Egy nap, délfelé, még pihentem a kis komorna ágyában, azon kábultan,
mint mikor az ember az egész éjjel novellákat ír s reggelre még tele van
a feje hieroglifákkal. Néztem az eget a fejem fölött, a padlásablakon
át. Nem sok jót igért ez a novemberi égbolt, _nom d’un chien!_ ahogy
akkor mondtam, s noha csak egy darabkáját láttam, egész szürke
végtelensége elterült a szívemen. Ebédem nem lévén, de még kilátásom is
inkább az égre lévén, mint ebédre, gondoltam alszom estig, – _qui dort,
dine!_ mert a franciák ilyen három szóra redukálják, optimisztikusan, az
élet legsúlyosabb problémáit. Az ember nem él pusztán kenyérből s a
lelke elkábul szavakra. Alszom estig! Olyan furcsa ez! Az est mindig
ígért valamit, nem tudom mit? nem tudom miért? de valamit ígért, az est!
_la soirée!_ Holott éppoly reménytelen volt, mint a reggel, mint a dél,
mint minden perce a napnak. Csak éppen, hogy olyan ünnepélyes volt a sok
fénnyel, a sok csillaggal, a sok szoknyasuhogással, ami megzendült, mint
egy ének, _unisono_, s amit mindenki megértett.
S a falnak fordultam végérvényesen.
De ekkor megnyilt az ajtó s belépett _K. O._ festőművész-honfitársam,
Munkácsy kitűnő tanítványa, amint mondtam. Alig fért el itt ebben a
padláslyukban, eskóros monumentalitásával. Csak most láttam, micsoda
hatalmas szál ember, micsoda óriás s micsoda télikabátja van, mint a vaj
olyan sárga, tenyérnyi gombokkal s egy _malmaison_ szegfűvel odacsapva a
hajtókájára. Bécsi ízlés, gondoltam, «_Es gibt nur ein Wien!_»
jelszavával, aminthogy csakugyan, nosztalgiás ember! hű maradt Párizsban
is, osztrákosan ködös származásához s úgy öltözködött, mint egy hajdani
fiakkeres, aki a Ringen egy hajdani trónörököst vár. Híven e
tradíciókhoz, egy huncut szót nem tudott franciául, de néhány magyar
szót megtanult Párizsban részben Munkácsytól, aki hasonlóképpen nem
tudott franciául s részben ama számos magyaroktól, akiket a Grand
Café-ban látott. Egyébként úgy is beszélt, mint sváb kirándulók, a
hegyekben, vasárnap.
Most bátran közeledett s miután körülnézett, ami nem tartott soká,
valami finnyás vizsgálódásba kezdett, mint aki mindenre kíváncsi, de
semmihez sem mer hozzányúlni. A botjával felpiszkálta alsóruháimat, s
egyetlen pár harisnyámat hosszú utak gyászában, meglengette mint egy
dicstelen zászlót, a botja végén, feudálisan. Mindezt elképedve néztem a
takaró alól, mert nem lévén berendezve ezen a padláson, ezzel a
«stafirung»-gal az effajta háztűznézésre, menyasszonyi szégyenérzésem a
föld alá kívánkozott.
– Kétszáz frankért, – mondta, – megfestem a portrédat!
– Ez ajándék! – feleltem felvidulva, s majdnem kiugrottam az ágyból s a
bőrömből is, olyan mulatságosnak tűnt ez a kétszáz frank, amit fizessek
a két sápadt harisnyámmal, szimbolikus zászlósuraságommal, s főleg, hogy
weanerisch volt mondva!
A Boudorevska szerződése késvén, sajnos, még e hölggyel kellett zenélnem
összevissza, de azért meg tudtam jelenni időnként, amilyen fürge voltam,
meg tudtam jelenni a _K. O._ műtermében. Felborzolva a hajamat, költő!
keresztbe font karokkal a mellemen, Napoleon! megálltam egy magas szék
támlájának dőlve, elborulva lelki sebeimben. Nagyképű líraiságom, amit a
póz még túlzott, mindent ki akart fejezni, hogy a festő ezt visszaadja
vásznán, minden nyomort, bánatot, honvágyat, de mindebből _K._ egy
kukkot nem értett, s csak leszólt, korholt, szidalmazott bécsi
kedélyesen, miközben föstött, fütyörészve. Olykor, déltájt, Munkácsy
Mihály, hazatérőben, bejött a műterembe, ami tőszomszédságában volt az
Avenue de Villiers-en. Lépcsőt sem kellett másznia, mert udvari műterem
volt, a kapualj tövében. Cilinderrel a fején, fekete kabátban a
rozettával, egy esernyővel a karján a legszebb időben is, megállott egy
lépésnyire a festőállvány előtt, köhögött kettőt, reszelte a torkát, s
vizsgálódó tekintete a képről hozzám s tőlem a képhez szállt.
