Az oleandervirág és az álarcosbáli jelenet végleg betette az ajtót
Quastl urnak. Mikor a derék fiskális másnap látogatást akart tenni
Tildánál, az arany polgár leánya nem fogadta el látogatóját, hanem a
szobaleánnyal egy levelet kézbesittetett neki, amelyben ez állt:
„Vaddisznófej mártással!“
Quastl ur elsápadt s megsemmisülve tántorgott haza. Többé nem merte a
lábát Bauernebelékhoz betenni, ha pedig disznót látott, hátán
végigfutott a hideg. Tényleg: a vaddisznófej mártással a világ
legdrágább eledele, – tőle elvitte Pest városa leggazdagabb
eladóleányát.
Pár napra a nevezetes esemény után Pető lélekzetvesztve rohant be
Tildához.
– Tudja-e, mit beszélnek a városban? – kérdezte rémülten. – Van sejtelme
róla, hogy mit beszélnek?
– Hogy tuladtam Quastl uron?
– Nem! Ezerszer nem! – kiáltotta a jogász, aki még mindig levegő után
kapkodott. – Azt beszélik, hogy Bulcsu megkérte az ön kezét és ön nem
dobta ki a zenészt!
Tilda ránézett a jogászra.
– És mi köze önnek mindehhez? – kérdezte hidegen.
– Hogy mi közöm? – csodálkozott Pető. – Hogy mi közöm? Az a közöm, hogy
én önt nagyrabecsülöm, tisztelem és meg akarom óvni az ilyen
könnyelmüségtől! Ön és Bulcsu! Inkább a tűz és viz, nap és éjszaka, mint
kegyed és ez a korhely zenész! Nem, nem, – tette hozzá fejét rázva, – ez
nem valóság, ez tréfa, ez lehetetlenség!
Az arany polgár leánya a sarkára állt.
– Kedves Pető ur, – mondta erélyesen, – nincsen semmi szükségem az ön
tanácsaira. Hogy mit cselekszem, az kizárólag az én dolgom, akár
tréfának, akár lehetetlenségnek tetszik azt felfogni.
– Tehát igaz? – dadogta művésziesen Pető.
– Az nem kell, hogy önt érdekelje, – válaszolta Tilda és visszavonult a
szobájába.
A jogász láthatólag lehangolva távozott, amint azonban a folyosóra ért,
egyszerre vigan kezdett el fütyörészni és hatalmas ugrásokban tartott a
fagottista lakására.
– Bulcsu! – kiáltotta az ajtóból. – Bulcsu! Hamar, kapd magad, szaladj
át Bauernebelékhez és kérd meg Tilda kezét. Egy pillanatig se késlekedj,
mert még meggondolhatja magát!
– Mit beszélsz? – ijedt meg a Nero szerzője. – Megkérjem a kezét, hogy
kidobasson Lámpl urral?
– Nem fog kidobni! – emelte fel két ujját a diák. – Esküszöm, nem fog
kidobni!
Bulcsu tétovázott.
– Az lehetetlen, – jelentette ki igen szerényen. – Én ismerem magamat.
Egyszer vallottam csak szerelmet egy leánynak és az is hozzám vágta a
pamutos kosarát.
– Ezuttal nem fogják a pamutos kosarat a fejedhez vágni, én mondom,
Pető, aki a vesékbe lát! Vedd a kalapodat, a botodat és menj át, vagy
viszlek!
És nem is várva meg a zenész válaszát, a jogász fejébe vágta barátjának
a kalapját, kezébe nyomta a botját és azzal végighurcolta a folyosón,
becsengetett Bauernebelékhez és belökte az ajtón a Nero mélyen
megdöbbent szerzőjét.
– Végre! – kiáltott fel a jogász és azzal a tekintettel nézett az ajtón
lógó Karpfenbiller-táblára, mint Napoleon Saint-Cloudra.