I.

Az angyali az volt, hogy vettem Pórfinál egy cilindert, mielőtt

elindultam.

– Nagyon szép legyen, – mondtam, – mert Párizsba utazom.

Párizsban lehetett kapni cilindert, olyan magasat, mint egy kéménycső, 2

frank 50 centime-ért minden utcasarkon. Mit tudtam én akkor! Mikszáth

adott egy levelet Türr Istvánhoz. Azt is megmutattam a segédnek, –

tizennyolc éves voltam!

– Nézze! – mondtam.

Az igazság az, hogy a segéd nem tudta elolvasni.

– Rossz írás, – mondta.

De talán csak Buckinghamnek volt ilyen cilindere peer korában, a

parlament megnyítása napján. (Az angol parlamentben tudvalevőleg,

bizonyos történelmi tradicióból, kalapban ülnek az urak.) Azóta azt is

megtudtam többek között, hogy Buckinghamnek mértékre csinálják a

cilindereit, kiválasztott Daumier-rajzok után. Én rohantam a magaméval,

egy fehér kartondobozban, késő éjjel a svájci határon, ahol szakadt az

eső olyan őskori patakzással, amilyet csak a svájci egek tudnak

szeptemberi éjszakákon. Bőrig ázva, ismeretlen perrónokon, rettenetes

hegyek alján, bús lámpások alatt, melyeket az eső még homályosabbra

fátyoloz, csak szaladtam a többi utasokkal ez éjjeli vegyesvonat mentén,

a hosszú vagónsor mentén, mely maga is elázva, dús vizeket folyatott a

tetőzete csöveiből, – csak szaladtam a kalapskatulyámmal! Betorlódva

végre a fináncok hivatalába, megálltam tisztelettel, s mind úgy

állottunk tisztelettel, éjjeli utasok, _third class_-emberek, ahogy az

angolok mondják, csurom vizesen, a testünkhöz tapadt ruhában, kéklő

gázlámpák alatt s ráztuk a vizet magunkról panasz nélkül, mint a

vizslák, ha kijönnek a szárazra s én még tetejibe a skatulyámat is

ráztam! Aztán vallottam, ahogy az törvény a vám előtt, vallottam a

fürdőző ember fázós, de üde hangján, amint kijön a Balatonból.

– J’ai un _cilindre!_ – mondtam franciásan, aminthogy így mondtam:

_szileinder!_

Óh istenem, megfogadtam, hogy nem térek ki apró képcsoportokra ezekben

az elbeszéléseimben, hogy nem részletezek, nem színezek, nem fodrozok s

nem fokozok, ahogy azt szoktam, s nem szállok le lelki viharzások

mélységeibe. Mégis, micsoda reveláció volt számomra, micsoda inzultus a

lelkiekben, micsoda álomból való ébredés már rögtön itt ezen a kis

állomáson, mikor e lágycsengésű _szileinder_-re mind csak bámultak,

fináncok! azzal a nyelvtani elfogultsággal, ami oly jellemző svájciakra

s franciákra s ami eleve kizár minden magyarázatot.

Rögtön, keserűn, Jászai Marira gondoltam, akivel olykor, a Váci-utcán,

napfényes délelőttök tavaszában, ha nagyon előkelőek akartunk lenni,

franciául csevegtünk. A legszebb dolgok emlékét lerontja olykor s

ironizálja bizonyos profán valóság felismerése. A mi franciaságunk,

ellenőrzés nélkül, csakugyan az volt, ami a Váci-utcán lehetett, de már

nem többé a svájci határon. A való s költészet asztrális távolsága

egymástól, az járta át a szívemet s mi minden még, ami átjárta, mennyi

minden, mikor egy ilyen őszi eső, egy ilyen éjjel, egy ilyen idegen

határon, zuhanyoz le illúziókat!

