A _Hôtel Conservatoire_, a rue de l’Echiquier-ben, egy szomorú kis garni
volt. Mind a három emeletén három ablak nyílott az utcára, összesen
kilenc ablak, egymás fölött, egy keskeny szürke falban. Ez volt a garni
külső képe. Belül, a félhomályban s a bizonytalanban, nem mondom éppen,
hogy az orgyilkosság kísértett, de az emberi vétek hangulata terjedt
bűnös kéjek és szerelmek lappangásával, ami a párizsi élet egy kis
szöglete és élő része az ilyen kis hotelokban. A lépcsőn, naphosszat,
gázlángok égtek, olyan sötét volt. Csak éjfélfelé oltottak el mindent az
utcai lámpáson kívül a kapu fölött s akik ilyenkor hazatértek, vagy
betértek ide, egy-egy órára, női kísérettel, úgy jöttek föl a lépcsőn,
egy szál gyertyával, mint akik egy holtat látogatnak. Amint ültem az
asztalomnál és dolgoztam hajnalig, mind hallottam ezeket a vándor
árnyakat, halk suttogással, szoknyasuhogással, kulcszörgéssel s
ajtócsapkodással, ahogy jöttek s mentek. De időnként ez éjjeli
_piano_-kba egy-egy drámaibb hang is vegyült s egy-egy női sikoly
sivított _fortissimo_ a csendben, zárt ajtók mögül, kétségbeesetten:
«_Au secours!_» Senki sem mozdult s éppen ez volt a tragikus. Ki
mozdulna egy női sikolyra, egy kis párizsi garniban? Magam is nyugodtan
dolgoztam tovább. Mindenkinek beteljesedik sorsa.
A főnöknő, naponta többször, föltünt a lépcsőn, figyelő állásban.
Helyenként, a fal mentén, egy-egy gázcsapot csavargatott apróbb lángra,
gazdaságosan. Ez egy szikártermetű öreg asszony volt, művész számára
vonzó és förtelmes, gyászosan szőkére festve, feltünően hamis fogsorral
a szájában, mely skarlátra kenve virult az arcában egy fürkésző orr
alatt. Ez az orr, oldalt görbülve a végében, valami kis kék pettyet
viselt, mint egy apró szafirkövet a húsba ékelve. De nem lévén e
hölgynek lelki nyugtalansága azon a legfőbb gondján kívül, utógondolatok
nélkül, hogy vénségében is fiatalnak tünjön, jóval kedvezőbb személyiség
volt számomra, mint az az élveteg mazagrani boszorka, aki szívtelenül
kizárt a lakásomból. Türelmes a számlák tekintetében, elnéző, megértő,
sőt ironizáló is egy-egy lejáratkor, mint aki tudja, hogy a pénz nem
könnyen jön az emberhez: annak az elkallódott dámának tünt, aki még XV.
Lajos kedvese lehetett s itt maradt egy botrányos korból. Főleg az volt
az elriasztó benne, hogy túlélte a forradalmat. Mert ami a multból
megmarad csak úgy szép, ha nincs többé.
