A másik unokafivérem, gőzös paplanai alól feleszmélt időnként s
szembenézett sorsával. Megint nyakába vette Párizst s kétségbeesett
szaladgálások után, végre állásba jutván, alig akart emlékezni, sajnos,
ama szent fogadalmára, hogy hivatalbalépése napján, ha a jó isten idáig
juttatja, megvendégel az _Etablissement Duval_-ban, 3 frank erejéig!
Hosszas vitáink során e ponton, rokoni kötelékünk, a végsőkig feszülten,
csak azért nem szakadt meg végérvényesen, mert a fiatalember, ha
rosszkedvűen is, de végre mégis csak állott szavának s bejött velem az
_établissement_-ba s leült mellém az asztalhoz, szorosan mellém, valami
pénzügyőri ellenőrzéssel… Én már az étlapban gyönyörködtem, mint a
halak, vadak, pástétomok, szárnyasok és gyümölcsfélék édenkerti
leltárában, 3 franknyi latitűdömmel, mikor hirtelen megszólalt:
– _Csak két frankig mehetsz_, – mondta, – mert úgy érzem, nem leszek
hosszú életű az állásomban.
– Gyerünk két frankig, – gondoltam – az is jó. Csak valameddig gyerünk,
az a fontos.
De aztán megkérdeztem:
– Miért nem leszel hosszú életű? – szólottam a költő fölényességével,
aki, mivel csak Istent szolgálja s nem az embereket, soha el nem
csapható.
Régi megfigyelésem, hogy az ember, keserves helyzetében, ha hangsúlyozni
kívánja bánatát, rendszerint megismétli azt a kérdő formát, amit
intéztek hozzá.
– Hogy mért nem leszek hosszú életű az állásomban? – kérdezte
unokafivérem. – Azért nem, mert nem fogok megfelelni, – vallotta be
azzal a megalvadt rezignációval, ahogy bizonyos emberek tisztában vannak
a maguk képességeivel. Az egész olyan őszintén és keserűen hangzott,
mintha ezzel az egyetlen mondatával a Schubert _Geständnis_-ét énekelte
volna el valami igen egyéni hangnemben. Amellett még óvatosan körül is
nézett, ha nem hallotta-e meg valaki, amit dalolt.
Háromfrankos lehetőségekből áttérvén, ellenmondás nélkül, kétfrankos
kombinációra, megvallom, nem sok érdeklődést mutattam e _diminuendo_
erkölcsi okai iránt. De unokafivérem, csordultig a szívével, mindent
megmagyarázott, szépítés nélkül, azon egyszerűen, amilyen tisztességes
fiú volt.
– Mint német levelező nyertem alkalmazást _H._ bankbizományi cégnél, –
így kezdte ama biografikus modorban, mely német olvasmányainak hatása
volt. – Egy bloc-note-tal a kezemben, – folytatta, – állok, mint egy
hülye a cégfőnök előtt, s jegyezném néhány _schlagwort_-tal azt a
húsz-huszonöt levelet, amit úgy diktál egy szuszra, egyiket a másik után
s olyan gyors franciasággal s olyan szédületes tempóban, hogy egy kukkot
nem értek az egészből! Nem is diktál, de szaval. Nem is szaval, de
szónokol. Nem is szónokol, de valósággal színházat játszik e leveleken
át, német ügyfelei előtt a térben, olyan fölénnyel, olyan indulatokkal,
olyan röpkeségekkel, hogy világosan látom, amint e sarlatán modorával,
sok blöffel s ravaszsággal, a víz alá nyomná őket, az összes német
ügyfeleit, mind. Olykor nem is mond semmit, csak egy rövid gesztusa van,
vagy két ujjával csattog egyet, vagy lecsapja a plajbászát az asztalra,
– ezt én mind értsem meg, hogy ez mit jelent! Végül azt mondja: _Voilá!_
s mehetek. Ez egy zseniális ember, lehet, nem tagadom. Ez egy briliáns
ember, az is lehet. De mikor én leülök, szegény fejem, hogy németül
megírjam, amit ő franciául odabűvészkedett s odagesztikulált nekem,
olyan káoszban vagyok, olyan lelki nyomorban és kínban vagyok, hogy
elátkozom az életemet. Elrémülve gondolok a következményekre, végzetes
bajokra, zűr-zavarra és marhaságokra, amit csinálhatok, micsoda súlyos
kárt okozhatok az üzletnek, mikor e húsz-huszonöt levél tartalmából,
direktiváiból, utasításokból, tíz szó az sok, de annyit sem értettem
meg! Amellett még alig ülök egy percig s már vissza is hivat az
irodájába: «_Ajoutez à Charles Widder à Mayence!_» – kiáltja s még jön
egy rövid tiráda. «_Ajoutez à Mayer et Comp. à Cologne!_» s megint
néhány energikus szó, amit lehadar egy pillanat alatt s végül: «_C’est à
laisser ou à prendre!_» ami a tendenciák összességét jelzi s legvégül:
«_Et puis m–de!_» Kíváncsian erre az utolsó szóra, amit a legcsengőbben
mondott, valami olyan gusztussal és tisztán, hogy fel is tudtam
jegyezni, megkérdem egyik kollégámat az irodában, ez vajjon mit jelent?
