Ha nem is volt valami nagy kedvem hozzá, mégis illőnek találtam, hogy
kitünő hazánkfiát, Türr István tábornokot felkeressem a Mikszáth
levelével.
Meg kell vallanom, hogy leszámítva báró Fejérváry Gézát, akihez a
legmélyebb hála és kegyelet érzése fűz és Szurmay Sándort, aki családom
barátja, sohasem vonzódtam tábornokokhoz. A napoleoni hadjáratokkal
lezajlottnak véltem a nagy kapitányok korát, s mivel e kort Hugo Viktor
egyrészt megénekelte, másrészt jó magam szakítottam az osztrák
hadsereggel: az egész _epopoia_, ahogy a régi görögök mondták, lezárult
számomra.
Nem kérkedem e szakítással, mert nagy ára volt mint minden szakításnak s
tört szerelemnek az életben. De aki úgy bírálna szabadságvágyakat s
lobogó fantáziákat egy tizennyolcéves koponyában, valami szatócsmorál
szempontjából, az csak maradjon boldog a maga tudatlanságában. Aki
tájékozottan s barátsággal ítél, még az is legföllebb ha azt a relatív
igazságot pillanthatja meg, amiben részünk van e földön. Bizonyos lelki
dolgokat csak úgy szabad vizsgálni alázattal s főként irgalommal, mint
ahogy az egyháziak vizsgálják, megilletődve s tisztelettel a
legsúlyosabb vétkeket is, mert ezek a vétkek, sajnos, az ember szívét
teszik. Renan inkább szökevény vagy öngyilkos lesz, amint írja, semhogy
katona legyen. Ha nem is vagyok Renan, holott igyekszem, viszont nem is
voltam az a dezentor sem soha, aki a Szigligeti Ede népszínművének hőse.
De már nem magyarázok s nem boncolgatok e ponton, hisz mindezt más
helyeken bőven kifejtettem meglehetős regényesen is, holott lelki
búvárlatokkal, ahogy főleg önmagamnak tartoztam mindezzel. Amit
erkölcsiekben cselekszik az ember, végérvényesen a maga útján s a maga
világában, azért súlyosan megfizet, sajnos, s ha csakugyan úgy fordul,
látszólag önszántából, törvény s szabály ellen, azt már a sorsa
határozta az emberrel s itt nincs joga senkinek semmihez, csak éppen a
szánalomhoz, ami viszont lelki emelkedettség dolga. Szakítottam! Ha ma
lehet erről, évtizedek multán, ilyen könnyedén beszélni, ez nem azt
jelenti, hogy mindig lehetett. A dolgok mulandók, hála isten! Boldog az,
akinek még futja az időből, hogy egy nap csak amúgy elfütyöréssze, amit
szenvedett.
Szóval, hogy Türr Istvánhoz menjek, szegény fejem, ama vitéz _ezer
marsalai_ legvitézebbjéhez, egyenest a Világtörténelemnek menjek! Az
igazság az, hogy a magam szerény privát történetét se bírtam, amint
önmagamnál viziteltem.
Érzékeny tavaszában, húszéves korával, rendszerint már egész öreg az
ember s igazi ifjúsága csak úgy jön meg az idővel. Az élet során, a
hosszú évek, az ideiglenes évek, ahogy a teológusok mondják, észrevétlen
lesiklanak hónapokra, hetekre, napokra, órákra s percekre osztva s
mindezt egy szép napon, úgy látja az ember, távoli virágzással, mult
nyarak hervadtságában, mint egy mesteri tájképet finom másolatban.
Finom, igaz, s épp amiért ilyen finom, már nem az többé, ami az eredeti
volt, s mégis vonzó, sőt! talán még vonzóbb, mert valahogy enyhültebb s
valahogy emberibb, ahogy elmulott rajta, így másodkézből minden, ami az
első hatások nyers közvetetlensége volt. Ezzel szemben az ifjúság még
nem lát transzponálva semmit, amint csak önmagát bámulja önnönmagába
zárva, s beleüti az orrát a legtávolabbi csillagokba is.
Rögtön, az első percekben, első párizsi napjaim, mint a malomkövek
szakadtak rám s amint így ültem, idevarázsolva első szállásomra, egy kis
hotelszobába, a rue Mazagran-on, amint így ültem négy fal között a
köztársasági elnök arcképével a falon, önmagamba omlottam össze ez első
rohamommal Párizs ellen, hogy mégis csak katonailag szóljak. Nincs annál
keserűbb dolog a világon, mint amikor az ember boldogtalanságát,
húszéves korában, egy köztársasági elnök szemléli a falról. Még megjárja
egy király, egy monarcha, egy XIV. Lajos például, aki egy feudális
világban isteni jogánál fogva néz el fönségesen, a havasok
cukorsüvegéről, nyomorult emberi tömegek fölött. De hogy egy
tetszésszerinti alak, a beérkezése pretenziójával meredjen az emberre,
mint a demokrata uralom első parvenüje, mikor valamivel kevesebb
szerencsével éppúgy itt ülhetne ő is, négy fal között, csak épp egy
másik arcképpel a falon: ez valami borzasztó, akárhogy tiszteljük is a
tekintélyeket. Soha kínosabb tanum nem volt a magam keservéhez. Egy kis
kutyát nem adtam volna a világért, vagy egy kis madarat egy kalitkában,
aki dalol. Csak a kereszténység zsenije találta ki azt az egyetlen
portrét, ami méltó könnyekhez s fájdalomhoz, mikor az igazi szenvedőknek
Krisztust mutatja a kereszten.
