Már többször mondtam, nem akarok itt nagy színekben szólani és
karmazsínba fösteni. Nagy zenekarom pihen, szabadságolva s csak házi
gitárom pengetem, a lehető legszerényebben, ha tudom.
Horváth Gyula igazi úr volt Erdélyországból. Szenvedelmes lénye
sugárzott attól a maximális energiától, ami e távoli kor naivitásaihoz,
álmaihoz, egész derűs világához szabta szárnyait. Még így is több égett
és zúgott a lelkében, mint ami szükséges volt e tündéri Magyarországon.
Tisza Kálmán mint egy elaggott Jézus-Krisztus, közös trónon az
Atyaúristennel, úgy ült bársonyában tizenöt évig, igazi _metatronos_,
Ferenc József mellett. A többi mind mellékes volt. Ezt akkor kevesen
tudták, mert csak az idő beszél az ember igazságához.
Horváth küzdött, szenvedelmesen. Már pusztára a szakálla revellálta
benne a harcost, a gavallért s a romantikus szívet. Igazi liberális
abban az értelemben, ahogy ezt mindmáig gondolják Magyarországon,
egyszerűen Apponyi Albert tiszteletére alapította a _Magyar Hirlap_-ot,
Tisza Kálmán ellen. Megfordítva talán több sikere lett volna. Apponyinak
nem sokat használt, Tisza Kálmánnak semmit sem ártott. Hasznom csak
nekem volt az egészből, sietek hozzátenni, főként erkölcsi hasznom, mert
noha _párizsi levelező_ lettem fix havi fizetéssel, a bizonyos csak az
volt, hogy egy gyönyörű levelet is kaptam ebből az alkalomból Apponyi
tollából, gyönyörű kezeírásával! Már a boríték is elbűvölt, ahogy így
címezte, előkelő lelkével szegény fejemnek: «Monsieur Desiré _de_
Szomory». Legyen csak kormányelnök! gondoltam (mert mindig vártuk, hogy
az lesz), s kérni fogom ehhez az előlegezett _particule_-höz igazi
magyar nemességemet! Ezidőtájt még nem igen tudtam, amire rájöttem
azóta, hogy az ilyen rangot és díszeket művésznek, csak a tulajdon
lelkiismerete adományozhat. Aki híven dolgozik érzésben és fantáziákban
és elmerül líraian olyasféle történetekben, amilyen például egy hulló
csillag története lehet egy augusztusi égen, az rendszerint fejlődik is
s megnemesül lelkében. Csak a közönség nem nemesül s nem fejlődik soha.
De belül is olyan finoman írt Apponyi, hogy mindmáig őrzöm e sorokat:
«_… örülök, hogy nemcsak a P. N.-nál töltött elmult idők, hanem
jelenlegi működése a «Magyar Hirlap»-nál is politikai köteléket tart
fenn közöttünk._»
Óh Istenem, politikai kötelék! Ez csak annyi volt, hogy ellenzéki
létemre nem sok jutott nekem földi javakból, mint általában azoknak a
puritánoknak, akik ellenzéken vannak. De rajongtam Apponyiért s igen
bölcsen azzal vigasztalódtam, hogy mint kormánypárti is csak éppúgy
szenvednék, mert az csak anyagiakon mult, hogy ne szenvedjek politikai
tekintetben. Azonfelül, valahányszor Párizsba jött az ellenzék e nagy
vezére, rögtön felkerestem fiatal szívem minden vonzalmával s azon
kötelességtudóan, ahogy Blowitz, a _Times_ levelezője, kereste fel
Gladstone-t, ha ez Párizsba érkezett. Ilyenkor hasábos tudósításokat
küldtem úgynevezett lapomnak Apponyi Alberttel való történelmi
beszélgetéseimről s írói ösztöneim végzetes sarjadásával bőven leírtam
azt a szerény manzárdot a Grand-Hotelben, ahol emberfölötti alakjával ki
sem tudott egyenesedni az alacsony plafón alatt, mint egy sudárfa egy
padláson, vagy mint egy ó-görög titán egy Hugó-i versben s akinek a
vállán van az ég! Ami irodalmi tervem, álmom, vágyam és honvágyam volt,
mind közöltem s fejtegettem, egész keserű útamat elmondtam kellő
tapintattal és minden finomsággal, «_tristis usque ad mortem!_» Olykor,
nyilván, egy-egy könnyemet is látta a szememben és elmerenghetett
magában, magasan Párizs fölött, az emberi illuzió minden bánatos
hívságán, mikor megváltásom reményszálait, kantilénaszerű vallomásokban,
az ő kormányához fűztem, mint egy jobb világhoz, mint a mennyek
országához, ami elérkezik egy nap! Aztán, ha lejöttünk a boulevardra s
tiszteletteljesen kísérhettem egy pár lépésnyire, büszke szívemmel a
Café de la Paix előtt, szinte ámultam, hogy az a sok ember a kávéház