– Hol látja ezt? – kérdezte _K._-hoz fordulva s egyszerre kémlelve a
színeket s az arcomat, egy-egy röpke tekintettel. – Hol látja ezt? és
ezt? és ezt? – s mindig csak ezt kérdezte. Néha, csöndesen, egy ecset
után nyúlt, egy kicsit kevert a palettán, amit _K._ mint egy tálcát
tartott elébe, s amúgy cilinderben, a balkarjával az esernyőre
támaszkodva, egy kicsit pingált a képen, miközben kéklő tekintete,
összevont pillái alól, úgy éreztem a szívembe tűz egyenest. Aztán,
végül, azt mondta, egy sóhajjal: «Inkább gyerünk ebédelni!» s már indult
is s már rohantunk utána, csak éppen, hogy _K._ lecsapta a palettát és
eláztatta az ecseteit egy cserépbögrébe.
Munkácsy elől, mint egy vezér, _K._ mögötte, egy fejjel magasabban, s a
harmadiknak jó magam a kettő mögött, elragadtatva, – így jöttünk fel a
palota lépcsőjén egyenest az ebédlőbe! Itt rögtön, láttunkra, egy női
árny suhant, a művész hitvese… Nyilvánvalóan nem nagyon lelkesedett az
ilyen magunkfajta vendégekért, hogy így eltűnt hirtelen. Oh Istenem, hát
igaz! _Pitié Madame, pitié!_ ahogy Latude írta hajdan. Ez a _pitié_
átszármazott azóta a pesti argot szókincsébe, az _áner_ ragasztékkal.
Hát bizony azok voltunk mi, hogy valahogy körülírjam.
De békén helyet foglaltunk az asztalnál, a magam részéről sértődés
nélkül, hogy a ház úrnője nincs jelen, s ha jól láttam, _K._ se nagyon
bánja ezt, de sőt Munkácsy se búsul, hogy az igazat megvalljam. Leült
velünk hármasban és várt. Egy inas hozott egy ezüst tálban, magasan a
karján, valami borjúpörkölt-félét, amiért nyilvánvalóan meghivattunk, s
ami nem volt csak _veau sauté marengo_ és egy maitre d’hotel állott
mereven a házigazda mögött egy conquistador előkelőségével, s figyelni
látszott az ezüst kanalakat. Mi csak ettünk.
– Jó? – kérdezte Munkácsy kurtán.
– Kitűnő! – feleltem.
– _Christi’s Himmlfahrt!_ – szólott _K._ teologico-szellemesen, s
megette volna a tányért, amint franciásan kiseperte, a két ujja közt egy
falat kenyérrel.
Egy perccel később, a sajt után, már a kávét öntötte az inas három ezüst
gyűszűbe egy olyan terebélyes ezüst kannából, _à la Louis XVI._, hogy
azt hittük, tele van. _K._ rögtön felhörpintette a magáét, s még kért
egy gyűszűnyit, máriahilfi tájszólással.
Munkácsy hátrafordult az élő szoborhoz.
– _Encore du café!_ – mondta, ingatag franciasággal, de nagyon
barátságosan.
– _Il n’y en a plus Monsieur!_ – felelte a szobor, már kevésbbé
ingatagon, de sőt államügyészi szigorral s valószínűleg felsőbb
utasításra.
– Nem baj! – szólt Munkácsy a vállát vonogatva. – Majd átmegyünk a
kávéházba, – fordult hozzánk két kék szeme vigaszával.
S már indultunk is.
– Köszönöm az ebédet, – fordultam nagy hazánkfiához. S azt hittem nagyon
előkelő vagyok, mikor még jónak láttam hozzátenni:
– De engem ne tessék többé ebédre hívni, mert engemet itt éhenkórásznak
tekintenek.
– Az lehet, de engem is, – felelte Munkácsy olyan sebtiben, mint aki nem
is tudja mit mond.
A kávéház a _Faisan d’or_ volt, a szomszéd sarkon, néhány lépésnyire
ide. Egész kis helyiség, üvegcsillárokkal s tükrös falakkal
aranykeretben. Néhány asztal állott szép sorjában egy keskeny
vörösbársony pamlag előtt, mely egész hosszában a fal mentén húzódott.
