Egy este, _S. Ö._ barátommal elmentem a magyar egyletbe. Ha az ember
odáig jut Párizsban, hogy elmegy a magyar egyletbe, akkor már minden
kötél szakadt. Akkor a franciáktól már semmit sem remélhet, egy millió
franciától semmit! és önmagától sem remélhet semmit, akkor már csak az
van, hogy elmehet a magyar egyletbe!
Le kellett jönni a Szajnához, átmenni Saint-Louis en Ile-be, ahol az
egylet székelt, – micsoda szomorú út volt ez néptelen szűk utcákon át,
abban a sivár és magányos városrészben, mely ódon házsorai árnyékával
lebeg egy sárga víz tükrén, gázlámpák mentén, a Morgue szomszédságában,
mint egy álomország! Amellett, még a túlsó parton a Notre-Dame előtt
kellett eljönni s amint az üres térségen, a székesegyház két tornya
alatt, két cilinderünk egymás mellett áthaladt az estében, mint egy
Doré-rajz, ami élne: szinte szimbólikusan éreztünk lesujtó arányokat, a
magunk két testvértornyának alacsony nyomorúságát a fejünkön, a tornyok
magassága mellett! A katedrális történelmi fönsége annál keserűbben
nyomta a szívünket, hogy Napoleont itt megkoronázták, viszont nekünk,
kettőnknek, nincs két frankunk, amit összeadhatnánk, hogy szerényen
megvacsorázzunk! Mert főként az olyan analógiák sorvasztják az embert,
amelyeket az ember érzése ragaszt össze, rendszerint összefüggéstelen
elemekből. A Bonaparte sikere mellett, mi ketten, két magyarok, oly
koronázatlan koromsötétben voltunk a Történelem legmélyén egyéni
történetünkkel, hogy még azt a pár gázlámpát is csak csodálhattuk, ami
halványan ránkvilágított, bús útunkban, két magyarok! Emberi sorsunk
fonalán, elborulva gondoltunk a többi sorsok, a boldogabb sorsok nagy
gombolyagára s a magunk szűk világa, siralmasan, abban a gödörben
kulminált, aminek a gyomrunkat éreztük. Igy mennek gyakran magányos
emberek a párizsi estében keserű bensőkkel, így mennek, s így mentünk mi
ketten, nagyon szótlan, kis szűk utcákon, rossz kövezeten fájós lábbal,
mert a nyomor rendszerint a lábán kezdi ki az embert, aminthogy az ember
sorsa igazában nem is felülről szövődik. Élni! Enni! Falni! Holott nem
is igaz! Koplalva, csak éppen az volt, hogy koplaltam, de mindig
függetlenül attól, ami az életem lehetne, fizikai s erkölcsi értelemben.
Soha, egy percre nem éreztem, hogy élni is szeretnék, mikor húsz éves
voltam! Csak azt éreztem, hogy az éhségem valami tompa fájdalommá
változik bennem, de attól, igen gyakran, még nagyon boldog is lehettem.
– Itt vagyunk! – mondta a barátom egy régi ház előtt, a küszöbön, ahol
megálltunk.
A kapu megnyilt egy sötét kapualjra, egy gázlámpa virrasztásával, mint
egy alagútban, töredezett boltívek alatt. Feljöttünk a lépcsőn. Rögtön
egy világos küszöb volt előttünk, mert az ajtó tárva-nyitva volt. Az
egész egylet, az egész helyiség úgy nyilt reánk, azzal a kispolgári
siralmassággal, azzal a menhelyszerű magányossággal, azzal az
ellen-bordély otthonossággal, ami az ember minden igényét lefokozván, az
embert is lefokozza önmaga előtt.
– Jó estét! – mondta a barátom, magyarul! s egy női hang felelt a
konyhából: «Jó estét!» – s ez valahogy úgy hangzott, nem tudom, mint a
bűn, úgy hangzott, olyan izgatóan, olyan tiltottan, olyan imádandóan ez
a szegény «Jó estét!» a nagy franciasságban, olyan kábítóan, amiért
magyarul hangzott egy ilyen százéves párizsi bérházban, ami megúszta a
forradalmat s még ismerhette Robespierret! S még úgy hangzott, hogy az
az egész távlat benne volt, amit két világ között csak a nyelv zsenije
tud kifejezni, néhány betű hangzatával.
Alig egy pár drága honfitársunk ült a nagyszobában, amikor beléptünk és
olvasta az _Intrasigeant_-t és cigarettázott, nagyrészt fiatalok, komoly
munkásifjak s iparoslegények, ahogy a kezükről láttam, kis
bársonyszegéllyel a körmük alatt.
A barátom mind üdvözölte őket, egy árnyalat fölényességgel, igen
elegánsan, de nagyon barátságosan is. S engem is bemutatott, mint
ujságíró kollégáját. Hazai elfogultságaimmal, megvallom, kissé
idegenkedve vegyültem e társaságba, mert semmi sem hat idegenebbül az
emberre a külföldön, mint tulajdon honfitársa egy másik rangosztályból.