Hogy Türr Istvánhoz menjek! A magam körébe zárva, önönhősiességemmel,
valami olyan sajátságos rémületet éreztem, amilyet a _marsalai ezer_
sohasem érzett, ezt merem mondani, s amint itt láttam magamat s magam
körül a vágyaimat beteljesedve s az álmomat megvalósulva, amint szóval
itt láttam magamat Párizsban, s nem a trénnél, ahová beválasztottak,
majdnem elájultam a kínos gyönyörűségtől! Úti élményeim füzérén, amint
átfonta a szívemet apró képsorozatával, riadtan követtem bizonyos friss
újoncok sugárzó figuráit az innsbrucki hegyek alján, ahol e zengő
fiatalokat mint egy panorámában láttam utoljára a vasúti kocsim
ablakából, völgyeken és réteken át, ahogy mind mentek és bevonultak,
gázolva a füvet s maguk is virágosan, őszi virágok között! Valami
hűtlenség érzésére, amit sohasem éreztem idáig, homályos felelősségem
még homályosabb ösztönökbe keverten, hanyatt-homlok rohant bennem s
keresett mit!? egy kis rejtekhelyet a lelkiismeretemben. Odalenn az utca
végén, a Bonnes-Nouvelles nyilt felhasadva, rohanó embermasszáinak
hangyatömegére s az őszi alkony egei alatt, narancstavak sugárzásába
ázva, százával tértek be Párizsba ötös- és hatosfogatok dübörgőn s
ostorpattogással, távoli lóversenyekről! S e társaskocsik mentén,
megrakva néppel a zsivajban s a fényben, félmeztelen rohantak zord
rikkancsok, mint a távfutók, színes papírjaik hírnökségével s zajokon s
dübörgéseken túl, ijesztő szájakkal és fogsorokkal a fényben, üvöltötték
a _Résultat_-ákat, kótára szedett dallamosságokkal. Ez mind zúgott és
harsogott, az egész úttest napesti forgatagja a porban, s ez mind
kivetett magából, mind kivetett magasra, messze, a magam idegen
bánatával s gurult tova a Bonnes-Nouvelles-en s a boulevardokon végig, a
faburkolat visszhangosságán, ez mind gurult a maga másik életével,
tulajdon életével, egész Párizs, ami zúgott és élt! Elsodorva, valahogy
a szék karfáján ültem, ahogy nyugtalan helyzetében rendszerint ül az
ember, még kínosabb bizonytalanba. Fogom-e bírni, kérdezgettem mint egy
hajóroncson, lehet ezt bírni, éveken át? – és megriadtam a hangomra.
Csakugyan szóltam? Kihez is szóltam? Rendíthetetlen, az elnök csak
nézett a falról, az arcképnek ezzel a sivár közönyével, amelynek nincs
egy szemrebbenése. Azt hiszem, hozzá szólhattam, hogy ilyen szívtelenül
nézett.
Mégis, ha mennék Türrhöz, gondoltam, s már indultam is, hogy reagáljak,
s már keresgéltem egy jobb nyakkendőt s kivettem a szekrényből
_Buckingham-like_ cilinderemet! Már fontolgattam sok képzeteim során,
sok puskapor és harci zaj visszhangján, miről fogok beszélni s mit
kérdezni a sok csatákból! De már az első dobpergésre, ami felhangzott
fantáziámban, úgy visszaroskadtam magamba s már az első marsalai
vitézségére a többi ezer közül, oly rettenetes zokogásba fúltam, hogy
keserű fölzendülésem, csak intonálva, már messze túltett minden olasz
trombitán! Ha meg is fogadtam, hogy nem analizálok, mégis apróra
szedném, a rezgése rezgésével a további hanghullámok és megcsuklások
rejtélyes keservét, oly kifürkészhetetlen sugallatokkal s kótafejekkel
keverten majdnem húsz esztendő nyomoráról s a sorsomról ami önmagára
ismert, hogy ezer marsalai, ha ez mind összefogna, nem tudott volna
sírni így! S így dőltem az este elé, az ablakom üvegéhez.
Odahaza, ebben az órában, gondoltam, már mennek a színházba… Az utca
világos s a Pannonia mellett, a Nemzeti Színház két villanygömbje ég.
Vajjon mit játszanak? Nyilván az _Ember tragédiájá_-t, állapítottam meg,
magányosan, az ablakomban. S elnéztem a magasból egy távoli világba,
mely elé az estéli egekből mind sötétebb függöny szállt. Az ember nem
hinné, hogy hat az _Ember tragédiája_ Párizsban, a rue Mazagran-on, egy
kis hotelszobában, Jászai Marival az Éva szerepében s akiért odavan az
ember. Sokáig nem fogom látni. Talán soha többé nem fogom látni. És csak
álltam az ablakban és csak álltam. S ezen az este már nem mentem el
Türrhöz, a csatákba.