Quastl ur, a derék fiskális, egy nap arra a felfedezésre jutott, hogy
Tilda kisasszony szeszélyes. Ez magában véve nem lett volna nagy baj,
sokkal kellemetlenebbül érintette azonban az ügyvédet az a tény, hogy az
ifju hölgy éppen vele szemben éreztette a szeszélyességét. Tilda mindig
talált valami kifogásolni valót a vőlegényén, hol a kalapját, hol a jogi
fejtegetéseit, hol a világnézeteit kifogásolta. E mellett a lány
állandóan annak a gyanujának adott kifejezést, hogy a fiskális csak a
világ előtt mutatja a komoly és megfontolt embert, titokban azonban
éppen nem veti meg az élet apró örömeit.
Quastl ur egy ideig nyugodtan türte mindezt. Tőle Tilda beszélhetett, az
ügyvéd ur komolyan – mint a halottaskocsik tollbokrétás lovai, –
bólintgatott hozzá a fejével. Egyszer azonban a lány oly területre
tévedt, ahol Quastl ur nem értette a tréfát.
Mint tudjuk, a fiskális arca csupaszra volt borotválva, mindössze az
állán fityegett egy furcsa kis kecskeszakáll, amilyet régi szepesi
polgárok arcképein lehet látni. A Quastl-családban, amely szintén
felvidéki volt, családi hagyomány volt ez a furcsa szakáll. Az ügyvédnek
az apja, a nagyapja, az ükapja is ilyet hordott és az unokák bizonyára
szintén ilyen hajdiszt fognak viselni.
Egy napon Tilda ránézett vőlegényére és igy szólott:
– Hogy lehet kérem ilyen lehetetlen szakállal járni?
A fiskális majd hanyattesett e sértésre. Hogyne: hiszen a Quastl-szakáll
olyan jellegző családi vonas volt, mint a Habsburg-ajak, vagy a
Hohenzollern-áll.
– Lehetetlen szakáll? – dadogta tehát. – Csak nem gondolja ezt komolyan?
Tildát hidegen hagyta az ifju megdöbbenése.
– Igenis, lehetetlen szakáll. Ilyet ma csak kucsébereken látni. Miért
nem visel mindjárt fülbevalót is?
– De Tilda kisasszony! Dédapám a sultész, nagyapám a rektor, és apám a
tanácsnok is ezt a szakállt hordta.
A leány hidegen nézett rá vőlegényére.
– Az nekem mindegy. Nekem ez a szakáll nem tetszik, s ha becsül
valamire, holnap leborotváltatja ezt a pamacsot.
Pamacs! Quastllal forgott a világ. De végre, a galambnak is van epéje,
sőt még az ügyvédnek is. Az ifju tehát felállt, az égnek forditotta
tekintetét és elhatározottan igy felelt:
– Azt nem fogom megtenni, kisasszony. Azt semmi esetre se tehetem meg.
A leány gunyosan bólintott fejével.
– Tehát annyira tisztel, hogy ezt a szerény kivánságomat is
visszautasitja?
A vőlegény begombolta a kabátját.
– Sajnálom, – válaszolta szilárdan, – de e kérdésben nem engedhetek.
Kivánjon akármit, szivesen kapitulálok, de a Quastl-szakáll tradicióit
nem tagadhatom meg.
A leány nem szólt többet. Szépen fölszedte a kézimunkáját és átment a
szomszéd szobába, magára hagyva az elképedt ügyvédet.
Szegény Quastl, mit tehetett volna? Egy ideig elcsevegett a kanárival,
amelyet többszörös „Mándi! Mándi!!“ megszólitással tüntetett ki, aztán
kinézett az ablakon és megszámlálta hány ember megy el alatta, végül
azonban, látva, hogy Tilda nem tér vissza, fogta magát és komoly
léptekkel ballagott haza. Komoly léptekkel, mondom, de, ah! bensejében a
fiskális csalódással vegyes keserüséget érzett. Soha nem tételezte volna
fel Tildáról, hogy ilyen kegyetlen tudjon lenni, sohase hitte volna,
hogy a nőknek áldozatot is kell tudni hozni, végül sohase gondolt arra,
hogy a szerelemben más tényezők is legyenek, mint a házassági szerződés,
az egyházi összeadás és a férji magánjogok. Hogy valakinek a boldogsága
egy szakállon forduljon meg, egészen uj és megdöbbentő volt Quastl ur
praxisában.
