Az _Alcazar_ a Champs-Elysées-n volt, a szabadban, egy kert volt! A
háttérben állott a színpad, néhány sor rózsatő mögött. A rózsák mind
virultak s vékony száraikon behajlottak a zenekarba. A zenészek úgy
zenéltek, mintha rózsákat rezegtetnének, főleg a hegedűsök, lengő
karmozdulataikkal, melyekkel a rózsákhoz értek. Vadgesztenyék s nyírfák
alatt kis asztalok sorakoztak finoman megterítve, s villamos lámpák
füzére, izzó pirosban és kékben, keretelte be az egészet. E fények és
nyírfalombok fölött, ha az ember megemelte a fejét, a nyári ég ragyogott
egy olyan tündöklő csillagnépséggel, hogy minden csillag e gyülekezetben
szinte _extra_ csillagnak tűnt, kizárólag a párizsi ég számára
kiválogatva s kicsiszolva. Minden halk, finom, kedves volt itt, s a
pincérek is, fehér köténnyel s _ever lasting_ sarúkban, mint az árnyak
suhantak az asztalok között. Éjféltájt Yvette Guilbert, fekete
kesztyűsen, de oly fiatalon és fehéren, mint egy beteg liliom, a _Petit
Cochon_-t dalolta itt egy olyan közönségnek, melyet Bossuet nyilván
csupa vétkes embernek nézett volna, amilyen finom szent ember volt ő
maga.
E tündéri hely, e színpad, lomb, rózsaszüret s a terített asztalsor a
lámpafüzér s a csillagok alatt, volt a Boudorevska Anna álma, az
ambíciók értelmében. Meduzai ösztöne, hajkötegeinek kígyópárzásával a
fején, kitűnően megérezte, hogy csak idevaló e rómavégi _plein-air_-be,
ha arról van szó, hogy kinyissa a száját párduc fogsorával, tatár
énekekben! A nők mindig érzik, hová valók, ha olykor tévednek is e
tekintetben. Másrészt e _café-concert_, a szavak játéka nélkül, de
csakugyan ama serfőző _concern_-be tartozván, melyet a hölgy
sörgyáros-barátja dirigált, a hölgy _komoly_ barátja, hogy párizsiasan
szóljak, ez orientáció iránya magától adódott. E komoly barát, igazi
_brasseur d’affaires_, amilyet csak Balzac és jó magam ismertünk, nem
ért rá, lázas elfoglaltsága közben, ezer ügye és vállalkozásai közben,
bizonyos árnyalatok mérlegelésére vagy éppen árnyalatok túlzására, ami
kevésbbé elfoglalt embereket rendszerint megállít a cselekvésben. Abban
a pillanatban, hogy csak rajta mult a hölgy debütje az _Alcazar_-ban: ez
a kitűnő ember nem habozott s nem analizált, de hozzászokván,
világszemléletben, a dolgok adottságához, amelyből kiindult, nem is
vesztegetett időt művészi vitákra.
– _Elle chante merveilleusement!_ – mondta azon energikusan, ahogy
bizonyos emberek tájékozatlanságának senki sem mer ellentmondani. –
_Elle chante russe!_ – tette hozzá, politikai érzékével egy olyan
időszakban, mikor a francia-orosz szövetség virágzásnak indult. – _Et
puis elle est belle!_ – végezte művészeten és politikán túl, a francia
ember könnyű konkludálásával, ha a szépséghez fűzheti az összes érveket.
– _Oui! Oui! Oui!_ – mondta s száz más dolga közt, amikor egy percre
ráért, az _Alcazar_-ra rádiktálta orosz hölgyét, összes dalaival.
Mit mondjak? Mit mondjak erről az első estéről a Boudorevska
felléptével? Talán csak egy Manet tudná visszaadni színekbe mártott
tragikumát, kietlen szellemességét, jégeső bájait, a hölgyet a
színpaddal, a rózsákkal, a zenekarral, a kis lámpákkal s a kis
asztalokkal, s ez összesség fölött azzal a csillagos kendővel, mellyel a
júniusi éj kiterítette magát, mint egy ravatalra, az égen. Csak egy
Manet a külsőségeket, de egy Michel-Angelo a mélységeket, s fölívelt
végtelenségeket. Nagy plakátok hirdették: _La Boudorevska à l’Alcazar!_
Vörösbársony ruhában, mélyen kivágva a keblén, olyan keményen, olyan
méretekben, olyan tüdővel a mellében jelent meg, hogy egy görögkeleti
templom szökött bálványának tűnt, valami zord életre varázsolva.