A szobám ablakából, a harmadik emeleten, a Konzervatórium épületét
láthattam, a Faubourg Poissoniére sarkán. Egyemeletes régi ház, de
micsoda élettel benne s körülötte! A kapu félszárnya szüntelenül nyílott
és csukódott s derűs fiatalok torlódtak a küszöbön, tündéri
kisasszonyok, leendő énekesnők, a jövő csillagjai, lobogóhajú ifjakkal,
akik a jövő zenéje voltak! Ezek közül egy-egy fiatal pár észrevétlenül
elsodródott az utcán s kivárva az időt, amíg a többiek mind elvonulnak,
ide tartott a garni irányában. Beosonva a kapun, mint a tolvajok, ifjú s
hölgye néhány szót váltottak barátságosan a naplementi főnöknővel s már
siettek fel a lépcsőn, fiatalok! szeretők! s eltüntek egy ajtó mögött,
rendszerint az én szomszédságomban, sajnos! Ilyenkor éreztem, papirjaim
fölé borulva, az erény nagy becsét ezen a világon. De csodáltam e
növendékek ó-görög szabadságát s mámoros elszántságát is a pályájuk
virágos kertjében, ahol, úgy látszott, csak a vérmérséklet kötelezi őket
és azontúl sajnos, semmi erkölcsük nem volt. Ezt lehetett _hallani_,
hogy semmi erkölcsük nem volt. Az is eszembe jutott, elmélyedő ember
létemre, hogy annak a szegény ördögnek, aki azelőtt húsz évvel lakhatott
az én szobámban itt, talán éppen Massenet vagy Delibes lehetett egy órai
szomszédja, hasonló viszonylatok között, mert azok is itt voltak hajdan
zenei tanítványok, zenés nőpajtásokkal. Viszont ki tudja, ha az én
számomra nem Charpentier vagy éppen Debussy éltek-e itt vagy haltak meg
egy órát, mint kortársaim s konzervatoristák, szívük választottjával!
Ilyenkor, ha visszaélem, hosszú évek multán, e távoli szomszédságokat,
rögtön kitárom a zongorámon a _Louise_-t és a _Pelléas és Melisande_-ot
s magam is meghalok egy órát…
De finomabb percekben, a régi ház láttára, arra a szerencsétlen
Berliozra gondoltam kegyelettel, akit itt, e szürke falak között egy
Cherubini üldözött! S még távolabb fordulva az időkben, Beethoven merült
fel bús emlékezetemben, _ce fier enfant, Beethoven_, ahogy Michelet
mondja s akit itt kinevettek a Konzervatóriumban! Gyakran gondoltam azt,
számos estén, magányos ablakomban a rue l’Echiquier fölött, hogy talán
soha senki nem tudta a való igazságot, értem az egyedül valót, mert
akkor ez minden más igazságot legyőzött volna s még ma is élne az
emberek szívében. Akik idáig azt hitték, hogy igazuk van, rendszerint
tévedtek, ezt látjuk. A jövő is úgy fog megítélni minket, ahogy mi
ítéljük meg a multakat. Látni kellene mind a hómezőket a föld két sarkán
és a legtávolabbi egeket, hogy az ember ítélni tudjon, – ezt talán mind
Renan után mondom. A párizsi Opera gyönyörű, de a zsidó templom téglái
is hatásosak, – ezt már magam találom ki. De amikor annyi kétségbeesés
közt virrasztottam, majdnem húsz évig, kis hotel-szobákban, egyben el is
határoztam, hogy nem úgy fogok gondolkodni, mint a többi emberek ezen a
világon.
Egy nap úgy találtam, hogy illő volna, párizsi levelező létemre,
bemutatkoznom leghíresebb kollégámnak, a _Times_ Blowitz-ának! Mint
tekintélytisztelő fiatalember a régi zsurnaliszták világából, lelkesen
nyomoztam utána abban a viharos helyiségben, ami a francia kamarában az
úgynevezett _Salle des Pas Perdus_ volt. Kissé feltünő fiatalságommal
lépten-nyomon megállíttattam s már nem győztem a szolgáknak felelni.
Megpillantván egy közelebbi kollégámat a kettős monarchiából, hozzá
fordultam tanácsért. Ez egy Herzl Tivadar nevű úriember volt, a _Neue
Freie Presse_ levelezője.
– Mit akar maga Blowitztól? – kérdezte elképedve.
– Hódolatom kívánom bemutatni neki.
– Ezt elengedi magának.
– Az meglehet, – feleltem sértődötten, – de azért mégis szükséges, hogy
megismerjem. Mint a _Magyar Hirlap_ párizsi levelezője, kitünő híreket
kaphatok tőle, – magyaráztam önérzetesen, angyali butasággal.