Ostoba érzés ez, a legostobább, de hát nem tehetek róla. Nem is igen
tudtam, mit kezdjek ezekkel az urakkal s mit beszéljek? Egész Pest,
egész nagy életem hazai zenebonákkal, még mindig zúgott s zajlott
bennem, s éppen itt zajlott a leghevesebben, ezek között az egyletbeliek
között, akik már-már elszakadva hazulról s homályos haragokkal a
szívükben, a Rochefort lapját bujták rokonérzésekkel. Próbáltam
olthatatlan rögeszmémben, mint egy hittérítő, egy kis tirádát Jászairól
s a Nemzeti Színházról, mert csak ez járt a fejemben. De rögtön éreztem
is e matériák silányságát e bérmunkások világnézletében s hogy micsoda
más élet az és más világ az, ahonnan én beszélek, mintha egy pacsirta
szólana az égből, emberekhez! Ugy néztek mind, meglehetős savanyúan. S
úgy hallgattak is, azzal a fanyar nyugtalansággal, mely eleve elhárítja
a hazai emléket. Kitérvén idegen hatások elől, mindenkinek megvolt a
szívében a maga intim érzése s véleménye egy távoli hazáról, amelyről
inkább hallgatni szerettek. Azóta is, gyakran megfigyeltem, idegenbe
szakadt véreink között ezt a sajátságos tartózkodást, mely hallgatagon a
multak tekintetében, inkább arra a jelenre tárja fel szívét, amelyben
úgy él, egy idegen világban… E szívnek minden szála, líraiság nélkül
ugyan, de szülőföldjükhoz fűzte e magyarokat, viszont szellemi
elvágyódásuk, főleg politikai tekintetben, az idegenben találta hazáját.
Ez akkor így volt az Egyletben s azóta is így van nyilván, azokkal az
árnyalati elhajlásokkal, amelyekkel az idő fokozza a dolgokat. Drága
proli-testvéreink, keményre franciásodva, nem XIV. Lajosért csodálták,
nagyon helyesen, ezt a latin világot maguk körül, ezt a lázas Párizst,
mámoros élete zsivajával. De nem is a Monna Lisáért csodálták, ami már
kevésbé helyes, nem is a sok szobrokért és többi képekért a Louvre-ban,
a sok könyvekért a Szajna partján, a sok zenékért az Operában s a sok
halottért a Pantheonban, márványba temetve, nagy álmaik örökéletével.
Nyilván voltak e magyarjaink között amolyan sápadt intellektuelek is,
ami a munkásban talán a legrosszabb fajta, de számomra nagyon becses,
mert az ilyen tépelődő, ha túl van konvencionális forradalmiságon,
rendszerint magányos és finom ember, aki úgy várja, hogy virradni fog
egyszer, hogy a hajnalokban sincs többé bizalma. De nagy többsége ez
egyletbelieknek nem adott volna egy Jules Guesde-t, vagy egy Jaurés-t,
nemhogy száz osztrák-magyar főhercegért, de a legragyogóbb költőért sem
ezen az égvilágon. Óh istenem, ezek mind szűcsök, szabók s takácsok
voltak, ezek az egyleti fiatalok, sőt fúrók, faragók s csiszolók is
voltak ékkő- és ékszerindusztriákban s kitünően kerestek. Mind kitünő
emberek is voltak. Csak éppen valamelyes szépség iránt nem volt érzékük
a művészetek értelmében s éppen Párizsban nem, milyen furcsa! Nem
vizsgálom az okokat, ezeket mindenki tudja. A szépség nem hasznos. A
hasznos ott kezdődik, ahol a rút. Itt minden fel volt aprózva
kilátástalan demokráciákra. Itt minden olyan józan volt, hogy
kétségbeestem. És szeretvén királyomat, holott törvényét megszegtem, nem
igen értettem, mi gyönyöre lehet egy ilyen egyleti magyarnak abban, hogy
Franciaország köztársaság?! Mert csak ebben volt gyönyöre és semmi
másban, a radikális köztársaságban! Itt mindenki élvezte, milyen édes!
amihez semmi köze nem volt!
E perctől fogva, húszéves koromban, ébrednek sejtelmeim emberi
korlátoltságokról. Azóta volt időm s alkalmam kibővíteni ismereteimet e
téren s magamat is beleértve kivételes életemmel s minden
jóindulataimmal, egy általános javíthatatlanságba, rájöttem, hogy az
ember, igazában, valami egészen reménytelen dolog.
De a falon feltünt, pirosba dermedve, Karlovszky festménye a királyról,
tábornoki díszegyenruhában. Ferenc József lehetett volna a legnagyobb
uralkodó ezen a világon, ha nincsenek barátai. Nemkülönben tönkretették
a festők is, akik festették. A Karlovszky portréja kitünő volt, csak
erősen be volt ütve, ahogy piktori nyelven mondják, s az elmosódott
kontúrok alatt egy skarlát kísértet ült egy széken s egy halotti koponya
derengett a szürkés hátterekből, két oldalszakál furcsaságával. De
mindez, nem tudom, valahogy ideillett azzal a tragikus vizavíval, ami a
Kossuth Lajos arcképe volt a szemközti falon.