Ismeretlen szőkesége, még sápadtabbra válva a villanyfényen, oly
robusztus hajfonatokkal koszorúzta a fejét, hogy azt lehetett volna
hinni, egy egész hajólegénység dolgozott rajtuk s kötötte át velük a
homlokát, mint egy kötélmunka remekével. Két elefántcsont ágyúgolyó,
lepréselve a mellén, tündöklő felületeit mutatta oly ruganyos, oly dús,
oly lázadó domborulatokban, hogy minden pillanatban robbanni akart. A
hölgy énekelt! mit, mondjak? – énekelt! De riadalmas szopránja a
csillagok alatt, vészsziréna fuvalmai a nyírfák lombja közt,
szerencsésen megenyhült s elveszett a térben, s csak a melle két gömbje
vonaglott a cár és a jó Isten felé, miközben kesergő érzése s
melankolizálása, úgyszólván leferdítette egész sudárfa egyéniségét. Két
kék szeme fölött, a homlok régióiban, a szemöldökök elkanyarítva, már
nem voltak egy vonalban felborult kérdőjeleikkel, görög hieroglifákban.
Az orrát szinte elfújta a cimpák vibrálása. És szemek, szemöldök s
cimpák alatt, két felfakadt ajka rézsút üvöltött, oly hazafias
szájtátásba dermedten, hogy nem is a szája nyilt meg, de a torka tárult
fel, mint egy kürt!
Az igazság az, hogy a közönség el volt bűvölve. Az első asztaloknál,
kötelességtudóan, de külön meghívásra is, Sarcey ült és élvezett.
– _Bravo!_ – kiáltott egy hang, nyilvánvalóan díjtalanul.
– _Vive la Russie!_ – kiáltotta egy másik.
– _C’est l’infini!_ – szólt valaki mellettünk s megragadta a sörgyáros
kezét, aki velünk ült egy asztalnál a háttérben, jó Szklezanzséval és
velem.
A _komoly_ barát hallgatott, elborulva, amint a «komoly barátok»
szoktak, akiknek minden pénzükbe van. Egy üveg pezsgő s a három poharunk
között vonta meg magát szerényen, inkognitó tartózkodással. De
fölhevülten az izgalmakban s az ajkát harapdálva, világosan látszott
rajta, hogy profán életében s kamarai képviselő létére, ez az első lelki
élmény, ami végigborzong a bőrén s elsöpri a föld színéről az eszményiek
terére! Kuszán a szívében, egy új nőre s egy új életre eszmélt, egyenest
a szépségre, zenékre s költészetre eszmélt abban a hullámzó
márványkolosszusban, aki vörösbársonyba dagasztva, szájtátva s
megvilágítva, félisteni tökélyét lefokozta a hangszálai silányságára.
Hányan vannak így, mondaná Balzac, hányan homályos lelkek és bámész
ostobák, akik ép abban csodálják a nőt, ami a nőnek leggyászosabb
gyöngéje, s hány nő lehetne csakugyan isteni teremtés, ha megmaradna
magának önmagában!
De e percekben volt, hogy magam is elborulva, noha más irányokban, egy
jobb jövőmön merengtem el az _Alcazar_ lámpái alatt. Elbűvölve gondoltam
levelezői tisztségemre, mely e naptól fogva a Horváth Gyula _Magyar
Hirlap_-jához fűzött, az alapító olyan gavallériájával, hogy első havi
fizetésemet, kétszáz frankot, uram Isten! már meg is kaptam hajnalban!
Az időm letelt Annával s a komornája ágyával gondoltam, s csak úgy
láttam viszont _in the mind’s eye_ rue Chambige-beli manzárdomat, ahol a
kis orosz cseléd lakótársa voltam, mint Robespierre a magáét, a
költészet kedvéért. Még e reggel már ki is váltottam volt úgynevezett
garderobomat s inggallérjaimat a mazagrani fogságból, már egy jó kis
szobám is volt a rue l’Echiquier-ben, a _Conservatoire_ szomszédságában,
ahová ösztönösen mentem, halálosan zenei ember! S micsoda
_performance_-ra s bravúrokra, micsoda munkásságra s szenzációkra,
micsoda újságírói _non plus ultrá_-kra készültem fiatal fejemmel a
Horváth Gyula tiszteletére, mint egy Blovitz a _Times_-től ahogy
mondják, vagy egy Harry Russel Dorsan, akinek kollégája lettem! párizsi
levelező, fix fizetéssel! Nem cseréltem volna Hoyos gróffal, aki párizsi
nagykövetünk volt Ferenc József jóindulatából!
