Önök, kedves olvasóim, akik jártasak a világtörténetben, bizonyára
tudják, hogy Saint-Cloud nem volt az utolsó stáció Napoleon
diadalmenetében. Következett még Marengo és Ulm bevétele. Marengo az
adott esetben azt jelentette, Bauernebel Jeromost megnyerni Bulcsu
részére, Ulmnak pedig tegyük meg Jozefint, akihez való vonzódását Pető
napról-napra erősebben érezte.
Marengo aránylag könnyen adta meg magát. Az arany polgár ugyan első
pillanatban majdnem leesett a székről, amikor Pető elárulta
Bauernebelnek, hogy Tilda és Bulcsu az apai áldást kivánják. Pető
azonban mihamar lábra segitette Bauernebelt, megmagyarázva neki, hogy
Bulcsunál jobb férjet keresve se találhat a leányának, mert a zenész ugy
beleszokott a nyomorba, hogy a hatost is tüneménynek nézi s ehhez képest
becsüli is meg, továbbá, mert: a Nero szerzőjének sejtelme sincs róla,
mi a fiaker, a pezsgő, az uri kényelem, következésképpen nem is vágyik
rája, végre, mert Bulcsu a legjobb üzletember, aki még a fogsorát is el
tudta adni kettőszáz forinton, amire nem volt eset a földön. Azonkivül,
ha a zenésszel békét köt, a förtelmes fagott-hangversenyek is elmaradnak
s Jozefin egyik leghathatósabb támaszát veszti el. Mindezeknek tetejébe
Pető még szerényen megemlitette a galamb-pört, amelyben ő (már mint
jogász) némi kárpótlásra tart igényt s ezt olyan módon állapitja meg,
hogy az arany polgár adja áldását az ifju párra. Ha ez nem következik
be, jelentette ki Pető, ugy csekélysége át fog pártolni a város oldalára
és akkor a polgármester talál rá módot, hogy a pört ujra felvegye és
Bauernebelt megtáncoltassa.
Az arany polgár egy ideig ötölt-hatolt, azután megadta magát. Hiszen
tény, hogy a legjobb az olyan vő, aki nem ismeri az élet édes bűneit,
fényüzéseit, a szegény ifju még a garast is megbecsüli, mig a gazdag
kérőnek az igényei is gazdagok.
– Áldásom reájuk, – dörmögte tehát Bauernebel. – De egyet kikötök. A
fagott első napon a kályhába kerül!
Petőt az ujabb győzelem arra ösztönözte, hogy most már Ulm ellen
induljon. Ami sikerült a Nero szerzőjének, az neki sem lehetetlen.
Felhuzta tehát gérokkját és beállitott Jozefinhez. A jogász nem volt
bátortalan gyerek s ezért rögtön gazdag érzelemvilágára hivatkozott és
fokozott szerelméről biztositotta a szép özvegyet.
A szavak, amelyeket Pető ez alkalommal használt, oly szépen voltak
összefonva, hogy nem tudom őket szerény tollammal hűen visszaadni. Ennek
dacára azonban a hatás elmaradt, mert Jozefin végig hagyta ugyan
beszélni az ifjut, egy szót nem beszélt közbe, denique azonban nyugodtan
ezt jegyezte meg:
– És mindezt elhigyjem önnek, kedves Pető ur?
A jogász meghőkölt.
– Természetesen, – felelte önérzetét összeszedve. – E földön ön az
egyetlen lény, akit imádok.
Jozefin gunyosan mosolygott.
– Az egyetlen? Nem rossz. Ön tehát nem szoknyavadász?
– Én és szoknyavadász? – méltatlankodott Pető. – Hogy tételezheti ezt
fel rólam?
A szép asszony nyugodtan nézett tisztelőjére.
– Bizonyitékok alapján, – jelentette ki aztán hüvösen. – Kétségtelen
adataim vannak rá, hogy ön a főváros legrettenetesebb szoknyavadásza s
hogy emellett a legzajosabb korhelyéletet éli, hogy nem törődik a földön
senkivel, semmivel és hogy tréfából se tud igazat mondani. Azt hiszen,
ennyi bizonyiték elég arra, hogy ne higyjek önnek s hogy az ön
barátságát kételkedő mosollyal kisérjem.
Pető leesett az égből. Saint Cloud és Marengo után, ime, nem Ulm, hanem
Fontainebleau következne! Teringettét, ki számitott erre?!
