Két rokonom lakott ebben a Hotel Mazagran-ban, két fiatalember
szakállal, _á la parisien_, – unokatestvéreim, ha merem bevallani.
Míg otthon éltek, mint obskúrus bankfiúk, alig láttam őket.
Magasabbrendű szellemi munkásságom Pesten, az átlagos foglalkozástól
eltérő kalandosságom a költészetben s a zsurnalisztikában, nagy életem a
parlamentben, mint riporter s a színházban, mint cherubin, rég
eltereltek egy más világba, nagyon messze e profán rokonságomtól.
Leszámítva a szalkaiakat, akik földmíves emberek s mesebeli gyermekkorom
múlhatatlan emlékei voltak, nem is frekventáltam soha távolabbi
atyafiakat.
De e két párizsi fiatal e percben, magányosságomban s
viszontagságaimban, két vezéregyéniség presztizsével hatott. E kettő
közül, e Hotel Mazagran-ban, főként a Miska nevezetű érdekelt, – a
Schlésinger Miska, ha meg merem mondani. Dúsgazdag szülők gyermeke, már
egy éve lakott Párizsban s az A. de Goldschmidt-cég hivatalnoka volt.
Nagy cég, híres cég a gabonabizományban, sándorpáli tekintéllyel, holott
_Adego_-ra rövidítve üzleti tájszólással a párizsi piacon s egy olyan
gavallér cégfőnökkel az irodákban, aki a Rotschild veje volt!
A másik mazagrani fiatalember, a Gyuluska nevezetű, szerényebb
származással s anyagiakkal, még csak bontogatta szárnyait, Gyuluska! s
egyelőre eredménytelenül indult, noha kecskeszakállasan, a Miska
karrierje nyomán. Reggeltől estig, mint a boulevardok mártírja loholt
szegény s szaladt állás után s miután lejárta a két lábát a Bourse de
Commerce körül az összes tereken s utcákon, végül is beleroskadt az
ágyába s ott feküdt leterítve, végérvényesen és gazdaságosan is, egy
kétes paplan s egy lábzsák alatt szakállig betakarózva s várta a
jószerencsét. Gazdaságosan azért, mert végtelen álmai abban az egy órai
álomban, ami az élet, túlringatták napi szükségletein s amit ébren
költhetett volna, azt az alvással mind megtakarította. Az álom is, mint
nagyrészt minden boldogság a földön, csak egészség és gyakorlat dolga.
_Qui dort, dine!_ mondják a franciák, s aki tud aludni tizennyolc órát
huszonnégyből, annak az élet minden kínja s szenvedése csak napi hat
óráig tart.
De Miskám iránt érdeklődvén a hotelbeli kisasszonynál, még hazai
elfogultságokkal ugyan, de különben elég bátran intonáltam a nevét,
készen arra, hogy e név csengése s származásos zeneisége, a magam
eredetét is revellálja.
– Monsieur Schlésinger? – kérdeztem hősiesen, mert csak azt szégyeltem
volna életemben, amit nem mertem volna.
A hölgy csak rázta a fejét és nézett.
– Itt lakik, – erősítgettem, – egész biztosan tudom, itt lakik, kérem, –
s végül minden vitákat kerülendő, egy szál papírra leírtam e
konzonanciákat, az egész nevet leírtam dicstelenül, de kaligrafikusan!
Ez volt az első szó, amit zenés életemben leírtam Párizsban, –
_Schlésinger!_ – a jó Isten legyen irgalmas nekem.
Holott varázslatos szó! Soha ilyen sikerem nem volt írott szóval, holott
volt! Rögtön, a hölgy, derűsen felkiáltott:
– _Monsieur Szklezanzsé! Mais certainement!_
Boldog nép gyermeke, aki _Szklezanzsé_-nak olvasta _Schlézingert!_ S oly
spontán örömet jelzett e felismerésben s polifóniákban, hogy egész
szívét megmutatta, odatapadva, e történelmi név viselőjéhez.
