A szobám ára, az Elnökkel együtt, havi ötven frank volt, de már az első
lejáratkor, szeptember végén, olyan válságokkal küzdöttem az anyagiak s
erkölcsiek tekintetében, melyekhez képest a Petőfi _Szeptember végén_-je
a legderűsebb dolgok melankóliája. Az igazi valóságot ezidőtájt nem
költészetben és fikciókban láttam s még nem volt meg az a magasabbrendű
esztétikám, mely a reális életet és reprezentatív figuráit a képzeletem
világából formálja ki tulajdon atyámfiai és komasszonyaim turbulens
tömegével. Még akkor, művészietlenül, a magam számlájára jártam a
bolondját annak a létért való harcnak, melyet azóta, ünnepi
magaslatomról, színes népségemnek szántam, dúsan kiemelve e népséget,
százféle változatban, százféle élettel, abból az egy életből, amit
éltem. Bús magányosságom, szinte percenként való adagolással csöpögtette
keservét a szívembe _s egy hölggyel állván szemben_, egy úri hölggyel,
akinek a szobám árát fizetnem kellett, egy úri hölggyel idegenben:
anyagi inferioritásomat a legkínzóbb szégyenérzet komplikálta. Otthon,
hasonló helyzetben, magyar gavallérságom szigorú világnézletébe
dermedve, nyilván agyonlövöm magam. Itt, a boulevardok atmoszférájában,
egyszerűen elszenvedtem a helyzetet azzal a hajlékony engedékenységgel
erkölcsiek tekintetében, amire az ember oly hajlamos az idegenben. De
mind kétségbeesettebben láttam, micsoda rossz csere volt a trénnél való
szolgálataim helyett inkább szabadnak maradnom, mert a szabadság,
bizonyos viszonylatok között, a legkínosabb börtön érzésével hat. Míg
Szklezanzsé torreroi szenvedelmessége kellőkép viszonozta, a szó
legvétkesebb értelmében, a házihölgy gyöngédségeit, addig számomra is
csak megjárta, mert a Spanyollal való rokoni kötelékem révén némi
elnézést élveztem. De mikor Boudorevska Anna, mint a Vörösmarty hősnője,
úgy fűzte «inda karjait» Miska nyakába, hogy ebből egész ciklusok és
sorozatos éjszakák lettek: helyzetem, a kisasszony kegyében, egyenesen
válságosra fordult.
– Mi lesz a számlával?! – kérdezte kereken egy nap, holott olyan
rézsutos arccal, melyen a pattanások rózsabimbói Miska után epedtek
élettanilag, sőt botanikailag, hogy elviruljanak.
A nők hangja olykor, bizonyos akcentusaikkal, a lelkiek egész nagy
hátterét vetíti. Minden izzik e hangban, permanens tüzekkel, még azokban
a köznapias percekben is, mikor fájdalmaknak és kríziseknek semmi közük
a helyzethez. Ahogy ez csengett: _Mi lesz a számlával?!_ ahogy ez
csengett! a nő minden rosszkedve, haragja s kegyetlensége benne volt,
amit szerelemféltés és csalódás okoz.
Már a harmadik éjszaka volt, hogy Miska elmaradt. Mikor a serfőző
radikális, viharosan elfoglalt s családos ember létére, lemondta azt az
egy-egy órát, amit hölgye bűvkörében tölthetett, ez a kis röpke óra
legott, a Miska egész nagy éjszakája lett! Ez volt a Boudorevska
szívében a hév és időbeli arány, jutalmazásos és kedvteléses szerelme
között. A _petit bleu_-k negyedóránként röpködtek a helyzetek
hadijelentésével s a vége rendszerint egy nagy hang volt, egy nagy
szólam, egy Izolde-i sikoly: «Jöjj!» Ilyenkor Miska, inspiráltan, egy
kis kézibőrönddel indult.
– Utazom, – szólott be a kisasszonynak egy üvegkalitkába, ami az irodája
volt.
– Óh! – felelte a hölgy a bőrönd láttára, – úgy látom hosszú útra megy!
– s az ajkába harapott. Alázatos nőstény, a maga _second class_
öntudatával, hősiesen koncedálta Miskának a különb szerelmeket s csak
reám nézett mint egy farkasnőstény néz egy áldozatra.
Már akkor ötvenfrankos lakosztályomból felköltöztem a legfelsőbb
emeleten egy szerény _cabinet_-ba, szabályos padlásablakkal a világra.