Még jó szerencse! Már majdnem beleírtam volna a levelembe, Mayer és
Compnak Kölnbe, külön utóiratnak!
– Ez se lett volna baj, – magyarázom filozófikusan féligsült
_chateaubriand_-om mellől, melyről nem veszem le a szemem. – Ez egy
történelmi szó. Ez egy nemzeti szó. Ez egy úgyszólván szent szó.
Cambronne tábornok avatta szentté Waterloonál, mikor arra a
felszólításra, hogy adja meg magát, ezzel az egyetlen kis rövid szóval
felelt. Ez egy varázserejű szó. Ez egy konstruktív szó. Ez mindent
megold ez a szó, mindent elvág, mindenütt rendet teremt, a legnehezebb
szituációkat, a legsúlyosabb komplikációkat felbontja és megoldja, mert
mint érv is a legelsőbbrangú az egész francia szókincsben, tudományban,
logikában s irodalomban! Tulajdon hangzásával hat, függetlenül az
értelmétől. Több mint Wagner, holott ez zenész. Több mint Plátó, holott
ez bölcs. Mit mondjak? Több mint Anatole France! Több mindennél ezen a
világon, mert mindent egyesít magában, ami csak van ezen a világon! Erő,
hév, szív és szenvedelem, minden tudás, minden bölcsesség benne van,
minden könnyedség, kellem, szellem, gyöngédség és szerelem! Amellett
könnyen használható, szinte ösztönszerűleg, minden rendű s rangú ember
részéről, felekezeti különbség nélkül!
– Ez mind lehet, – felelte a barátom, – s biztosan úgy is van, ha te
mondod, de ezzel az én helyzetem nem kevésbé reménytelen. Valami hiba
mégis csak van e szóban, bármilyen szent szó, – tette hozzá meglepő
okosan, – ha én nem vághatom oda a főnökömnek, amikor olyan gyorsan
diktál nekem, hát nem igaz? Csak vágnám oda, hogy vágnának ki engem
rögtön! Ez lehet egy kemény, katonás kiszólás a Cambronne ajkán, egy
olyan halálos szituációban, ami durvaságát heroizálja. De üzleti
levelekben, egy _Mayer et Comp_-pal szemben Kölnben, nem alkalmazható.
– Ez igaz, – feleltem, – _Mayer et Comp_-pal szemben, nem. De a te
részedről, e pillanatban, kitünően alkalmazható, – mondtam s folytattam
ebédemet két frank erejéig, mert még nem tartottam ott.
– Még sem mondom, – felelte finoman, mert valóban finom ember volt. De
rágyujtott egy cigarettára, mert imhol két óra volt, amikor már szabad
dohányozni az _Etablissement Duval_-ban. A számlám sem tett ki többet 1
fr. 95 centimnál. A hangulat ilymódon, leszámítva a bánatokat, kitünő
volt.
– Köszönöm, – mondtam, mikor elváltunk a vendéglő küszöbén.
– Isten veled! – felelte, mint aki eleget tett kötelezettségének.