Meg kell vallanom, hogy e köcsög-kalap ügyében is, mint számos irodalmi

és művészeti kérdésben, mint általában az élet minden kérdésében s

problémáiban, e tragikai művésznő hatása alatt álltam. Oly elbűvölt

csodálattal s imádattal voltam görög-római tüneményessége iránt, hogy

minden legapróbb megnyilatkozásait szentírásnak vettem. A cilinder

eszméje is tőle eredt, egy amúgy odavetett, könnyedén odavetett

királynői tanácsban, amikor elbúcsúztam. Választékos szimpátiája az úri

divatokban is a ritkaságok felé hajlott s abban az időben, valóban, csak

mágnások viseltek cilindert Pesten hétköznapokon, s az egy Ábrányi

Kornél! Az előző nyáron Balatonfüredre invitálva engem is egy

szűkebbkörű társasággal, csak úgy az ajka széléről mondta, csak úgy

_félre_, ahogy a színpadon szokta, nagy Jászai, ahogy szokta:

»_Cilinderbe jöjjön!_» Cilinderbe nyáron, júliusban, Balatonfüredre! Meg

kell jegyeznem kortörténetileg s a könnyebb megértés kedvéért, hogy

viszont szalmakalapot például, inkább csak izraeliták viseltek. Az úton,

a vonaton, Siófokon, nagyon inkomodált a kalap a nagy hőségben, de

viszont kereszténynek tüntem. Valami időelőtti vőlegénynek tüntem, mert

egy bukétát is hoztam s a Balatonon, a hajón, paralel álltam a

kéménnyel, az én kéményemmel a fejemen.

Mindennek hirtelen vége lett, e szimbolikus határon, vége a nyárnak,

vége a szép nyárnak, ahogy Schöpflin mondja, vége a hajónak, balatoni

kirándulásnak s vége a kalapnak is, a presztízs s a költészet

értelmében. Már csak egy rossz női tanácsot s egy rossz francia szót

jelentett, ha ugyan jelentett valamit, egy csomó más szó rajzásával az

emlékemben, s amelyeket mind gyanúsnak találtam, mikor egy félórával

később megint a fülkém sarkában ültem és utaztam, magányosan az

éjszakában.

Az ilyen primitív tájékozatlanság nyelvtanban és gramatikában, főleg

utazások idején, még talán közelebb hozza az embert önmagához s

gyöngéihez, mint nagyobbszerű tévedései magasabbrendű filológiákban. A

szavakkal csak művészileg lehet játszani. Viszont egy deplaszírt szó

fényvetésében olyan nevetséges az ember, mint egy görbe tükörben, mert

mégis csak a helyes beszéd az ismérve valamelyes józan állapotnak,

idegen emberek ítéletében. Fiatalos könnyelműségem ellenére, aggódva

gondoltam, ez első tapasztalataim alapján, jóval súlyosabb

komplikációkra a jövőben, holott akkor még csak sejtelmem sem volt, hova

visz utam s gyanútlanul csak abba a szőke városba készültem a Szajna

partján, amelyről Jászai oly finoman beszélt, oly kecsesen és

ritmikusan, mintha versekben beszélne! A vonat kocogott, _train

omnibus_, az órák lassan múltak, az eső zuhogott, kis svájci falvak

látszottak bús tüzeik pislogásával homályos mélyekben s apró állomások

követték egymást a kalauz kopogó lépteivel a szerelvény mellett, bús

baritónjával, amelyen az állomás nevét hirdette az éjben az esőnek s

kísértetszerű utasoknak, akik csoszogtak az esőben, s valami kis csengő

csilingelt a ház falán szünetlen, mint a lelkiismeret.

Aztán, lassan, későn, sokára, valami távoli tragédiával a láthatáron, az

őszi hajnal ébredt olyan felmosott egekre, mint egy üvegtetőzet s

úgyszólván fokonként bontogatta színeit, a skarlát s a kénsárga

változatoknak olyan legszűzibb kezdetében és árnyalatában, hogy mind e

fény e dőlt egeken végig, a világ legelső hajnalának tünt s a sok sudár

fenyőfa, mint barbár ifjak csoportja, a sok bokor, repkény s őszi virág

a réten s a sok tarka tehén mozdulatlanra kifaragva habos patakok

mellett, ez mind úgy tünt, első modellnek, a teremtés idejéből!

Leeresztettem az ablakokat s valahogy úgy éreztem, nincs elég tüdőm

ezekhez a mélységekhez, hogy nincs elég tüdőm ezekhez a magasságokhoz s

elég lelkem ezekhez a mélységekhez, hogy mindezt fölfogjam és megértsem

s csodáltam, hogy ilyen törpén, ilyen nyomorultan ebben a fülkében s

ebben a _train omnibus_-ban, még ülni tudok magammal. Holott éreztem,

amit még soha idáig, hogy van valami, valami rejtély, köztem és önmagam

között.