Közben a konyhából, mind barátságosabb hagymaillat szállott s mind
többen jöttek lágyabb magyarok is, kevésbé elfranciásodva, igazi
arrivált magyarok, főleg szűcsmesterek és nőszabók magyar nejeikkel s
ekkor úgy fordult a dolog _S. Ö._ rendezésére s bekonferálására, hogy én
itt most _felolvasni fogok!_ Egy kis asztalra, a fal mentén, Ferenc
József alatt, két gyertyát helyeztek s noha sok gyertya égett az
életemben sűrű virrasztásaim során, de olyan nyugtalan lángja, amilyen
ennek a kettőnek, soha egyetlen egy gyertyámnak nem volt. És soha
felolvasó, két égő gyertya közt s egy király árnyékában olyan éhes nem
volt, mint én, de dacoltam a sorssal nagy küldetésem tudatában, mert
ekkor még semmi iróniám nem volt. Viszont volt egy kéziratom a
zsebemben, egy _Vihar_ című novellám, amit fiatalos búskomorságom oly
tragikusra koncipiált, hogy a hangom is remegett bele, amint olvastam,
miközben a gyertyák lobogásán, a királyi árny, foszladozva a székén,
távozni látszott a felolvasásról.
De szerencsésen befejezvén szereplésemet, egy utolsó szó tremolójával
hatásosan felállottam s meghajtottam magam. Az érzésem az volt, hogy
legalább is a Petőfi-Társasághoz tartozom, mert mindig csak hazafelé
gondoltam. A hölgyek tapsoltak s csodálták maguk között illusztris
fiatalságomat, az urak távolodtak s csak egy Schwartz nevű kárpitos
közeledett azzal a spontán barátsággal és lelki biztonsággal, ahogy
izraeliták minden híres emberben az izraelitát üdvözlik.
– Legyen szerencsém vacsorára! – mondta ez a finom ember, mert közben
már hordták a borjupörköltet galuskával, a helyiség minden irányában.
– Nagyon köszönöm, nem vagyok éhes, – feleltem.
Nem hazudtam. Benső hevületeim, húszéves hitem önnönbadarságaimban,
melyek e _Vihar_ című történetben, amint az az _Elbukottak_ című
könyvemben olvasható, az eszményi butaság legtündöklőbb magaslatáig
emelkedtek, oly kábító önelégültséggel s oly beteljesedett kéjekkel
öntöttek el, hogy szinte túl voltam minden érzéki kívánságon. Megkezdvén
mártíromságomat Isten akaratából, szent gyönyöröm nem tudta még micsoda
útnak indul, micsoda vágyak s gyötrelmek felé a szavak párzásával,
micsoda poklok s egek elé halálra sápadtan, mikor egyszerűen egy éjen
át, ezeregy éjen át, csak egy tollszárat mártogat tintába! A két gyertya
még lobogott a szobában. De már csak én maradtam itt, a skarlát
királlyal s az ősz Kossuth-tal harmadiknak, halálos álmaimhoz tapadva.
Mert mindenki az ebédlőbe vonult és _S. Ö._ is eltünt egy társasággal,
aki invitálta. Gondoltam, elviszem a gyertyákat magamnak, ezt gondoltam,
vétkes hajlamosságokkal. El is fújtam mind a kettőt, csendesen kiemeltem
a tartóból s zsebretettem, tiszteletdíjamnak.
Boldogan tértem haza a Mazagran-utcába. Micsoda jó estém volt, micsoda
drága finom Egylet! Micsoda éjszakám is lesz, micsoda világos éjszakám
ezzel a két jó darab fáklyával, amit hoztam! Már otthon is voltam, már
be is csengettem. A kapu megnyilt magától, egy zsineghúzásra belülről s
megint bezárult mögöttem. Kerestem a kulcsomat abban a kis
faliszekrényben, ami az irodában volt. A háziszolga aludt, ájultan egy
vaságyon, a kapuzsineggel az orrán, ahogy ez lelógott a falról az
arcába.
– Nincs kulcs! – szólott félálmában, amint kérdeztem.
– Hol van? – dadogtam.
– Elvették! – felelte s egy nagyot fordult az ágyában, rettenetes
bűzökkel, amit felkavart s megint rántott egyet a zsinegen, a feje
fölött.
A kapu megnyilt, mehettem! Mentem is. Ez volt első hajléktalan éjszakám
Párizsban, – az első! Mert itt is csak az első számít, mint a
szerelemben. Kijöttem a boulevardra, a Bonnes-Nouvelles-boulevardra, ez
volt a neve: _Jó Hírnökség boulevardja!_ Az ívlámpák tündököltek, a
színházfrontok tüzei égtek, a sok transzparens a levegőben, a sok
fényszóró a tetőkön, az mind sugárzott és égett s az égen volt a hold!
Leültem egy padra a novemberi ég alatt. Néztem a sok népet, aki jött a
színházból. Minden ragyogott és fénylett. Világosabb volt, mint nappal.
– Kár volt elvinni a gyertyákat, – gondoltam.