Nem lehet itt részleteznem, kifogyhatatlan erkölcsi tartalmával s
szuggesztiv erejével azt a patétikus érzést, mikor egy jó családból való
fiatalember, aki odahaza a legkitünőbb napilapok munkatársa, Csemegi
Károly barátja s a legmagasabb színházi körök kegyeltje és kedvence, de
sőt Jászai Mari kegyence volt, hirtelen azon veszi észre magát, hogy
egyszerűen kitették az utcára, Brumaire 18-án (hogy történelmileg
szóljak), mert a manzardja havi bérét nem tudta megfizetni! Hazai
erkölcseink az albérletek világában jóval enyhébbek, sőt romantikusabbak
lévén, ez a szertartás nélkül való kilakoltatás, mely úgyszólván
rajtaütésszerűleg, sőt meglepetésszerűleg éppen akkor konfiskálja az
ember szobája kulcsát, mikor az ember éjnek idején, békésen hazatérne a
szobájába: a legkeserűbb ötletesség ingerével hatott, amellett, hogy
valami _párizsi különlegesség_-nek is tünt. Mit tehettem volna,
egymagam, védtelen, e barbár joggal szemben? Az utca foglya voltam. De
elszántan arra, hogy az élet méhéből újra megszülessem, ezúttal mint
igazi költő végérvényesen, keserű gyönyörrel és borús örvendezéssel
üdvözöltem úgyszólván önéletrajzomat e szégyenteljes hajléktalanságban,
s mint egy regényben olvastam magamat, egy gázlámpa mellett, az utcán.
Megadtam magam, gyermek! a két lábammal dicsőségül, egy dicstelen
kövezetnek, s kidolgozván magamban, időtöltésül, egy vándorlási tervet a
Madeleine-től a Bastille-ig: e lealázó gyaloglásokban, lelki fejlődésem
legtermékenyebb elemeit láttam!
Az ember már _a priori_ ostoba, amikor húsz éves. De amikor húsz éves
badarságai úgyszólván élettani feszültségekkel lihegnek egy Balzac vagy
egy Verlaine nyomán, e nagy példák nyomorának dőlve reménykedő
önönszámítgatással, akkor éppen az a haszna van az embernek e nagy
példákból, ami nélkülük is lehetne. Az élet egyformán osztja a maga
banális porcióit költőknek s csavargóknak. Ha olykor sikerült az
embernek, nagy szenvedések árán, költőnek is lenni, viszont attól,
bizonyos nagy szenvedőknek még csak egy korrekt mondatot sem sikerült
leírni életükben. Egyáltalán, ki tudja azt, hogyan lesz az ember költő?
Hogyan születnek a költők? A nagy költők, mondja Rousseau, mind
meztelenül születnek, de ez még semmit sem jelent. Egy Montaigne, egy
Goethe sohasem ismert nyomort s Renan is volt olyan szerencsés, hogy a
nővére jóvoltából mindig volt valami kis pénze. Szegénység és nyomor,
mint minden társadalmi gyalázatosság, inkább lefokozza, mint emeli az
embert, főleg, ha művész akarna lenni. A régi görögök, a legnagyobbak,
nem ismertek szegénységet. Egy Parrhasios csak úgy tudott dolgozni, hogy
százával vásárolta Cos piacán a rabszolgamodelleket, a legdrágábbakat és
a legformásabbakat. Balzac egész művében nincs egy hangja az igazi
nyomornak. Valaki lehet igen nagy író, amellett, hogy lakása van. No de
mit tudtam akkor! A vége az volt, hogy lerogytam egy padra a Madeleine
környékén, s azt hittem, a legjobb úton vagyok a dicsőség s a jó Isten
felé.