– Asszonyom! – kiáltotta felháborodva a jogász. – Esküszöm önnek, hogy
mindez csunya rágalom, amelyet ellenségeim találtak ki. Ha ifju is
vagyok, azért nemesen gondolkozom, hűen teljesitem köteleségeimet, nem
futok szoknyák után s ön az egyetlen eszményem. Méltatlan dolog az, ami
velem megesett!
A diák elkomolyodott és lelógatta fejét.
– Van egy ember, – folytatta szomoruan, – aki tudja, mily végtelenül
szeretem önt, mennyit gondolok hónapok óta önre és hogy önön kivül nincs
senkisem a világon. Hallgassa meg ez embert és ha hisz neki, akkor meg
fog róla győződni, mily nagy tévedésben van és milyen alaptalanul
kételkedett bennem!
Jozefin felbiggyesztette ajkát.
– És ki ez az ember? – kérdezte közömbösen.
– Ez az ember Bulcsu! Hallgassa meg őt s ő el fogja mondani, mint
gondolkozom kegyedről, mily tisztelettel, ragaszkodással hordozom képét
szivemben!
A szép asszonyból kitört a gyilkos kacagás.
– Bulcsu! És amit ő fog önről mondani, az igaz?
– Az igaz, – bólintott fejével a jogász, aki természetesen mit sem
tudott arról, mit cselekedett a meglepetést csinálni akaró zenész a háta
mögött.
Jozefin Pető vállára tette kezét.
– Jól van, barátom, – szólott gunyosan, – kivánsága szerint lesz. Sőt,
többet mondok, én már beszéltem is Bulcsuval és óhajához képest hittem
is neki. Sőt még többet közölhetek önnel: a fentebbi adatokat, hogy ön
megbizhatatlan, ingatag, csélcsap és szoknyavadász, éppen az ön tisztelt
barátjától kaptam.
– Tessék!?
– Igen, tőle. Bulcsutól. Tőle.
„Tőle.“ Ez volt a szép özvegy utolsó szava. De azt már Pető nem
hallotta. A jogász ész nélkül kapott kalapja után és vad vágtatásban
robogott át a zenészhez.
A Nero szerzője otthon volt és a gérokkját tisztogatta, hogy az ódon
ruhadarab méltó legyen az eljegyzéshez.
– Bulcsu! – rontott be ajtóstól a házba a diák. – Mit tettél velem!?
Szerencsétlen ember, mit tettél velem!?
A zenész rémülten ejtette ki kezéből a gérokkot.
– Mit tettem!? – dadogta kétségbeesve.
– Hogy mit? – kacagott fel pokolhoz hasonlóan Pető. – Tönkretettél,
elpusztitottál, a kétségbeesésbe löktél! Végem van, igen, végem, – tette
hozzá és oly elkeseredéssel ült le egy székbe, hogy az menten
összeroppant alatta.
– De beszélj hát! – könyörgött a zeneszerző, lábra segitve barátját. –
Én nem tudok semmiről sem! Én nem tettem semmit ellened, hiszen örök
hálára vagyok neked lekötelezve!
Pető iparkodott összeszedni magát. Az okos ember még kétségbeesésében
sem veszti el a fejét. Azért tehát ő is csillapodásra intette idegeit,
azután igy szólt:
– Te azt mondottad Jozefinnek, hogy én csélcsap vagyok, hogy tréfából
sem mondok igazat, hogy szoknyákra vadászok?
Bulcsu komolyan intett fejével.
– Igen, azt mondtam neki.
Pető a padmalyig ugrott mérgében.
– Azt beszélted neki, hogy hazudom, hogy korhelykedem, hogy minden nőnek
utána futok és egyben tagadod, hogy tönkretettél, megcsaltál,
kétségbeesésbe döntöttél engemet, legjobb barátodat!? Miféle erkölcseid
vannak, te szerencsétlen! miféle erkölcseid!?
Bulcsu tágranyilt szemmel nézett barátjára.
– Miféle erkölcseim? Azt hiszem, a legjobbak. Igaz ugyan, hogy a
hazugság magában véve nem szép, de gyakran célravezető s a cél
szentesiti az eszközöket. Ha azt mondottam rólad, hogy haszontalan
fráter vagy, az volt a tervem, hogy téged diadalra juttassalak
Jozefinnél. Hiszen tőled tanultam, hogy a Bauernebeleket ellentmondással
lehet a nekünk kivánatos véleményre birni. Ha valamiről a
Bauernebeleknek azt mondjuk, hogy az fehér, ők örök ellentmondásra hajló
lelkitulajdonságuknál fogva azt fogják rá kijelenteni: „Nem igaz.