Az ügyvéd tehát kissé elkeseredve érkezett haza és némileg a Goethe
Wertherjéhez hasonlatosnak érezte magát. Igen, a fiskális ur el volt
szontyolodva és többször e szavakat ismételgette magában:
– Ez nem helyes. Ez nagyon nem helyes!
(Végre is: az ő vérmérsékleténél ez a kitörés elég erélyes volt.)
Minekutána körülbelü százszor elmondotta volt e szavakat, Quastl ur
elborult ábrázattal hivta be a gazdasszonyát.
– Lizi néni! – szólt zordonan. – Hozzon fel nekem egy kancsó karviniki
sört.
A jó öreg asszony állkapcsa leesett ijedtében.
– Sört? – hebegte. – Azt tetszett mondani, sört?
– Igen, – felelte az ügyvéd szigoruan.
– Sört… sört, – dadogta még mindig Lizi néni, aztán sürü fejcsóválások
között engedelmeskedett a parancsnak.
– Vajjon mi üthetett hozzá? – tépelődött a szegény asszony a
lépcsőházban. – Életében egyszer kért csak sört, mert egy kliense
bepanaszolta a korcsmárost, hogy hamisitott sört árul és bizonyitékra
volt szükség.
Quastl ur mohón hajtotta fel az árpalét, aztán a postája elintézéséhez
látott. Mindenféle hivatalos iratok, törvényszéki értesitések feküdtek
az asztalán, az egyik kék papiros mellett azonban kihivó szemtelenséggel
nevetett feléje egy rózsaszinü, apró boriték.
– Hát ez mi? – dörmögte Quastl ur és feltéve pápaszemét, komolyan vágta
fel a piros levelet.
Bizony ez szép meglepetés volt. A boritékból egy tűzvörös, csókolózó
galambokkal ékesitett lap hullott ki, amelyre kissé férfias vonásokkal
ez volt irva.
„_Tisztelt Uram! Gyakran hallottam már, hogy ön Magyarhon legjelesebb
jogásza. Égek a vágytól, hogy e jeles férfiuval – noha szerény és
tudatlan nő vagyok – megismerkedhessem. Ma este sárga dominóban ott
leszek az álarcos bálban, ismertetőjel: egy oleandervirág a balkézben. A
nagy jogász ismeretlen tisztelője: Bellaria. N. B. Biztossan eljöjjön._“
Quastl ur mindenekelőtt megállapitotta, hogy ezt a szót „biztosan“ egy
s-el irják, aztán elgondolkodott az eseten. A dolog nem volt mindennapi,
őneki legalább még ilyen bókot nem adtak irásban. De ha megtisztelő tény
is volt, hogy ismeretlen hölgyek érdeklődnek iránta, a másik oldalról
kétségbevonhatatlanul bűnös dolog álarcosbálba menni és ott hölgyekkel
csevegni. Az ilyesmit megtehetik könnyelmü ifjak, a Petők, Bulcsuk, de
komoly fiskális nem bocsátkozhatik bele ilyesmibe.
Mindez bölcsen volt mondva, ha a dolognak nem lett volna egy bibije. Ez
a bibi pedig a hiuság volt, a hiuság, amely még Cicero, sőt Justinianus
fejéből sem hiányzott, – hogy állhatott volna tehát ellent neki Quastl
ur? Ha egy hölgy azt mondta volna neki: „Adonis vagy!“ sőt esetleg azt:
„Meghalok érted!“, a fiskális ellent tudott volna állani. De ha valaki
azt mondta neki: „Te vagy a hon legnagyobb jogásza!“, Quastl ur meg volt
fogva, annyival inkább, mert közben a sör karviniki szelleme is feléledt
benne és kidüllesztette a mellét.
– De hát miért ne beszélhetnék egy tisztelőmmel? – töprengett magában az
ügyvéd. – Hátha egy nevezetes törvényszéki esetről van szó? Hátha valami
zsiros pört akarnak reám bizni?
Az utolsó érv döntőleg hatott és Quastl elhatározta, hogy elmegy a
rejtelmes Régi Lövöldébe az álarcosbálba.