Herzl a falnak dőlt.
– Kitünő híreket?! Blowitztól!? – kiáltotta s úgy kacagott s úgy verte a
falat a tenyerével, hogy egészen magánkívül volt. – De hát honnan jön
maga?! De hát mit gondol maga?! De hát tudja maga, ki az a Blowitz, aki
egy minisztert früstököl reggelire! Aki dönt háború és béke fölött! Jaj!
jaj! jaj! – kiáltotta, s még jobban odavolt s már harmadik személyben
beszélt, úgy odavolt s úgy kacagott: Blowitztól akar híreket! A maga kis
zuglapjának Pesten!
– Bocsánat, nem zuglap! – tiltakoztam.
– Hát nem zuglap! Hát világlap! Hát a szent Thora, ha akarja! No de nem
áll szóba, érti? még velem se! a _Pressé_-vel! Goldmannal sem áll szóba,
aki a _Frankfurter Zeitung!_ naponta három kiadásban! – kiáltotta. – No
de mit gondol maga? – végezte hirtelen nagyon magasról.
– Nem gondolok semmit, – feleltem zavartan, naivitásom felismerésével. A
verejték hullt rólam. De a szegényes lelkét is éreztem ennek a bécsi
szerkesztőnek. – Ajánlom magam, – dadogtam s mentem.
A _Palais Bourbon_ előtt felkaptam egy omnibuszra s hazaérve, megírtam
az első interjúmat Blowitz-cal! Olyan angolszász modorban s londoni
észjárással írtam, hogy csakugyan olyan valódinak tűnt, mint ami apokrif
volt írva.
De nyílt ez az ablak, kis hotelemből, még egy másik horizontra. Minden
hónap harmadik napjától fogva, mint egy toronyőr lestem ebből az
ablakból a levélhordót, kora reggeltől késő estig! Ha elsején feladták a
fizetésemet Pesten, így számítgattam optimisztikusan, harmadikára meg
kellett, hogy érkezzen Párizsba! Sajnos, sohasem adták fel elsején s
általában csak nagy ritkán érkezett meg. Aki ezt a pénzügyet kezelte a
szerkesztőségben, nem mondhatnám, hogy valami lelkiismeretes ember volt.
Nem mintha nem készítette volna el, a többi utalványokkal, az én
utalványomat is, de sőt be is váltotta. Csak éppen megtartotta magának
szerény járandóságomat. Hányszor kellett megreklamálnom, írnom érte,
micsoda leveleket! micsoda michelangeloi modorban! micsoda színekkel!
micsoda méretekben! tíz-tizenöt oldalon át, a legsűrűbb írással! Máskor,
már-már elmerülvén, zálogba kellett adnom utolsó értékemet, megválnom
legbecsesebb könyvemtől egy antikvárius polcán, hogy válságos helyzetem
végórájában néhány tébolyodott szót küldjek egy expresszsürgönyben
hazafelé… Oh Istenem, így tanultam írni zord napjaim éjszakáján, ebben
az iskolában, kétségbeeséseim analizálásával, szenvedések
leltározásával, éhségek és könnyek stilizálásával, – kitünő iskola!
Mégsem nagyon ajánlom senkinek.
Mikor megláttam az ablakomból a levélhordót, amint az utca végén
hirtelen fölmerült: minden idegem megfeszült. Őrködő tekintetem
házról-házra követte utcahosszat, s minden lépésével ahogy közeledett,
egyenest a szívemen járt. Megint befordult egy kapun, megint kifordult
egy másikon, megint jött s már itt volt a szomszédban, milyen furcsa!
minél inkább közeledett, annál messzebb éreztem magamtól. Majdnem
kiestem az ablakon, ahogy néztem, ha befordul-e a kapun? Befordult, már
jött a lépcsőn, már rohantam elébe, már kérdeztem, már felelt is, már
rázta a fejét:
– _Il n’y a rien pour vous, Monsieur!_