Harmincéves lehetett a kisasszony, ami a bakfisok kora Párizsban,
jócskán párnázott testalkattal, nagy kócos fejjel s pattanásos arccal,
rózsaszínűre behintve. Mindebből amolyan durva egészség áradt, valami
vad rózsatő életfolyamata áradt, töméntelen apró bimbókkal s egyetlenegy
vastag rózsával, ami a szája volt a kisasszonynak, fogakkal felhasítva.
Rögtön szaladt velem, a szoknyái lobogásával a lépcsőn s amint
kopogtatott s kitárta elém az ajtót, úgy láttam, hogy csak annál jobban
ismeri a kilincs gombját s a kulcs forgását a zárban, hogy most mindezt
nem magának nyitja s nem lép át a küszöbön.
Amint a szoba mélyéről, egy kis toilette-asztal mellől e Szklezanzsé
fölmerült, nyulánkan, mint egy hattyú: minden vonzalmat igazolt. Még nem
láttam embert, akit klíma s környezet szellője, balzsama s varázsa oly
tökéletesen átformált volna a maga hajlékony fajiságából, egy idegen
törzs izzó típusába! Nem franciává lett Miska, mert franciává nem lesz
senki, még egy Schlésinger sem, még az is csak ritkán, aki annak
születik. De sárgás arcbőrével, ami lappangó szívbajának első fényvetése
volt, gyér fekete szakállával, mely szállanként volt ápolt, magasra
ívelt bivalyszemével, mely sugárzó bogarát önkívületekben áztatta a
szemgolyó mandulafehérjén, azzá a Velasquèz-szerű izzó spanyollá
változott, aki a Pradóban lóghatott volna egy szögön, ha nem az
_Adego_-cég formálta volna ki, tengerentúli szállítmányok
kalandosságával, rio de janeirói gabonabárkák regényességében!
Semmi úgy el nem szédíti a nőket, mint bizonyos fajtabeli jellegzetesség
az ember külső formáiban. Bizonyos fizionómiák már puszta vonalaikban s
hangsúlyozottságukban egy egész renesszánsz-kosztűm festőiségét s
szuggesztióját adják. Azonfelül vannak férfiak, akik úgy hatnak női
fantáziára s ínyre, mint délszaki gyümölcsök. Ezt tudták a mult század
80-as éveiben, bizonyos francia regényírók, egy D’Ennery s egy
Cherbuliez például a selejtesek közül, de sőt a legkitünőbbek közül egy
Balzac is tudta ezt egy távolabbi időszakban, mikor szívfacsaró s
kalandor hőseit megtette lengyeleknek, olaszoknak, sőt portugálnak is,
ha jól emlékszem.
De mindezt tudta Miska is! A maga doncarlosi külsejéhez,
összhangzatosan, valami benső borulatot is kiművelt magában s ezzel még
valódibbnak tűnt, mert a látszatok ereje, mint minden ami művészet,
jobban hat a valóságnál. Dúsan aratta sikereit, boldogan sodródott az
árral s lehatárolván élményeit s lelki vágyódását az érzékei körére,
nagyobbszerű kultúrák híjján, csak a nőkben látta Párizst, s önönéletét
is csak a nők szívében, a maga hibás szívével, ahogy e szívekhez tapadt
pátétikus éjszakákon, trubadurosan, a szerencsétlen! Fülemülék zengenek
így, aránytalan hangszeren a begyükből, nagy nyári éjjelekhez. Mikor
esténként megjelent, ájult baromszemével, a Café Madrid csillárjai
alatt, ahol százával torlódtak estélyi selymekben s egyéni
félmeztelenségben tündéri teremtések, s elvonult, mint egy castiliai,
frakkban s fekete szakállasan, hidalgo a tükrök sugárzásában! caballeros
az asztalok virágfűzére közt! az a töméntelen szemrebbenés és árnyalatos
mozdulat fogadta, amelyekkel bizonyos nők, ösztönösen, azok felé a
férfiak felé repesnek, akikben meggyötrött szívük, lelkük, testük,
mindenük, még hinni tud és magasabbra lendül! Abban az úgyszólván
görög-római szabadságban, melyben az efajta rabszolgavásárok Párizsban,
a külső formák ragyogásával, valami barbár piac szépségévé válnak, a nő
eleped, mint egy bús madár, aki röpülni akarna! Foglalkozásos szerelme,
művésziesen, azzá a leplezetlen világnézletté fordul, amelybe mindent
beleforraszt, tragikus szolidarítással, testvéri tényezőnek, ami
érzésben s gondolatban egyféle vele.
