Ezek lágy orosz dalok voltak, melyeket Boudorevska asszony úgy énekelt,
szájtátva a szájpadlása piros boltozatáig, mintha minden gyönyörűsége
ami tellett bennök, valami görögkeleti szentanyának kínszenvedése volna.
Úgy énekelt halálos odaadással s rézsútra fordult állkapoccsal, mint egy
nősténytigris párzása éjjelén. A fogai tömegével monumentális pianói
fölött, a benső érzelmességnek, megrezdülésnek, elepedettségnek, főleg
lélekzetvétel közben, olyan böffentyűit hallatta, hogy ez túltett minden
gyomorfájáson. Szőke hajkoronája is engedett a benső nyomásnak s
lassanként lefordult a félarcára a szemhéja fölé, mely már nem tudott
mozogni.
– Odavagyok! – mondta.
– Látom, – feleltem megsemmisülten e rettenetes női szervezetnek
kontaktusában.
S hátradőltem a székemben, mint akit elsöpörtek ebből a világból.
Két frankot kaptam egy ilyen leckéért, de sokkal többet megért. Mindig
kevesebbet kaptam életemben minden munkámért, mint amit megérdemeltem,
amellett, hogy már _a priori_ az anyagi eredmény ellen mentem. De valami
rejtélyes kötelék fejlődött ki e nagy női személy között s köztem e
Volga-parti melódiák füzérén. Mindaz, amit a hölgy, úgyszólván junói
méretekben érzett ezekben a szent percekben s ezekben a dalokban, a
legtisztább dolog volt, amit nő csak érezhet a szívében s ezt annál
nyersebben s hevesebben éreztette velem is, hogy külső eszközeiben oly
művészietlen és fenevad kesergésű volt. Amit itt harapdált vágyakat s
álmokat szinte anyagi mivoltukban, amit itt fölraktározott bánatot és
honvágyat a szájpadlására, amit itt habzsolt és visszakavart magához egy
távoli világból, azt mind követtem magam is, szemlesütve, a magam
hontalanságán. S úgy hozzá voltam kötve testestől-lelkestől ennek a
tatár szörnyetegnek robbanásos masszivitásához, mint egy kis csónak, ami
oda van kötözve egy nagy gőzhajó farához s csak úszik utána s hánykódik
a hullámokon, egy egész nagy keserű tengeren, amit felkavartak előtte.
Az egész dolognak, minden leckénknek valami olyasféle poézise volt,
amilyen egy oroszlánbarlangnak lehet, amellett, hogy csak két ember
munkálkodott itt, a maga emberi nyomorúságával. Sem Oroszország nem jött
közelebb Annához, sem Magyarország hozzám. A világ nem mozdult
körülöttünk. Csak mi mozogtunk egy világ körül. Csak a borzasztó nagy
hajó ment s a kis csónak utána egy reménytelen végtelenségen.
– _Smorzandó!_ – mondtam a hölgynek az ilyen pillanatokban, miközben
kísértem a zongorán. Meg se hallotta. – _Smorzandó!_ – ismételtem, de a
hangomat vitte a szél. Nem volt rá mód, hogy valamit enyhítsek óceánjáró
riadalmán s a magam hánykódtatásán is, amint sodort magával. Olykor,
igaz, rámnézett viharosan, két angyalian könnyes szemmel olykor, az
irgalomnak azzal a furcsa tekintetével, amit csak nők tudnak bizonyos
viharokban, melyekben összetörik az embert.
Az ember szívének megvan az a sajátos hajlamossága, hogy odatapad
mindahhoz, amivel magát, főként az eszményiek terén, maradék nélkül ki
tudja fejezni. Innen a sok vers őszről és tavaszról, a sok
ál-érzelmesség s a sok rossz színész is a világon. A tiszta líraiság, s
az igazi nagy érzés független minden hangulatoktól, nem is szorul külső
eszközökre és az evangélisták például, önönmaguk hangszerei voltak s egy
Michelet is, modernebb időkben, önmagában látta azt a történelmet, amit
írt, aminthogy a fülemüle is, valószínűleg önmagában érzi kóta nélkül
azt a nyári éjjelt, amelyből kicsattog a hangja. Nem is kellene ilyen
messzire mennem annak illusztrálásához, hogy sem evangélista, sem
Michelet nem lévén: a zord téli időszak, mely ezidőtájt, télikabát
nélkül rámborult Párizsban, csak még fokozta szívemben ez orosz melódiák
poláris hatását. Úgyszólván a sarki csillag alatt éltem, ami magasan az
égről egyenest a szívemnek tűzött, fagyos magányosságával. Volt egy kis
finom, könnyű, galambszürke felöltőm gyöngyházgombokkal, ami Pesten
úridivat s elegancia szempontjából _non plus ultra_ számba ment, de amit
Párizsban, köznevetség veszélye nélkül, nem igen lehetett viselni. Ezt
rögtön eladtam, már az első héten, ahogy Párizsba megérkeztem. Azóta,
kabát nélkül, egy szál nyári ruhámban, úgy rándultam ki naponta zenei
leckéimre a rue Mazagran-ból a rue Chambige-be, mintha meztelenül
szaladgálnék az utcán s csak valahonnan a szomszédból futnék át,
valahová a szomszédba. A feltünést kerülendő, egy olyan hosszú útat,
mint az Apponyi-térről kétszer a Víztoronyig a Városligetben, be kellett
osztanom zónákra s állomásokra s az egyik utcasaroktól a másikig
rohanva, az egyik kapualjból a másikba, mint látszólagos végcélok felé,
végre kiértem a Champs-Elysées-re, ahol a méretek már nem engedtek
szomszédságokat, ellenben a csípős hideg még fürgébb tempót követelt.