terraszán nem pattan fel és nem hajlik meg előtte! Igy rajong az ember,
mikor húszéves, a lobogó szívével, mint egy zászló. Istent se ismernék
fel, ha itt jönne köztük, ezt gondoltam s azt hittem, hogy ezzel valami
zseniálisat gondolok. De amikor búcsúzásul, nyujtotta a kezét! Megválni
Apponyitól, kilépni abból az atmoszférából, amit szuggesztív egyénisége
vont köréje varázslatosan, a hangja dallamosságával, – a lelkem hasadt
belé! Megválni fájdalmasabb volt, mint amilyen örömteljes találkozni
vele. Ez annyi volt, mint megválni a boulevard sarkán Magyarországtól,
megválni a hazától, minden jótól, minden multaktól, Jászai Mari
tragikánktól s meghalni mindannyiszor! Amint még néztem utána, mintegy
koldusbotra jutva, a szívem sajgott, hogy még sokáig láttam az emberek
feje felett az utcán, mint egy tűnő hajó árbocát a tengeren, mert
mindenkinél magasabb volt. Politikai kötelék? Nem! Ez egyszerűen a költő
szíve volt.
Mit tudtam akkor, amit sajnos, mind megláttam azóta! Apponyi Albert
küzdelmes fiatalsága azzal a saskeselyű aggastyánnal, aki mint egy
rajnamenti burgrave leszállt naponta a Taunus hegycsúcsáról, hogy a
Sándor-utcai parlamentbe jöjjön, – ez Magyarország legszebb kora. Ha
megírnám egy nap, Isten engedelmével, azt a Michelet-i könyvemet
«_Magyarország nagysága és hanyatlása_» címmel, ahogy azt jeleztem
«_Levelek egy barátnőmhöz_» című kötetemben, itt volna, e két
államférfiúban, az a két főprincipium, amelyből kiindulnom kellene.
Apponyi éppúgy nagy, mint Tisza, egy másik, egy talán tragikusabb
értelemben, mert kettőjük közül, örök álma múlhatatlanságával, Tisza
Kálmán a boldogabb. A történelem nyilvánvalóan úgy szövi szálait az idők
éjszakáján, hogy az emberre, akit a dolgok központjába sodor, nincs
gondja lelki értelemben. Hogy ez mit szenved, vagy minek örvend, azt már
a rideg életre bízza, az ember sorsára egyenest…
De ami mind e matériákban, már csak mint sápadt mult dereng a
«_Levelek_»-ben s Apponyit, mint egy Julius Classicianust idézi s Tisza
Kálmánt, mint egy fehér Ibiszt a szent madarak fajából, aki csak ült
bársonyban, odafagyva, mozdulatlanul, szegett szárnyával, mint kettős
tojásokon a kettős monarchián, – ez mind, ez mind még lázas emlék, még
az élő kor volt akkor a szívemben. Sajgó hazavágyásommal e képekhez
voltam fűzve s új impresszióim egy idegen világban nemhogy elmosták
volna a régi színeket és körvonalakat, de még élesebbre fokozták
előttem.
Azt a harcot, azt a forrongást a szívekben, azokat a hosszú, zajos
közjogi vitákat, olykor csak egy kötszó körül, azt a nagy svungot és
páthoszt a sokféle vitatkozásokban, olykor csak egy árnyalat körül, azt
a nagy zenebonát olykor, hogy az ember nem tudta miért van és miért
harsog minden ember, – azt nem lehetett elfelejteni! Azt az ízzó
légkört, azt a _Hegy_-et, azt a sok dúlt, haragos arcot sem a baloldal
viharában, mely fokozatos dörgedelmeiben annál zengőbbé és zajosabbá
vált, hogy mind e harcosoknak e csatákban, a magyar nyelv szókincsén
kívül aligha volt más fegyverük ama bibliai aggastyán ellen, aki sínai
Mózes bárónál is tehetségesebb volt s csak ült s csak ült a fotöljében s
csak hunyorgatott és hallgatott. A természet ritkán ilyen művész, öreg
emberek megmintázásában, mint ahogy Tisza Kálmánt formálta ki,
egymagában, valami zord téli fagy legendájává! Csak a legtávolibb
hegycsúcsokon, havas kunyhókban látni ilyen véneket, akik félistenek
volnának, ha nem mint pásztorok élnének. Volt benne valami nagyon ősi,
valami dermedten hagyományos, valami azokból a legrégibb
mágnás-héberekből ezelőtt ötezer évvel, akik Rómában César barátjai
voltak s Szent Pálnak esküdt ellenségei. Hogy elmenjen, hogy
kimozduljon, hogy otthagyja bársonyát: ez a világ végének tünt! Ez maga
volt az Apokalypsia. Ez valami olyasféle volt, mint mikor Salamon
királynak lett vége és ötezer sas állott meg egy szirten a Kaf-hegység
fölött és öt évig búsult, ötezer sas! mozdulatlanul.