Minden szív Miska felé olvadt, mint egy testvér felé, mint egy nagy
megértő felé, mint egy ünnepi társ felé a gyönyör mártiromságában. Ha
nem is szólt, ha nem is intett, ha csak leült csöndben,
infáns-merengéssel egy kis asztalhoz a sarokba, egy félüveg Pommery elé,
mégis tudva volt, hogy hová száll gondolata és biztos volt, hogyha
senkire sem, de reá lehet számítani, mikor ütni fog az óra! Már ekkor, e
nők ajkáról, vonzódva s ötletesen, új neve szállt népszerűsége
szárnyain. Miska, Muscat lett, _Muscat l’Espagnol_, – spanyol muskotály!
egy Schlesinger!
– _C’est trop!_ – mondta _Adego_ egy nap, mert az ő neve csak olasznak
hangzott, ami bosszantotta. S már búcsut is intett az Espagnolnak! Miska
ment, megváltva, a sors kegyében boldogan, és meg se állott a rue
Chambige-ig a Marbeuf kerületben, ahol a Champs-Elysées vadgesztenyéin
túl, pályája zenitjére ért. Itt bírta, a legritkább Louis XV-ben, amit
egy sörfőző radikális fizetett, a Boudorevska Anna kegyét, mint a hölgy
szívszerelme!
Sudárfák nem nőnek olyan magasra s keményre, mint e Boudorevska,
robusztus karokkal s kezekkel, melyek száz férfit felaprítottak volna, s
két olyan mellel, a fűzőjébe dagasztva, hogy falakat döntöttek volna
fel. Szőke volt, olyan ismeretlenül szőke, amilyen csak Éva lehetett,
friss sütetben a jó Isten kezéből, a világ hatodik napján, olyan szőke,
amilyet soha sehol nem láttam s nem olvastam, olyan tatárian, olyan
kaukázusian, olyan lappföldien szőke, amilyen csak egy orosz nő lehet,
oly masszív s tömeges szőkeséggel, hogy sűrű hajfonata a fején,
hajóköteleknek tünt. Hajlékony testformái e monumentalitásban, azt az
őskori erőt sejttették acélos izomzattal, melyre, félistenek,
egyetlenegy lépésökkel a térben, az egyik hegycsúcsról a másikra léptek.
Isteni tökélye, majdnem felülmult volna emberi arányokat, ha meg nem
törik, mint minden szépség, sajnos, siralmas hiúságokon. E kolosszus,
ősgránitból faragva, a színpadra vágyott, boldogtalan teremtés! s mint
rendszerint az olyan nők, akiknek nincs annyi hangjuk emeletnyi
keblükben, mint egy haldokló tücsöknek egy szőlőlevél alatt, e királynő
is énekelt!
Naphosszat szaggatta hangszálai füzérét ájult skálázásokon át oly
hangsötétítésekre a mélyben s oly sivításokra a szédítő magasban, hogy
isteni száján, harminckét gyöngy közül, valami agoniás kínszenvedésnek
minden sikolya szólt.