Bátran nekivágtam mint a nyíl, a vadgesztenyék végtelen sorának, s a
kopár törzsek között s holt levelek szőnyegén, kihevülve a futástól, egy
iramszarvas boldogságát éreztem a húsz évemben. S itt már alig volt
ember, e végtelen úton, aki látott volna. Csak a jó Isten látott a
szürke mennyekből. S csak az omnibusz tetejéről bámultak rám, mint egy
távfutóra. Valaki kiáltott is az imperiálon:
– _Il n’a pas de numero!_
A feltünő az volt, hogy cilinderben futottam. E nélkül talán észre se
vettek volna. Egy fiatalember külső stílusában mindig van valami, ami
egy nő tanácsa rajta. A cilinder még Jászai Mari volt a fejemen, egy
téli Champs-Elysées-n! De mivel emléke szent és imádott volt, egy
pillanatig sem nehezteltem.
Megérkezvén a rue Chambige-be, a küszöbön, egy percre, kifujtam magam.
Egy kis szobaleány nyitott ajtót, egy kis gyűrött, tüdővészes leány,
finoman köhécselő a maga _albino_ szőkeségében, még félig gyermek a maga
fejletlenségében, amellett vonzó, mint minden törpe, mint minden fitos
orrú, mint minden szláv kisasszony, mert konokul szláv volt s izzóan
moszkvai a pisze orrával s elbúsult tájszólásokkal, mióta Boudorevska
Anna maga mellé hozatta Párizsba. Valahogy szokásunkká vált, hogy szép
csendesen és testvériesen az egymás kezét szorongattuk az ilyen
viszontlátásokkor s aztán, még mielőtt az úrnőhöz bekopogtattam volna,
már szaladt ez a kis szőke s hozott egy pohár teát, megváltó angyal s
megállva előttem, azon törpén, azon piszén, azon _albino_-san, csak
bámulta a szomjúságom azzal az érdeklődő eltünődéssel, ahogy egy kis
cselédleány a konyhában megitatna egy agarat.
Oh a szép élet! – mondta volna főtisztelendő Miska bácsi, akiről
ezidőtájt még nem is álmodtam, holott őt neveztem ki azóta kőszegi
püspöknek a _Gloriá_-ban. De napok óta ezidőtájt, e másik Miskám,
spanyol Miskám szobájában laktam s okulva tapasztalataimon, a
szobakulcsot magamnál tartottam. Egy reggel, éppen zenei útamra
készülvén, zenei útamra, te jó Isten! egyszerre csak benyít hozzám a
házikisasszony mazagrani ridegséggel s kereken megmagyarázza egy
szóáradat _vivacissamento_-jában, hogy ő Szklezanzsénak adta ki a
szobát, viszont Szklezanzsénak nincs joga albérlőket tartani,
következésképp nekem innen végérvényesen távoznom kell.
– Nem vitatkozom, – feleltem finoman és meglehetős gyakorlatlanul, mert
idáig, fiatal pályámon sohasem láttam valakit, nő létére, aki
ellenségem.
Védtelenül ez újabb sorscsapással szemben, büszkén útnak indultam, de
valami sírásfélét mégis csak éreztem a torkomban, mikor megint a
szokásos zigzak-ban szaladgáltam az utcákon s vágtattam a
Champs-Elysées-n! Lakás nélkül, télikabát nélkül, pénz nélkül, megint
kezet szorítottam a kis komornával, megint hozott egy pohár teát, megint
nézte, amint iszom, megint leültem a zongorához s vártam a kéjes
hölgyet, aki jött lobogva a szomszédszobából s már intonálta az első
hangokat őserdei visszhangokkal, már intonálta! Megint mondtam:
_Smorzandó! Smorzandó!_ s megint meghaltam ebben az életben, oh a szép
élet!