Holott elment egy történelmi napon és mások is elmentek utána, kevésbbé
történelmi napokon, de az sohasem jött, akit szívszorongva vártam:
Apponyi! Olykor az ilyen nagy emberi sorsokhoz kis életek vannak fűzve,
mint nagy hajókhoz az óceánon a kis csónak a végükben… Egy évtizeden át
Párizsban, egymagam, nyomorból ki, nyomorba be, padlásszobákról fel és
le, mint egy ismeretlen bolygó kerengtem, térben és időben, egy olyan
naprendszerbe kapcsolódva, mely soha fel nem ragyogott! Elepedve,
kimerülve, megint fellelkesedve, romantikus eshetőségekhez, álmokhoz s
illúziókhoz kötve változó kormányokon át, megint csalódva s megint újra
kezdve: az a tragikus ember voltam, aki meghal a reményétől. Mert a
remény gyönyörű dolog, de mennyi idő szükséges ahhoz, hogy soha be ne
teljesedjen! Leapadva benső tüzeimben, a lelkemet leőröltem tulajdon
kincsein s felhagyva a reménnyel végre, lassanként felismertem közös
líraiságomat ifjúkorom eszményképével… A hitem, igaz, nem változott s
nem lettem hűtlen Apponyihoz, csak az élet az, ami hűtlen s az ifjúság,
ami elmúlik egy nap. Rájöttem, hívságokon túl, örök szépségek
eszményiségére s elnézek egy Démosthenes fölött, alázatosan egy
Beethoven felé… Az élet minden varázsa, hogy az ember egymással
ellentétes dolgokat akarhat s nincs kötve, ha bírja szárnya, sem a
valósághoz, sem a lehetségeshez. Viszont a politikában, sajnos, nincs
álom, nincs ábránd s még az igazságom is csak akkor válik eleven valóvá,
ha meg tudom olvasztani vele, mint az ércet, az összes szíveket.
Óh Istenem, utóljára, hogy fellobogtam Párizsban, még egyszer! mikor
Apponyi Albert a Ház elnöke lett! Micsoda nagy napom volt ez, micsoda
hajnalhasadásom! A kávéházban, magyar ujságjaim fölött, az izgalomtól
remegve olvasván a jó híreket, a pincér rögtön tisztában volt vele, hogy
itt most mindjárt szülni fogok legalább tíz cikket és már hozta a
műszereket, az ingyenes _quoi-écrire_-t! Holott csak egyetlenegy cikket
írtam, francia nyelven, a _Figaro_-nak, hogy az egész világ megtudja, mi
történt! Elkészülvén, késő estefelé, már rohantam is a _Figaro_-hoz s
átnyujtottam művemet egy Glaser Fülöp-Emmanuel nevű fiatalembernek, aki
a főszerkesztő titkára volt, magyar születésű fiú! Az apja ama jó Glaser
Manó, szélcsapott szakállal, igazi Ahasvérus, aki elvándorolt hajdan a
hazából s rég Párizsban élt mindenféle rejtélyes írásokból. Az ifjú
Fülöp-Emmánuel átvette a cikket, bevitte a főszerkesztőnek s amint
megálltam mögötte az ajtó küszöbén és vártam, hallottam is, hogy
felolvassa! Aztán, néhány percig még tanácskoztak rajta. Nyilvánvalóan
meg is lepte őket költői franciaságom. Jobban is írtam franciául, mint
ahogy ők magyarul írtak volna, ez kétségtelen. De ami ezidőtájt magyar
dolog volt ezen a világon, az talán csak engem érdekelt, egyedül csak
engem, millió párizsiak között! Az ilyen cikkért, az ilyen líraiságért,
fiatal hitem ízzásával benne, fizetnem kellett volna, hogy
megjelenhessen… Fizettem is volna, de olyan szegény voltam!
Most itt van megint előttem, évtizedek multán, régi papirjaim között, ez
a hajdani cikk, mint egy préselt virág egy emlékkönyvben.