De micsoda rejtélyes s tündöklő barátság volt ez köztünk, attól az első
perctől fogva, mikor spanyol Miska, mint Liszt Ferenc tanítványát, a
művésznőnek bemutatott. Nagyszerű lelke e nőnek, egész nagy spontán
egyénisége, nagy szőkesége, mint egy lámpa, ami nappal égne, úgy fordult
s világított felém ősemberi jóindulatokkal s szláv kedvességekkel, hogy
mintegy elringatott nem tudom micsoda távoli kezdet s eredet reggelébe,
ahol az ember még vad volt és csak jó. Azontúl, velem gyakorolta halálos
énekét és én kísértem a zongorán vészsziréna gyötrelmeit, amikor mint
brabanti Elza, önkívületekben, Lohengrinhez esedezett. De e pokoli
zengései is, szépség s művészet híján, mégis úgy szóltak, nem tudom,
olyan emberi magaslatokról, hogy valami nősténytitán zord lelkét
sodorták a gyökereit tépdelve, mint egy praxitelesi szobor, ha szólani
akarna, kövé dermedve a lelkével! Már úgy imádtam, hogy csak reszkettem
és féltem.
Egy őszi este még javába tanultunk, izzó légkörökben a zongorának dőlve,
mikor valami kis hangcsuszamlásra, hirtelen abbahagyta s azt mondta,
hogy fáradt.
– Egy kicsit várjunk, – mondta s egy kis selyemkendővel a homlokát
törölgetve kék szemei fölött, csöndesen leült és pihegett, mint egy
rózsaszínű gém, aki átrepült az összes mennyeken. Odakünn, az ablakokon
túl, a Champs Elysées felől az égen, oly fájdalmas magányossággal dőlt
hanyatt a nap vérző matériákkal, hogy az egész égbolt szinte beleroskadt
rubinttavakba s narancs-szüretekbe, ami mind fel volt kenve rá, egy
távoli végtelenségben. Akkor, alig egy kis kopogtatásra, bejelentés
nélkül, csak az újjak lágy suhanásával az ajtófélfán és függönyön, öreg
orosz honfitársak jöttek látogatóba, három csöndesek és szomorúak,
megilletődve s alázattal, mintha templomba jönnének, hogy nem tudták,
miformán lehetnének még alázatosabbak s még csöndesebbek s hová üljenek
le az alkonyi fények máglyatüzében, mely megperzselte az ablakokat.
Mind a három egyformán szikár, kopasz, öregember volt, kettő fekete
kabátban egy-egy gombmaradékkal, lekonyultan a gomblyukban s a harmadik
bársonyruhában s olyan lakkcsizmában, mely a lábfejben papírvékonyságura
taposva, a szárait petyhüdten rezegtette, ezer kis apró kockára repedve.
Alig szóltak egy-egy szót, régi ismerősök, régi szegények, akik nem
tudnak semmi újat s csak nézték a tea színét a kristálypoharakban, a
kristálypoharakat ezüst foglalatban s egysorjában egy ezüsttálcán s ami
közeledett az inas karján, három kristálypohár, amint ők voltak hárman.
Egyszerre csak, a lakkcsizmás öreg feleszmélt a pohár széléhez tapadtan,
de megmaradt szürcsölő gyönyörében, mellyel a teája fölé úgy borult
eltikkadva, mintha egy virágos partról a Volga fölé borulna. S egy szót
rebegett áhítatosan, imádságosan, egy végzetes szót nedves bajusszal
orosz nyelven, de amit rögtön megértettem, mert a nő felpattant a
Beauvais fotöljről, ragyogva! Rögtön, egész tündöklő arca, ihlettől s
kéjtől mámorosan még mielőtt énekelne, már felém fordult s úgy várt s
intett a zongorához, oly ideges fölkészültséggel, hogy alsó fogsorával,
feltűzdelve az ajkára, az egész száját bekapta! Még nem csendült első
hangja, első siráma, első hajókürtje krimi hajósnép dalának, hogy a
három orosz, egyszerre mind a három, mintegy gutaütéses
megrándulásokban, úgy sírt, mint három gyermek! Főként a bársonyruhás
robbant a honvágya sebével s a dal végén, lehajlott fejjel a
csizmaszárak fölött, már úgy vonaglott könnyben ázva a két társával
hármasban, mint igaz zsidók, ha imádkoznak.
