Mikor évekkel később, rokonaim iránt érdeklődvén, elmondtam Daudetnek
ezt a történetet, úgy meg volt hatva, drága nagy ember, hogy rögtön
látni akarta a barátomat.
– Hozza el! – mondta sugárzón, amint az egészből kiérezte az emberi
dokumentumot.
– Már rég nincs Párizsban, – feleltem, – sőt már rég jó dolga van
másutt.
– Jó dolga van? _Az nem lehet!_ – kiáltott fel hallatlan
emberismeretével, amint meg akart maradni, igaz művész létére, a dolog
bús szépsége mellett. Az ő számára, unokafivérem élettörténetében, a
figura egysége, nem volt szabad, hogy megváltozzon. Akármit mondtam,
akárhogy magyaráztam s bizonyítottam a fiatal ember sorsfordulatját,
csak azt mondta: _Oh le malheureux! le malheureux!_ s majdnem sírt,
amilyen költő volt!
Aztán, végre, alig két-három nappal a fogadalmi ebéd után, azt mondja
Gyuluska: Kiléptem! Úgy mondta ezt, túllévén lelkiismeretbeli kínjain,
mintha ötven évi szolgálat után történt volna nyugalombavonulása,
világnézletének megfelelően. Másrészt tiszteletreméltó egyénisége,
szemérmetessége s emberi méltósága nem tűrte volna, legkevésbé önmagával
szemben, hogy azt mondja: Elcsaptak!
– Már az este utazom is haza, – jelentette.
Csak egy kis bőröndje volt, egy kis kézi bőröndje, de az úgy tele volt
gyömöszölve s olyan súlyosnak tünt, mintha a szívét is belenyomta volna.
Felültünk egy omnibusz imperiáljára s kihajtattunk a _Gare de l’Est_-re,
mint egy kivégzésre. A szerelvény ott állott a perron szélén, s egy
végtelen hosszú sínpár nyúlt ki elébe a végtelenbe, ahol a pálya mentén,
törpe lámpák virrasztottak kék és piros tüzeikkel. Nem volt itt, a vonat
mentén, sem izgalom, sem futkosás, sem kiabálás, egyetlenegy vasúti
tisztviselő se látszott, mint általában a párizsi pályaudvarokon s az
egész szerelvény, magára hagyva, néhány bús lámpával megvilágítva s egy
csengővel megzenésítve a szemközti falon, valahogy olybá tünt, hogy soha
el nem indul. De a gépből, oldalvást, kihajolt a mozdonyvezető, kék
zubbonyban s cigarettázva s valamit nézett, nem tudni mit, a nagy
útakhoz szokott szemével abban az elementáris duruzsolásban, amit a
mozdony hallatott.
Fel és alá jártunk a perronon. A kocsisorban, a hosszú s alacsony
francia vagónok fonalán, egy kis rövid kocsi állott befogva, s egy
réztáblával a középső ablaka alatt ezzel a felírással piros betűkben:
_Paris–Vienne–Budapest_. Csak néztem ezt a táblát s aki oly kacskaringós
útakon, többszörös átszállásokkal érkeztem Párizsba, alig tudtam
elképzelni, hogy ez a kocsi, így beékelve a többi közé, egyenest Pestig
szalad s a Keletin fog megérkezni! Istenem, _Paris–Vienne–Budapest!_ Az
egész tábla, az egész vagón, mintha a szívemen lógott volna.
– Csak Bécsbe megyek, a nővéremhez, – mondta unokafivérem, miután vett
magának egy üveg ásványvízet s egy libamájas sandwichet, rábeszélésemre.
– Bécsben meg fogok tanulni tökéletesen franciául, – folytatta, –
Bécsben lehet a legjobban megtanulni franciául. Párizsban is lehet, de
itt tovább tart, mert az emberek nagyon gyorsan beszélnek.
Akkor, hirtelen, sietség nélkül, mint akinek csak eszébe jutott valami,
kijött a perronra az irodából egy fehér vászonsapkás fiatalember, azt
mondta: _En voiture!_ s belefütyült egy kis rézfütyülőbe. S már ment is
vissza az irodába. De Gyuluska, tisztelvén a tekintélyt, rögtön beszállt
a kis nehéz bőrönddel s akkor, hirtelen, a kocsi lépcsőjén, mint egy
vesztőhelyen, elfakadt sírva.
– Egy hajótörött vagyok! – mondta a vonatról.
– _Pas de chance!_ – szólott Szklezanzsé meghatva, de párizsiasan, mert
ő is kijött, fehér kesztyűsen e búcsúzásra, _ce beau cousin!_
Már rég gurult a vonat, már rég künn volt a pályaudvarból, mikor még
mindig utána néztem! Tizenhét év alatt, hány ilyen vonat után néztem,
mikor apám, anyám, testvérem, számtalan barátaim utaztak haza s én ott
álltam magányosan és csak néztem azt az utolsó piros lámpát a vonat
végében, ameddig csak látni lehetett s ameddig csak el nem tünt az
éjszakában!
– Neked is jobb volna, ha hazamennél, – mondta Szklezanzsé, a könnyes
szemem láttára. – Nem nektek való ez a Párizs, – magyarázta. – Ide
energia kell! – tette hozzá a Boudorevska szívszerelme.
De aztán megsajnált, mert alapjában jó szíve volt.
– Hová mégy? – kérdezte, amint leértünk a Boulevard Strassbourgra és
sejtette, hogy nincs egy vasam.
– Mennék írni egy cikket, egy kávéházba, – feleltem könnyedén, – ha
adnál egy frankot.
Mert azt resteltem bevallani, hogy hajléktalan vagyok.