Fekete!“ Hiszen ez a rendszer fényesen bevált nálam, megkiséreltem tehát
nálad is és éppen ezért feketitettelek be Jozefinnél. Ez az ellenpont,
ahogy mi zenészek mondjuk, – fejezte be szavait a Nero szerzője, – avagy
contredanse, ahogy ti jogászok hivjátok.
Pető előtt egyszerre kitisztult a helyzet. Teringettét, ez más! Szegény
Bulcsu, titokban segiteni akart rajta és amilyen szerencsétlen ember,
éppen a jóindulatával döntötte kátyuba a szekeret. A jogásznak
akaratlanul is nevetnie kellett a komédián.
– Na, ezt megcsináltad, muzsikus, – jelentette ki a Nero álmélkodó
szerzőjének. – A helyzet tudniillik az, hogy Jozefin mindent elhitt
neked, szóról-szóra, ahogy elmondtad.
– Elhitte? – esett le Bulcsu álla. – Oh, én tökfej! Oh, én százszoros
tökfej!
A szegény ex-fagottista kétségbeesve rohant fel és le szobájában, azután
hirtelen szökéssel kint termett a folyosón s ahogy volt, kalap, kabát
nélkül, rohant át Jozefinhez. A szolgák nem akarták beereszteni, de a
zenész félrelökte őket és betört a szép asszonyhoz, térdreborult előtte
és sirva mondotta el neki az egész dolgot, ugy, ahogy volt, a tudatos
hazugságok indokait, az ellenpontot, amelynek csalhatatlanságában oly
szentül hitt s amely, ime, ekkora keveredést idézett fel.
– Soha többé nem teszem, Jozefin! – esküdött meg végül Bulcsu. – Csak az
egyszer bocsásson meg! csak az egyszer, különben a Dunának megyek!
És kedves Jozefin megbocsátott a Nero szerzőjének, mi több, hitt is
neki, mert hiszen, aki szeret, az ugyis szivesen hisz.
Igy történt, hogy pár hét mulva a második eljegyzés is megtörtént, abban
a reményben, hogy Pető mielőbb leteszi a vizsgáit és beáll komoly
ügyvédnek. A jogász ezt megigérte, meg is tartotta s két év mulva már
cifra cimtábla fityegett az irodája előtt. Pöre az mindjárt akadt.
Tudniillik, egy borzalmas dolog történt, amire még ki kell
terjeszkednem.
Egy napon kiderült, hogy Maurer, a rejtélyes csizmadia annakidején nem
halt meg, csak gyorsan elköltözött régi lakásáról és azért terjesztette
halála hirét, hogy a hitelezői ne zaklassák. Évek mulva azonban Maurer
jobb módba került és egy meggondolatlan pillanatában elment a régi
Bauernebel-házba, megnézendő, megvannak-e még a galambjai? A galambok
azonban már nem voltak meg, épp egy héttel előbb vette át őket a város
és agyonlövette a pecérrel valamennyit. Maurer persze nem hagyta a
dolgát, valaki a fejébe magyarázta, hogy neki nemcsak az egykori
galambokra, de azok leszármazóira is joga van s miután ezek eltüntek,
Bauernebel kártéritéssel tartozik neki. A csizmadia kötélnek is állott
és bepörölte az arany polgárt.
Képzelhetni Pető rémületét, amikor egy nap beállitott hozzá az apósa –
aki, mióta megbékült a várossal és Jozefinnel, senkivel sem
veszekedhette ki magát – és azt a kijelentést tette:
– No, öcsém! Tudod-e, mi ujság? Nagy dolog! Holnap tovább folytatjuk a
galamb-pört! Itt van Maurer és rajtam követeli a gerlicéit!
Az ifjuval forogni kezdett a világ.
Megint a galambok! Ismét előkerülnek hát a métermázsás pöriratok,
elleniratok, felebbezések, megint felvonulnak a tanuk, a hatósági
emberek, az eltünt örökösök, az eltünt hagyatéki tárgyak: a csirizestál
és az ár! Nem, nem, elég volt belőlük!
– Kedves Jeromos! – inditványozta megilletődve Pető. – Hagyjuk ezt a
tengeri kigyót békén nyugodni. Fizessen tiz pengőt Maurernek és az ügy
el van intézve.
– És az igazság!? – kiáltott fel Bauernebel, akiben pokolian égett a
vágy pörlekedni. – Odaadjam az igazamat, a jogomat? Soha! Csak tessék
pörölni! Majd megmutatom én annak a csizmadiának, hogy Bauernebel
Jeromossal nem lehet kikezdeni! Fiat justitia, pereat mundus! Tessék
csak felvenni a pört! Ezer ördög! majd befütök én annak a csizmadiának!
(VÉGE.)