Ez a világ a háztetők végtelensége volt, nagy síkjaik cserép- és
palavariációiban, falakkal torlaszoltan s kitüzdelve tornyokkal s
kupolákkal s egy kéménynépség legendájával, amelyből kék és sárga füstök
szálltak egy másik végtelenség felé a szürke egek távlatában, ahol az
őszi felhők torlódtak ködös tükrökké az égben. De már e kis szobában nem
volt az Elnök képe a falon, csak a házirend volt odaszögelve az ágy
fölé, szigorú klauzulákkal s egy szigonyos őrséggel a papír szélén, kis
társaság! de aki egyetért a renddel.
Nem kell túlozni a párizsi padlásszobák poézisét, mert az nem mind
tündérmese, amit magasan Párizs fölött ez emberi galambducok rejtenek.
De lapos ablaküvegükről, vagy kiépített kalitkáik szögleteiről, mint egy
hangszerről tanulhatja meg az ember a szél és az eső minden melódiáit s
főként azokat a fülledt _adagio_-kat, melyekben a júliusi nap fekszi meg
s tüzesíti át e lucarne-ok bádogköpenyét. Általában nem is mondhatnám,
hogy az ilyen padlásszobák s a belőlük nyíló nagy kilátás valahogy
alkalmasak volnának valamelyes lelki terápiára s például benső bánatok s
főként a honvágy csillapítására, mert éppen azokkal a nagy
horizontokkal, amelyekre nyílnak, csak még távolabbról sejtetik az
emberrel, végtelen egeknek legvégén valahol, a zeniten túl, a hazája
tájékát! Sűrűn laktam, de milyen sűrűn! az ilyen legfelsőbb lyukakban, s
ha húsz év alatt úgy megszoktam e magasságokat, hogy ma is egy padláson
lakom s a kupolám ágaskodó gőgjével szinte a mennyekben van a
dolgozószobám, mégis, ez első magaslatomon, inkább valami mélységekben
éreztem magam. Mit szólnának jó szüleim, a testvérem és Vajda János, aki
szeretett engem, ha itt látnának így fel- és lezüllötten?! Mit a
barátaim s hírlapírótársaim abban az elite-ben, melynek finom köréhez
tartoztam, mint riporter az összes tereken! Mit szólna Csemegi Károly,
akinek gyöngéje voltam, mit Kaas Ivor, akinek szemefénye voltam, mit a
házelnök a parlamentben s az egész mentelmi bizottság, mit a két
Ábrányi, külön-külön, Kornél és Emil, aki a verseimet felolvasta a
Petőfi-Társaságban, mit Günther Antal, aki kollégám volt a _Pesti Napló_
szerkesztőségében s párbajsegédem egy szerelmi ügyből támadt
lövöldözésben, mit Acsády Ignác, sőt Fraknói Vilmos, hogy e jó
atyuskákat, de gyönge történészeket is idézzem, de mit főleg az a
brilliáns Fenyvessy Ferenc, akire már csak én emlékszem ezen az
égvilágon s talán még az egy Apponyi Albert, amilyen finom ember! Csak
éppen Jókaira nem gondoltam, hogy mit szólana ehhez, mert ismervén
fantáziáját, valószínűnek tartottam, hogy ő amúgy is lát itt engem! De
már azt aligha látta Móric bácsi, mert így volt szabad szólítanunk, azt
már aligha látta, amint az ablakban, a rácsnak dőlve, egy olyan
rongyokba tépett vértömlővel álltam, amilyenről nyilván nem álmodta,
hogy még az is lehet egy emberi szív, Párizsban, egy házetőn!
Sehol annyira nem érzi önmagát az ember, mint éppen ott, ahol elveszett.
Arra a gondolatra, hogy sokáig nem fogom láthatni az _Ember
tragédiájá_-t a Nemzeti Színházban, Jászai Marival Éva szerepében, olyan
kínzó fájdalmakat éreztem, amelyekhez, az emberi szenvedés tárházában,
csak a legszaggatóbb fogfájást hasonlíthatom. De kesergő szerelmem
honvágyammal komplikálva, vagy honvágyam kesergő szerelmemmel,
fölzaklatott szívem azokhoz a határokhoz ért, ahol a szenvedésnek már
nincs neve semmiféle nyelvben. A két kezemmel a torkomat szorongattam,
vagy a tíz körmömet vájtam az arcomba, hogy valami nevét adjam e
névtelen kínoknak s megtudjam, mitől szenvedek? Oly egyszerű lett volna
megfordulni a hosszú út legelején, azt mondani magamnak franciásan: _Il
en est temps encore!_ Nem kérkedem azzal a keserű hősiességgel, hogy
csak álltam a harcot mindenek ellenére s nem adtam meg magam. Mert ez
nem energiákon mult, melyeket restelnék is talán, mint inkább azon a
reménytelen puhaságomon, mely finomabb s művészibb is szívemben, de
amellyel végzetem visszaélve, könyörtelen sodort tovább!