S akkor, még ez éjjel, e nevezetes debüt után, még egyszer összegyűlvén
a serfőző vezérletével s Szklezanzsé hadsegédletével Annánál, a rue
Chambige-ben, csöndesen, vacsora után, a hölgytől elbúcsúztam.
Bevallottam, szerénység nélkül, gazdasági viszonyaim jobbrafordulását, s
bőven magyaráztam kirendeltségem jelentőségét ifjonti túlzásokkal. Csak
hallgatott s nem szólott semmit. A szoba sarkában, a zongora mögött, egy
pálma alatt, azon szőkén a hajkoronájával, csak a kezemet szorongatta.
– _Enfant!_ – mondta végre, mert ezt szerette mondani, – _enfant, c’est
donc fini!_
És csak nézett és megint olyan gyönyörű volt, és csak világított két kék
szemének ősemberi jóindulatával, olyan messziről, mint egy hegycsúcs,
ami lenéz az emberre, s olyan közelről, ahogy két női szem csak nézhet,
két női szem a legtávolibb kezdet kezdetéből, ahol az ember még vad volt
és csak jó. Nem tudom, de milyen kábító volt így állani előtte, csak
hallgatni, csak nézni, csak szívni magamba, ami szállt belőle, ami
ébredt… a lélek!
Holott, sajnos, folytatnom kellett.
– Harminc frankkal tartozom, – mondtam, – engedje meg, hogy megadjam.
S büszkén kivettem az összes pénzemet, inkább, hogy megmutassam mennyi
van, semmint, hogy fizessek.
– _Enfant!_ – mondta utoljára s ment vissza a vezérhez s a segédhez a
kis szalónba.
Azóta sem láttam soha többé. Mámoros levelező, interjúver és grafomán,
az élet s a riport sodort, – _des Meeres und der Liebe Wellen!_ Az idők
porából, ha sok minden fel is támad, de mennyi ottmarad! Vajjon hova
lett ez a Boudorevska? mivé lett? nem is merem kérdeni. Szklezanzsé is
levetette conquistadori előkelőségét, s hazatérvén Pestre, annyi csaták
után, egyszerűen megnősült s egyszerűen _Serényi_ lett egy cégtáblán, a
körúton, egy kis ékszerbolt fölött, amíg csak meg nem halt izzó szívével
kimerülten, aki ez volt! spanyol Miska! _Musquat l’Espagnol!_ De egy
nap, évtizedek multán, egy fiatal nő jött felém a Margitszigeten, a
legszebb annyi szép között, aki jön felém.
– A Szklezanzsé leánya vagyok, – mondta.
Két régi szem fénylett, egy egész távoli arc merült fel az arcán azzal a
megejtő emlékeztetéssel, amelyben olykor a dolgok visszatérnek, ha el is
vesztek örökre.
No de akkor éjjel, rohantam, egymagam, megváltva végre! Kiérve a Champs
Elysées-re, egy ablaksor fénylett utánam a kis utcából, – még egyszer
visszanéztem! Az _albino_-nak nem is szóltam, el se búcsúztam tőle, kis
szőke cselédlány, hát baj? Ott alszik fönn, magasan a hold alatt, az
orrával a falra kúszva, úgy alszik a hold alatt, amint a padlásablak
nyitva van fölötte. No lám, minden csillog s fénylik a Concorde-tér
irányában, s a lombos fákat még mind ismertem, kopáran még zord
télidőben, mikor rohantam köztük, énekmester! – _il n’a pas de numero!_
Oh lombok! lombok! vadgesztenyék süvegje! én is kivirultam!
_Correspondant parisien!_ mondtam, önönmagam udvarlásában. S ott jöttem
el megint az _Alcazar_ előtt.
Már itt nem égett, későn éjfél után, a színes lámpák füzére. Minden üres
volt s kietlen a homályban. Csak a sok csillag ragyogott még, szikrázón
s magasan, mint poláris egekben. _La Boudorevska à l’Alcazar!_ Hová lett
ez a nagy este? kérdeztem. Hová az emléke e nagy éjben? Holott egy hang
kísértett e végtelenben s elhangzott messze, – micsoda hang! Egy
farkasnőstényt láttam képzeletben, egy lappföldi erdőszélen, egyedül a
csillagok alatt!