Az egyik asztalnál, a kis terem végén, egy ötvenév körüli, délceg
tartású, katonás formájú úriember, sűrűn emelgette szalvétáját lombos
bajúszához, miközben áhítattal, de szakértelemmel is, osztrigákat
szürcsölt. Munkácsy köszöntötte, a másik biccentett a fejével, s miután
nyelt egyet s megtörölte a bajúszát, messziről kiáltott, tipikus
párizsian:
– _Comment va?_
– Das ist _Dümász físz!_ – súgta a fülembe _K._
S csak álltunk s vártunk, miután mélyen meghajoltunk Dumas fils
irányában, _Dümász físz!_ aki észre se vett bennünket, s úgy látszott,
hogy az osztrigáin s a bajúszán kívül nem sokat törődik a világgal. De
Munkácsy odaszólott hozzá:
– Mért nem jön soha hozzánk? az estélyekre? – kérdezte, az asztalokon
át.
– Nekem az nem mulatságos maguknál, – felelte Dumas, egy fél citrommal a
kezében.
– Hát nekem talán mulatságos, gondolja? – szólott vissza Munkácsy, s
leült velünk egy asztalhoz.
Megittunk, mindegyik, egy _mazagran_-t, Munkácsy fizetett, elköszönt,
Dumasnak is intett az esernyőjével s aztán elment, igen valószínűleg a
barátnőjéhez, mert nagyon sietett. Egyedül maradván ketten, gondoltam
írok egy cikket, ha már ilyen kényelemben vagyok, s e végből újságokat
kértem, de ez olyan előkelő hely volt, hogy itt nem tartottak lapokat.
– _Der da lesn will_, – magyarázta _K._ – _der bringt si’e Zeitung!_
S hirtelen felém fordult.
– Mikor kapok a kétszáz frank? – kérdezte magyarul, de kereken.
– Mikor? – feleltem elámulva, s azt hittem, hogy tréfál. – Majd egyszer,
– mondtam, – a nagy egyszer! – mondtam, ahogy évekkel később a
_Szabóky_-ban.
– Ha engem becsapsz, – felelte feldühödve, – nem tudom mit teszek! _I
bring di um!_ – tette hozzá olyan fenyegetőn, hogy jobbnak láttam
hallgatni.
Mindenféle honfitársi beavatkozás, s főleg a Szklezanzsé befolyása
kellett hozzá, hogy _K._ megértse végre, micsoda fantasztikum kétszáz
frankot követelni rajtam egy portréért, amit sohase kívántam. Hasonló
befolyások érvényesültek abban az irányban is, hogy elálljon a testi
fenyítéstől. E naptól fogva nem is ültem többet a portréhoz, s ha
véletlenül Munkácsyhoz vezetett utam, úgy jöttem, óvatosan, az Avenue
túlsó végéről, hogy elkerüljem barátomat. Mégis, egy nap, mikor ideje
letelvén, elhagyta Párizst s hazament meghalni, bátran kimentem a
vonathoz! Mindig kimentem bátran a vonathoz, ha barátaim közül valaki
hazautazott! Ezzel úgy tűnt, egy kicsit magam is utazom haza, holott
csak annál kínosabban éreztem, hogy itt maradtam, mikor elment a vonat.
A szerelvény előtt, megragadtam a kezét:
– Haragszol? – kérdeztem.
– Tartozol kétszáz frank, – mondta annyi szeretettel s annyi
ragaszkodással ez összeghez, hogy a szívem vérzett, amiért nem adhattam
oda, egy vasam nem lévén.
Vajszínű kabátjában, egy friss szegfűvel díszítve, felszállt az Orient
Express-re, az indulás utolsó percében. Mert amilyen nagy szál ember
volt, úgy csempészte a vonatra s úgy szállította haza díjtalanul, egy
bécsi ellenőr barátja. A portrémat egy nap, félig készen ahogy volt s
ahogy hazavitte magával, megmutatta az anyámnak, csaléteknek, ismervén
az anyai szívet.
– Munkácsy is festett bele, – mondta, hogy még nagyobb gusztust
csináljon a képhez, holott ez egész fölösleges volt, mert anyám csak
engem látott rajta.
Ma is ott lóg a falon, a szobájában ez a kép, s olykor, családi estéken,
én is elmerengek rajta, s nem értem, hogy került ide, mikor azt hittem,
sohse látom többet. Soha senkit és semmit nem gyűlöltem életemben. Csak
ezt a fiatal embert gyűlölöm, aki rámmered a falról, egy magas szék
támlájának dőlve, összefont karokkal, felborzolt hajjal, _les yeux dans
le vague_, költő! Csak ezt gyűlölöm. Ezt is csak azért, mert annyit
szenvedett!