A vége az volt, hogy jól kisírván magamat, vettem a kalapom, lejöttem az
utcára, elvesztem a tömegben, bámultam és csak mentem, céltalan, az
utamat keresve, nem tudom hová! A Saint-Martin körül, hirtelen, nem
tudom micsoda emlékre, suggallatokra vagy sejtelmekre, az a kitünő _S.
Ö._ jutott eszembe, aki még régebben, ujságíró kollégám volt Pesten.
Mióta Párizsba költözött, nem jött hír felőle, s nyilván innen támadt
regényes presztízse, mellyel a sok szóbeszéd, mint az ilyen távoli
fiatalembert, akiről nem tudni semmit, lassanként felkoszorúzta.
Mondaine körökben éli világát, rég arrivált, fütyül ránk, nagy sora van,
egy hercegnő szeretője, egy éltesebb hercegnőé, igaz, de aki korához
méltóan, dúsan ontja adományait, – ilyesmi járta róla. Magam is sokáig
hittem az efajta hercegnők valódiságában, mert nincs semmi olyan tartós,
mint a tévhit az emberben. Mikor a rue Blondel mélyén egy kis
zughotelben végigbotorkáltam azon a sötét folyosón, ahol az ajtósorban a
barátom szobáját kerestem a gyufáim pazarlásával, szent hitem e
hercegnői generozitásban megingott egy percre. De még nyugtalanabbá
lettem, mikor belépve a szobába, sűrű szólítgatásomra a homályban, S.
kibújt az ágyból, leragadt bajusszal, egy úszónadrágban! Nem szólt
nyomorról, bajokról, finom ember létére, de ahogy ébredt s ahogy alig
ismert rám és csak nézett, nyilvánvalóan abból a nirvánából ébredt, ami
olykor, napokon át, a nagy éhezők jutalma, a jó Isten kegyéből. S
rágyujtott egy szivarvégre, amit alig láttam a szájában.
– Hát a hercegnő? – kérdeztem, – hát hol van? az édes hercegnő! – s csak
ezt kérdeztem.
– Be foglak mutatni! – mondta nagyon kedvesen, azzal a lappangó
imádattal, ahogy az ember főleg azt imádja, amije nincs.
S még sokáig beszéltünk a hercegnőről, s mind melegebben, mind
boldogabban s mind ismerősebben, s mulhatatlan emléke ez eszményi nőnek
megmaradt a szívemben átmintázva arra a fantómszerű Lady Backham-re,
akit mindenki megtalálhat _Az isteni kert_ című kötetemben, ha meg tudja
szerezni ezt a ritka könyvet.
Késő este volt már, mikor a barátom végre elszánta magát, hogy az
úszónadrágra felhúzzon egy nadrágot, a meztelen mellére egy
ingplasztront tegyen, nyakkendőt kössön, egy redingot-ba bujjon s
felrakjon a fejére egy avult kéménycsövet, ami a cilindere volt. Egy pár
kesztyűje is volt s egy botja. Igy felkészülvén, odajött hozzám az
ablakba, ahol álltam s néztem.
– Párizs! – mondta elragadtatással.
Óh istenem, ugyanaz a látkép nyílott innen, e mansard ablakából, mint az
én tetőmről a Mazagran utcában. Estéli egek, zord máglya tüzeikkel,
ezernyi lámpák, transzparens, fényszórók s lángbetűk visszasugárzásával,
mint a cézári Róma égboltja világítottak valami sápadt s gaz skarláttal
s az a távoli zúgás és zsongás, ami szólott, a nérói hőstenor lehetett
volna, ezernyi lant- és hárfakísérettel.
Holott nem! Ez egészen más volt, ez a hang, ez az ég, Párizs igaz ege az
éjben! Csillag nem volt, de a boltozat közepén, a teli hold egy zömök
torony fölött, csakugyan az a pont volt egy _I_ betűn, ahogy Musset
látta ezt.