Holott csak a lábaim fájtak, de ezek aztán olyan kegyetlenül, hogy e
görög templom árnyékában, _andanto e stando_, kénytelen voltam lehúzni a
cipőmet, két sor doriai oszloppal mögöttem, lehúzni a cipőmet! De sőt
meg is néztem e lábbelieket, amit sohasem tettem idáig, hogy
megvizsgáljam a cipőimet, miután levetettem őket! Ez már a nyomor
mozdulata volt. De sőt a nyomor ösztöne volt, ami úgy látszik megvan az
emberben a többi ösztönei tárházában, csak rá kell, hogy találjon. Nem
kivánom kutatni itt az efajta korrespondenciákat, de az bizonyos, hogy
az emberi lélek első útja a nyomorban, mint egy sóhajok hídján hajlik
át, az ember lábához egyenest. Nincs ember a világon, akinek, hacsak
pillanatnyilag is, de ne fájt volna a lába. Az ember lába hordja az
ember sorsát, fizikai értelemben. De azonfelül bizonyos izraelita lábak,
leszámítva ápoltságukat, még mindig emlékeznek, sajogva, évezredes
vándorlásokra, keserű agyagföldeken. Minden zsidó lábában mindmáig benne
van, a szövetekbe temetkezve, a hajdani pántlikás aggastyánok fáradt
lábikrája, hacsak egy-egy porcikában is, egy-egy pillanatnyi kínban is,
egy-egy sóhajban olykor, mely nem tudni honnan száll, hány esztendőn át,
micsoda faluvégről, fapadlókról, megriadt kocogásokból, kuvaszok elől…
Másrészt bizonyos emberek, épp abban mennek tönkre legelsőbben, ami
előkelőségük volt. Még pesti lakkcipőimet viseltem, két báltermi remek
dolog volt, meglehetősen bocskorrá silányítva a Madeleine s a Bastille
között, ahol soha nem álmodták sorsukat. Széttaposott oldalaikkal
fogadták vissza két fájós lábamat félcipői jóindulataikkal, s csoszogtak
velem, két báltermi remek, a hajnal elé, amint ez kidugta elém az égen,
messze elém az égen, a rózsaszínű orrát!
A Szajna irányában mentem, mert a víz vonzza a magányos embert s IV.
Henrik szobra alatt, a talapzat lépcsőzetén, e dicső királynak néhány
udvaroncát láttam, _courtisans des rois de bronze!_ ahogy a költő mondja
s akik itt jóízűen aludtak négy gázlámpa derengésében s olyan cipőkben,
melyeket már nem lehetett levetni. Az igazság az, hogy oda kellett volna
telepednem közéjük, a rózsaszínű kőre gázlámpás derengéssel, közéjük s
ama jó király alá kecskeszakállal, aki minden hívének egy tyúkot kívánt
a fazékjába. Berlioz megtette ezt hajdan, Berlioz! egy karéj kenyérrel,
ahogy írja. Nyilván én is megteszem, ha véletlenül magyar király az,
akinek kőárnyához rogyhatok alattvalói hűségem siralmával, de IV.
Henrik, megvallom, minden kiválósága mellett csak annál idegenebbnek
tünt szívemnek, hogy udvaroncainak e csoportja, halálos leomlással a
talapzathoz ragadtan, keserű bűzöket is terjesztett. Oh Istenem,
mennyivel erősebb az ember szaga még annak az éjszakai szellőnek a friss
illatánál is, ami a Szajna felől száll IV. Henrik felé, kővé dermedve az
éjben! Mennyivel erősebb az ember mindennél ezen a világon, még a
tulajdon nyomoránál is!
Továbbmentem a parton, a kőkorlát mentén, ahol a bouquinisták ládáinak
végtelen sorozata, lezárva és lepántolva, ezer és ezer könyvet rejtett,
minden emberi tudományt és bölcsességet rejtett, látszólag oly kevés
haszonnal, hatással és eredménnyel, hogy a súlyos lakatok és vaspántok a
ládákon, inkább szimbolikusaknak tüntek, mint éjszakai óvintézkedésnek.
Ez volt az a perc, mikor jó Renan öregapámmal szerettem volna
találkozni! Nem is szólva igazi apámról, odahaza, jó Istenem! De csak
mentem tovább a parton, Voltaire irányában s ekkor, hirtelen, a folyó
fölött, elbűvölő egekben jégtöréses opállal, a reggel, legszűzibb
kezdetében megjelent Párizs fölött s kihámozta a szürkületből, az összes
szobrok, hídfők s kőodvak mellől s az összes padokról is a parton, mint
tölgyek alól a szarvasgombákat, az összes alvó szilhouetteket! Valami
ébredt, nem tudom, látszólag az ébredt, ami aludt idáig, a nyomor! Már
nem bírtam a két lábamat s predesztináltságom gondolata magasabbrendű
költészetek irányában, annál inkább engedett a szívemben, hogy ifjonti
mámoromból, testi elgyötröttségem, mindinkább kijózanított. Körülöttem,
a reggelre nyílva, minden megmozdult, s a nyers élet oly brutálisan
sodort tova két fájós lábamon, hogy immár több éjszakai
hajléktalanságommal, a legragyogóbb jövőmet is túlfizetve láttam. Már
többet adtam az életnek, így rongyokra szakadva kívülről s belülről,
mint amit az élet valaha visszaadhatott. A vízet néztem, a Szajnát, mint
annyi szerencsétlen előttem és utánam! Levetni magam a partról, valami
tündöklő megoldásnak tünt, amit a víz sodródó árja, nem tudom micsoda
örök mozgás csábításává fokozott.