Már reggel volt, egyedül utaztam s csak úgy voltak útitársaim időnként,

egyik állomástól a másikig, mint a villamoson otthon, jó svájciak

kialudva s csinosra fésülve s akik nagyrészt a mi fűszereseinkhez

hasonlítottak. Amint könnyedén felhajították tarisznyáikat a hálóba, a

fejem fölött, kellő tisztelettel voltak elázott kalapskatulyám iránt és

bocsánatot is kértek, ha helyéből kimozdították. A francia határon

megint vittem a skatulyát, már kevesebb lelkesedéssel s inkább csak

kötelességből, mert a vámon be kellett mutatnom. De ezt már, ezúttal

zavarok nélkül, nyelvmesteri verzátussággal, mint aki csak az imént volt

a szomszédban egy kis filológiáért.

– J’ai un chapeau _de haute forme!_ – mondtam.

Istenem, de hiszen igaz, hogy bizonyos hangulatainkat a szavak varázsa

kelti a szívünkben, mégha ezek a szavak nem is sokat jelentenek. Egy-egy

szó olykor csak a határa annak, amit kifejezne s inkább a maga

megbékéltető hatását érezteti, mint a tartalma erejét. Ez a korrekt,

_haute forme_-os franciaság e második esetben, puszta polifóniájával s

bölcsességével éppúgy megnyugtatott, sőt felüdített s kibékített

magammal, mint ahogy az első esetben feldúlt a _szileinder_ szamársága.

Megenyhülten egy immár francia vagónban, ahol a lécekre tüzdelten az

ülések fölött, sok mindenféle intő szózatokat és rendszabályokat

tanulmányoztam s analizáltam nyelv- és mondattanilag, lassanként

reménykedő bizakodásom is visszatért szívembe és megviselt

cilinderskatulyámat, ébredő képzettársulásokkal, már több rokonszenvvel

néztem. Le is vettem a magasból, ki is nyitottam, a kalapot kiemeltem,

először francia földön s először jómagamnak! és szakértelemmel

vizsgáltam sérüléseit, szőrmenti szűzveszteségeit érzékeny felületein.

Belülről is megnéztem szeretettel s a bélése fehér selymén egy egész

medaillon-szöveghez tapadtam, a kalapos nevéhez, a Váci-utcához, a

házszámhoz és Pesthez egy szívalakú rajzban s mindezt a szívet annál

közelebb éreztem a szívemhez, minél inkább úgy volt, hogy messze

elszakadok tőle! Minden emlékem sajgott, minden múlt napom, órákra s

percekre osztva visszahangzott azokkal az átható sugalatokkal a maguk

javára, egy idegen világban s magam körül, idegen tájakban, ahol a

vonatom gurult. Ez már a honvágy titkos mérge volt, ami indult bennem,

keserű hazavágyódásom finom gyökérképzése, ami indult s azzá a

rettenetes betegséggé lett tizenhét esztendőn át, amit a franciák úgy

mondanak helyesen, hogy azt mondják: _mal du pays_, mert hasonlóképpen

ezt is megtanultam és soha semmit jobban!

Mit tudtam akkor! Mi sejtelmem volt e határállomáson, egy-egy lámpással

az őrházak frontján, mi sejtelmem ama tragikus Mühlhausennél, ahová még

nem álmodtam akkor szegény kis szomorú katonatisztemet! De amikor az

estében végre, ugyancsak ismeretlen rádióhullámokon, már Párizs zúgott

elém az éjben s távoli máglyasorai felé az égen, a _train omnibus_ mint

egy ünnep felé gurult: már megint hittem, már megint szerettem, már

megint az voltam teljes lelki épségemben, halálos fiatalon s a

kalapskatulyámmal, aki a Váci-utcán Jászaival franciául beszélgettem!

Nem mult egy perc s ezer izzó lila gömbbe érkeztünk, egy zajos

végtelenben. Nem mult egy perc s a cilinder a fejemen volt, gavallérosan

féloldalra csapva! Igy léptem ki a perrónra, ábrándok hercege s mint

főúri inasa önönmagamnak, kis bőröndömmel a kezemben.