– Mégegyszer átvesszük az egészet, – mondta a hölgy, – s holnap aláírom
szerződésemet az _Alcazar_-ral.
Azontúl nagyon jókedvű volt, angyalian jóindulatú, szokása szerint.
Ragyogó kék szemével rám meredt időnként, azzal a félig mosolygó
tekintettel, ahogy bizonyos nők kutatni tudják, az ajkuk széléről s a
szemük szögletéből, az ember titkait a szíve mélyén. Mint egy kötélen
egy hernyót, ott tartott ebéden, ott tartott teára, délután, orosz
barátaival, ott tartott vacsorára, mikor Miska is beköszöntött egy
pezsgőskosárral és _K. O._ barátjával, aki festőművész-honfitársunk
volt, Munkácsy kitünő tanítványa. Nagy szál férfi, mint egy Wotan,
szakállas és csillogó szemű, amellett gourmet, mint egy kínai alkirály
és eskóros, mint egy római, csak ez, nem több, a szerencsétlen!
A dessertnél végre, amint a nő szeme olvasztóan dolgozott a lelkemen, be
kellett vallanom újabb keletű száműzöttségemet a Mazagran-utcából. Soha
nagyobb kő nem esett le a szívemről, mint ezzel a vallomással.
– Itt fog aludni nálunk, – mondta ez az angyali teremtés egyszerűen.
– Oh ezt nem! – feleltem elrémülve, ismerve ez orosz-spanyol együttes
zajos szerelmetességét.
– Fönn a manzardban, gondoltam, – szólott a nő még egyszerűbben.
– Ott a leány alszik, – jegyezte meg Miska.
– Nem fog hozzányúlni, – felelte Anna azzal a szent meggyőződéssel,
amelyre esküt tett volna.
Csak az ilyen szabad erkölcsű nők tudnak hinni ilyen grandiózusan a más
ember erényességében. Igaz, hogy ehhez orosz nőnek kellett lenni s
amellett még micsoda nőnek!
Éjfél felé, _K. O._ tiszteletére, mégegyszer elénekeltük a dalokat.
Aztán, a magam részéről elbúcsúzva ez illusztris társaságtól, kaptam egy
szál gyertyát s egy köteg papírt, hogy odafönn a manzardban
dolgozhassam, mint ez óhajom volt.
Amikor benyitottam abba a padláslyukba a hatodik emeleten, a kis szőke
cseléd már mélyen aludt, olyan szorosan a falnak fordulva, hogy kis
fitos orra, amint a gyertyafénynél néztem, még fitosabbra nyomódott
elfúlt cimpáival, a falon. Úgyszólván az álmát szívta a falból,
odatapadva mint egy legvégső határra, ahonnan már nincs tovább. Nincs-e?
Ki tudja, ha a falon nem álmodja-e át magát, gondoltam. S leültem az
asztalhoz, a gyertyám elé s elkezdtem ama kétségbeejtő novelláim
sorozatát, amelyből _Elbukottak_ című első könyvem lett. Reggelig
dolgozom, így terveztem s aztán a kis szőke szolgálatba lépvén odalenn,
lefekszem az ágyába, utána, s alszom délig, magam is a falnak tapadva,
ha kevésbbé pittoreszken is, mert nem lévén moszkvai származású, nekem
nem volt fitos orrom. Amint írtam, tünődtem, cigarettáztam, mögöttem a
fal tövéből, időnként, egy-egy kis rövid köhécselés kísért. Gondoltam,
kinyitom a fejem fölött a padlásablakot, csak az első szögre, így
gondoltam, egy kis friss levegőért. De az ablakvas, berozsdásodva, nem
engedett. Akkor, csöndesen, az ajtóhoz jöttem, hogy kinyissam egy
keveset.
A küszöb sötét volt. De néhány lépésnyire a küszöbtől, a lépcsőház
örvényében, még égett egy-egy lámpa egy távolodó árny körül, aki _K. O._
volt, elmenőben, atléta-formáinak árnyékvetésével, amint haladt lefelé a
lépcsőn, a kapualj felé. Még hallottam a hangját, amint beszólott a
portásnak: _Cordon s’il vous plaît!_ S rögtön egy másik hangja, egy
pokoli hangja üvöltött alantról s a teste zuhant, mint egy titán teste,
tompán és súlyosan a mélyben.
Gyorsan becsuktam az ajtót.