Mi tartott vissza? Nyilván a húsz évem. Szaladtam egy omnibusz után,
amelyik a Bonnes-Nouvelles-re ment. Gondoltam, megvallom spanyol
rokonomnak, fölényesség nélkül, siralmas helyzetem. Senkim nem volt e
Szklezanzsén kívül, aki e nyomorban segíthetett rajtam. A rue
Mazagran-ba érve, beosontam a kapun, feljöttem a lépcsőn, – vajjon
itthon lesz-e ez a castiliai, kérdezgettem rémüldözve. A folyosó mélyén
megálltam, szívszorongva, az ajtó előtt, s végre elszántan benyitottam.
A félhomályban rögtön föltünt Miska az ágy drapériáiban, mint egy Szép
Fülöp a hegyes szakállával. Két nő között pihent, amint az nem szokatlan
Párizsban s mindazonáltal elég jókedvűnek tünt. De sőt úgy láttam, nincs
kedve ellenére, hogy tanuja vagyok e bigámiának. Néhány szóval,
magyarul, kihallgatásért esedeztem. Néhány olyan magyar szóval, hogy
meglepődve ült fel az ágyában s úgy meredt rám két gyönyörű szemének
délszaki sugárzásával, ahogy csak Velasquez álmodhatott egy férfiarcban
két szemet. S rögtön, az efajta helyzetek gyakorlatosságával, már
szabadságolta is hölgyeit, akik kellőleg megjutalmaztatván, vígan mentek
sűrű _Au revoir!_-okkal.
Elmondva mindent, letörten és presztízs nélkül, már nem voltam sem
költő, se zsurnaliszta, se Csemegi barátja stb., csak egy szegény,
hazátlan fiatalember, aki egy sarokban ültem egy széken és keservesen
sírtam. Megvallom, kora ifjúságom óta, valami különös hajlamosságom volt
arra, hogy időnként sírva fakadjak. Ok nélkül olykor, vagy nem tudom
micsoda rejtélyes okokból és ösztönökből, úgyszólván merő élvezetből
sírtam. Azóta is, mindig szerettem sírni, még az örömnek, sőt gyönyörnek
ama rövid perceiben is, melyekről Saint-Beuve beszél. Mindmáig imádok
sírni s igazi ünnepem az, mikor megvonulva a szobámban, szinte elázok a
könnyeimben, mintha valami langyos felhőbe borítanám az arcomat, hosszú
félórákra.
– Nézd csak, – mondta Miska, – itt van a szobám, az ágyam, feküdj le
szépen, aludj és pihend ki magadat. Én most nem leszek itt egy hétig.
Küldetek neked egy csomagot Potintól, hogy éhen ne halj. Aztán itt van
Anna, aki számít rád, hogy átveszed vele azt a pár cserkesz dalt, amit
Párizsban be akar mutatni. Mert fel fog lépni az _Alcazar_-ban. Amíg
tanulsz vele, ez két frank lesz óránként, ha ez neked megfelel. Attól
még írhatsz a lapoknak is, szóval nem vagy elveszett ember.
Ezt mondta ez a kitünő fiú, olyan kedvesen s annyira mindenrendű
meghatottság s érzelmesség nélkül, hogy soha életemben így meg nem
voltam vigasztalva. Közben fel is öltözött, s elkészülve _à quatre
épingles_, csak nézte magát a tükörben azzal a fizikai biztonsággal,
mely az összes boulevardokat a kis ujjában érzi.
– Zárd magadra az ajtót! – mondta még és ment.
Istenem, bedőltem abba a mennyezetes ágyba, abba a mennyei ágyba, abba a
feldúlt, abba a felejthetetlen ágyba, mely még gőzölgött két párizsi nő
s egy hidalgó teste melegétől. Egyetlenegy utolsó sóhajom, egyetlenegy
utolsó gondolatom kötött még össze ezzel a világgal, mielőtt elaludtam
egy almakukac kéjével, aki odavan az édességtől. Istenem, gondoltam,
micsoda gyönyör, egyedül feküdni egy ágyban!