A kulcs megvolt. Szinte hihetetlen, hogy előbb az eszébe nem jutott,
amikor az eset oly egyszerü. Hiszen Jozefin is a Bauernebel-család
tagja, következésképp Tildához és az apjához hasonlatosan gondolkodik;
erre vall egész élete. Ha tehát Tildát az ellentmondásra való
ingerkedéssel más nézetre lehetett birni, az orvosságnak hatni kell
Jozefinnél is! A kétszerkettő nem lehet világosabb, – minél fogva Bulcsu
azonnal el is határozta, hogy Petőnek kellemes meglepetést csinál és
titokban meghóditja számára a szép özvegyet.
Az életben sok dolog jön kapóra és igy esett, hogy másnap – éppen elseje
lévén, – Bulcsu mester átment Jozefinhez, hogy nála az ugynevezett
Judás-pénzt fölvegye. Az asszony rózsaszinü kuvertában nyujtotta át a
Nero szerzőjének a bűnnel szerzett összeget, aztán a lorgnonjával
játszva, igy szólt:
– Apropos, Bulcsu. Ismeri ön azt a fiatalembert, aki odaát lakik ön
mellett?
A muzsikus csak erre várt.
– Hogyne ismerném, nagyságos asszony. Az az ifju: Pető, a jogász.
– Ugy? És miféle ember máskülönben? – tudakozódott közömbös arcot
mutatva az özvegy. – Én tudniillik csak futólag ismerkedtem meg vele.
Bulcsu lélekzetet vett.
– Nagyságos asszony, őszinte választ akar?
– Mindenesetre, kedves Bulcsu.
– Akkor méltóztassék kérdezni, én majd felelek.
Jozefin a karosszékre mutatott.
– Üljön le, barátom és gyujtson rá. Azután pedig kezdjük el a dolgot. De
nehogy valami ostobaságra gondoljon; Pető engem csak azért érdekel, mert
talán fel tudom használni eszközömül.
– Tudom, – gondolta magában a zenész.
– Mindenekelőtt tehát: mióta ismeri a jogász urat?
– Oh, nagyon régen, – füllentette Bulcsu. – Együtt jártunk iskolába,
ketten mindig a szamár-padban foglaltunk helyet.
– Nagyon szép. De hát az régen volt. A kérdés az, milyen ma Pető?
Megbizható-e?
A muzsikus a tempó megrázta a fejét.
– Nem! Ezerszer nem! Bár barátja vagyok neki, de meg kell állapitanom a
szinigazságot. A helyzet a következő. Nem törődik ez a fiu semmivel,
pedig szép tehetségek laknak benne! Az apja egyáltalán szóba se áll már
vele, az anyja pedig minden héten azt irja kedves fiának, hogy a sirba
fogja vinni.
Jozefin egy kicsit elképedt.
– Nekem Pető azt mondta, hogy jó viszonyban van a szüleivel.
Bulcsu gunyosan fölkacagott.
– Hát persze, itt van mindjárt a második hiba. Az én barátomnak átka, –
mint mondani szokás, – hogy még tréfából se tud igazat mondani.
Veleszületett hazugságban szenved. Ha egy kutyát lát az utcán, azt fogja
mondani, hogy macska volt. Ilyen a természete.
– Furcsa.
– Mindenesetre. De hát, legyünk elnézők, talán ő maga sem tehet róla.
Jozefin gondolkodott, aztán tovább folytatta a kérdéseket:
– Milyen egyébként az ön barátja életmódja? Tanul-e legalább? Nem
korhelykedik?
A zenész ujra lélekzetet vett.
– Ami a tanulást illeti, az utolsó alapvizsgáján egyik professzor
találóan jegyezte meg Petőnek, hogy csak egy kérdésre tudna felelni.
Arra, hogy hány óra van? De még arra se, mert az órája zálogban van.
Jozefint a zenész fölvilágositásai nem valami kellemesen érintették. Ő
Petőt jóravaló, komoly és tehetséges embernek tartotta, aki, bár kissé
könnyen gondolkozik, alapjában tartalmas és érző léleknek látszott.
Éppen azért az arany polgár leánya némileg elkedvetlenedve nézett a
magyarázgatásban szinte kipirult Bulcsura.
– Nos és még egyet, – vette föl ujra a szót az asszony. – Milyen az ön
barátja érzelmi világa?
– Hogy méltóztatik ezt gondolni?
Jozefin közömbös arccal fordult a muzsikushoz.
– Nos, ugy, hogy van-e szive? Szereti-e az embereket és talán a szép
asszonyokat? Nincs-e valami titkos szerelme?
Csak ez kellett Bulcsunak!
A Nero szerzője metsző gunnyal mosolygott, aztán ugynevezett mű-szünet
után igy szólt:
– Ha van-é, kérdi nagyságos asszony? Hahaha! Látszik, hogy nem ismeri
Pető urat! Távolról sem ismeri! Mert, ha csak valamelyest érdeklődött
volna ez ifju magánügyei iránt, tudná, hogy az én jogász barátom Pest
városa legkétségbeejtőbb szoknyavadásza.
Jozefin szeme káprázott, aztán haragos pir futotta el szép arcát.
– Pető szoknyavadász?!
– Szakállamra az, – felelte meggyőződéssel Bulcsu, aki amióta joga volt
Tildát az utcán elkisérni, mindennap megborotválkozott.
Őnagyságának nem kellett több. Dacos ajka megremegett, a torka
pillanatra összeszorult. Hát ennyire vagyunk Petővel? Ez az a nemes
érzelem, amelyről neki a diák a városligeti tó örökzöld hinára mellett
szavalt? Ez az a melegség, ragaszkodás és kristálytiszta gondolkodás,
amelyet belőle a szerelem kiváltott? És ez az ember akarja elhitetni
vele, az okos asszonnyal, hogy szórakozottságában az omnibusz helyett a
zöldséges szekérre szállott föl?
Nem, nem; elég belőle! Dőreség volt egy pillanatra is ráhallgatni és
elhinni, hogy különb a többi ifju joghallgatónál, akik vadul robognak
minden szoknya után, csak szoknya legyen.
Jozefin fölkelt.
– Köszönöm, Bulcsu ur, – szólott hidegen. – Nem akarom tovább
tartóztatni.
A zenész tiszteletteljesen hajolt meg, titokban azonban a padmalyig
szeretett volna ugrani örömében. Hogy is ne: amennyi rosszat ő most
hirtelen elmondott Petőről, százszor elég volna rá, hogy az asszony – a
jusztis elvénél fogva – a diák pártjára álljon! Hadd működjön az
ellenpont!
– Ez sikerült, – mormogta magában megelégedetten a Nero szerzője a
lépcsőn, a kapuban, az utcán és végül a szobájában. Ezt jól megcsináltam
volna.
Azalatt pedig Jozefin elkedvetlenedve, megbántva, megalázva ült
karosszékében és megállapitotta magában, hogy a jogászok a világ
leghaszontalanabb, legrosszabb, legszivtelenebb teremtései.
– Gyülölöm, igen, gyülölöm! – ismételte magában a szép asszony százszor
és százszor.
De ez csak szó volt. A szive bensejében egy addig ismeretlen hang támadt
föl és – akár hiszik, akár nem – egész komolyan ezt mondta:
– Tévedni tetszik, Jozefin.