Az alkotmányos éra helyreállitása után történt, hogy a király hosszas
tartózkodásra Pestre igérkezett. A hirt természetesen általános öröm
fogadta s az egész város már hetekkel előbb nekilátott, hogy méltóan
fogadja az uralkodót. Diadalivek emelkedtek, az utcák járdáit
kijavitották, a középületeket rendbehozták, a király szeme hadd lássa
mentől tetszetősebb diszben a magyar fővárost. Ekkor történt, hogy a
polgármesternek, amint végigjárta az utcákat, megnézendő, minden rendben
van-e, az álla hirtelen leesett. Amint ugyanis a derék férfiu végigment
a Koronaherceg-utcán, egy teleknél majd felforditotta két bozontos
kuvasz, amelyek jobb ügyhöz méltó buzgalommal üldöztek egy acélkékszinü
kakast. A kakasnak tudniillik kedve volt egyet sétálni s átröpült a
palánkon, amit a komondorok nem hagyhattak szó nélkül és utána iramodtak
a Koronaherceg-utcába. Hogy a kép teljes legyen, a telek belsejében egy
tehén keservesen bőgni kezdett, mig a kuvaszokat egy ingujjas bolgár
követte, aki, kezében vasvillájával, harsányan ezt kiáltozta:
– Burkus! Filax! Vissza! Azt mondom, hogy vissza!
A polgármester elkékülve nézte az ázsiai képet.
– Mi ez, atyámfiai az Urban, mi ez? – hebegte a szegény városfő és
homlokán verejtékcseppek jelentek meg. – Mi akar ez lenni, az Isten
szerelmére? Tatárok törtek be?
Hogy mi volt? A kakas, a két komondor, az ingujjas bolgár természetesen
a hirhedt Bauernebel-telek tartozékai voltak. Hogy is kerülhettek volna
másképpen a Koronaherceg-utcába? A polgármester is csakhamar rájött a
dolog nyitjára és szomoruan felelt önmagának.
– Ez Bauernebel műve! Ez az ember még a penzióba visz mindnyájunkat! Ha
őfelsége meglátja ezt a telket, meghallja a tehén bőgését, a komondorok
vonitását… jaj! nem is merek a következményekre gondolni.
És a polgármester szomoruan ballagott tovább. Utja elvitte a másik
Bauernebel-ház mellett, amely piszkosan, töredezett vakolatos falakkal
bámult reá, káposzta- és szénaszag lengett rajta. A közigazgatási
hatóság első tisztviselője elhatározottan kapta fel a fejét.
– Nem, nem, – mondotta magában, – ez nem maradhat igy! Ki kell
egyezkednünk ezzel a Bauernebellel, mert soha többet a király sem jön
Pestre, ha azt látja, hogy a város első utcájában szénaszag,
káposztaraktár van és bőszült kuvaszok lökik fel a járókelőket. Itt
tenni kell, – fejezte be elmefuttatását, – még pedig sürgősen!
Másnapra a tanács már össze is volt hiva és a Bauernebel-ügy szőnyegre
került. Mindnyájan igazat adtak a polgármesternek, hogy ez ázsiai
állapotokon segiteni kell s hogy erre csak a barátságos ut alkalmas,
mert az arany polgár tovább viszi pénzzel, ravaszsággal, mint a tisztelt
törvényhatóság. Mit érnek vele, ha el is tiltják tőle, hogy a
Koronaherceg-utcában káposztát és kuvaszokat tartson, másnap kieszel
valami ujat és talán még jobban bemártja őket az uralkodó előtt! Azért
tehát határozatba ment, hogy Bauernebellel meg kell békülni s e célra
rögtön bizottságot is alakitottak.
Az arany polgár egy délután éppen szobájában üldögélt és a pénzét
számolgatta, mikor nyilik az ajtó és belép három feketekabátos,
köcsögkalapos ur: Sartoris Vince, Gutfreund Erazmus és Gámauf Péter, a
város küldöttei, akik némi köhögés után rátérnek jövetelük céljára, a
Koronaherceg-utcai telekre.
Végre tehát!
Ez a perc Bauernebel életének legszebb pillanata volt. Ime, előtte
állanak hát ellenségei és a béke olajágát lebbentik meg előtte. Ime, a
büszke város megalázkodik az egyszerü polgár előtt. Ime, a dacos
polgármester belátni kénytelen, hogy Pest legfontosabb faktora nem ő,
hanem Bauernebel Jeromos. Diadal ez, oly fényes diadal, amilyet álmodni
se mert volna s amely egyszerre elfeledtette a viselt hadjárat minden
kellemetlenségét, nehézségét, borsát, sőt költségeit is!
Az arany polgár egy ideig szótlanul élvezte a győzelem édes mámorát,
aztán kegyesen intett kezével.
– Üdvözletem a nemes uraknak!
A deputáció tagjai szaporán hajbókoltak.
Bauernebel ujabb szünetet tartott, majd igy szólt:
– A Bauernebelek egész földi pályafutásukban józan belátásuak és
méltányosak voltak. Küzdelmeikben sohase vezette őket a bosszu, csak az
igazság kutatása, soha rossz indulatot, csak az őket megillető jogok
törvényadta tiszteletének keresése. Ez volt célom (majdnem azt mondotta:
célunk) a galamb-pörnél is. Tudtam, hogy igazam van és bántott, hogy a
hatóság ezt nem ismeri el. Ezért harcoltam, ezért lettem volna kész
utolsó forintomat is csatába vinni. Ha azonban azt látom, hogy jogaim
elismertetnek, hogy az igazság győz, akkor leteszem a fegyvert és
szivesen nyujtok jobbkezet. Tehát, mindenekelőtt: mi lesz a galambokkal?
Sartoris Vince szaporán kapta el a szót.
– E tekintetben nyugodt lehet, Bauernebel ur. A galambokat a város
megveszi, kisajátitja, agyonlövi, ahogyan ön kivánja s amikor ön
kivánja.
Bauernebel komolyan intett fejével.
– Lőjjék agyon őket.
– Ugy, ugy, – bólintotta vissza Gámauf Péter.
– És a kártérités? Ki fizeti meg azt, hogy a galambokat évszámra
tartottam, hogy azok részben elriasztották lakóimat, részben
tönkretették szépen vakolt falaimat?
– A költségeket is a város viseli, – mondta Gutfreund Erazmus, hogy ő is
szóljon valamit.
– Akkor kitüzhetjük a fehér lobogót! – jelentette ki az arany polgár
méltóságteljesen. – A béke meg van kötve!
Igy fejeződött be a hires galamb-pör, amelynek aktái mai napig
megtalálhatók a főváros levéltárában és igy esett, hogy a
Koronaherceg-utca sétálóit ma már nem veszik üzőbe haragos alföldi
komondorok.