– Óh! – mondta a hölgy felémfordulva ahogy befejezte, – gyermek! de
hiszen maga is sír! – és nézte a könnyet a szemembe s még mondta,
gyermek! mert ezt szerette mondani, s mert ez olyan üde franciául, olyan
kedves: – _enfant!_
– Én is szenvedek a honvágytól, – feleltem. – Még szerencse, hogy nem
magyarul énekel.
– Fogok! – mondta, – azzal az igérettel, amelyre mérget lehetett venni.
S akkor, a három orosz, ahogy jött csendben, úgy ment. Még átvett
búcsúzáskor, diszkréten a szomszéd szoba mélyén, mindegyik külön-külön
mindenféle jó falatokat kis finom csomagokban s jócskán fehérneműt is,
amit a serfőző köztársasági ládaszám küldött fel e célra.
S mikor este lett, késő este már, úgy álltunk ketten egyedül s
tanácstalan, egy lámpa mellett a szobában.
– Nem jön a spanyol? – kérdeztem s kerestem a kalapomat.
– Úgy látszik, nem, – felelte s hallgatott.
Már indultam is volna s vártam, hogy a kezét nyujtsa. De csak elémbe
állott, olyan magasan s szőkén, istenem, mint a szűzi nap korongja kora
reggel egy hegycsúcson.
– Szeretnék az este magával kettesben, – mondta, – a Maison Dorée-ban
vacsorálni, kis külön teremben. Olyan jó napom volt! Odaadom az
erszényem, hogy maga fizethessen.
Megvallom, átvettem az erszényt. Naívitás lett volna szabadkozni,
bárgyuság elrontani a nő örömét s erkölcsieket magyarázni, nagyképűen,
mint egy tanár. Óh istenem, ha nem is jó magamért mondom, aki
rendszerint súlyosan ráfizettem, de mit adhat vissza nő véres könnyekből
és szenvedésből, ha már nyujtja is az erszényét az embernek? Azonfelül,
ez esetben, még mindig módomban volt, valami igen szerény fogyasztásomat
a sajátomból fedezni, ahogy azt terveztem is magamban, viszont súlyos
inferioritásommal, zenéim leszámítva, oly mélyen voltam e márványszobor
alatt, hogy meghívni vacsorára egy osztrák főhercegnőt, egyszerűbb s
logikusabb lehetett számomra, mint vendégül látni e csúcsíves nőt a
Maison Dorée-ban, ahol nem voltak árak föltüntetve az étlapon! Én, jó
isten, aki kis zúgutcák kocsmáiban is, csak a jobbfelől való szegélyén
tanulmányoztam az étlapokat s böngésztem a sok kis szám között, a
legeslegkisebbet!
De rögtön, a kis különszobában, a zárt falak és függönyök között, oly
ziháló feszültség támadt köztünk az asztal fénykörében, oly fura zavar s
forróság éppen azzal, hogy a nő dúsan evett-ivott s én csak a kis
kávéscsészémhez nyultam, aranyszegélyes porcellánban. Óh, hogy nézett
rám, hogy nézett hangtalan, hangtalan! végre! s ahogy az arca torz lett,
amint visszanéztem, tündöklő arca ahogy megnyúlt fölívelt homlokkal a
szőke haja irányában, a szemek sarki csillagával fenn!
– _Enfant!_ – mondta, – _enfant!_ – mondta a fogával s már ittas volt és
már aligha tudta, ha van-e még egy Schlésinger a világon.
_Muscat l’Espagnol!_ Mintha csak érezte volna ezt a percet, amelyben
elfelejtik! Ezt a patétikus nagy percet. Mert hirtelen föltünt az
ajtóban, frakkban s sötéten mint egy Torquemada!