Történt, hogy egy napon a jogász összeakadt Jozefinnel, aki éppen a
ligetbe ment sétálni. A szép asszony kegyes volt és megengedte, hogy a
diák elkisérje. Pető örömmel kapott az alkalmon, azonban mihamar
kellemetlen felfedezést tett. Ő, aki oly bőbeszédüen és vigan tudott
elcsevegni Bauernebellel, Fabricziussal, sőt Quastl urral is, ő, aki
Tildát észrevétlenül, csupán beszélgetések utján, ellenkező véleményekre
tudta birni, Jozefinnel szemben elfogult és hallgatag volt, mint egy
harmadik gimnázista. Jóllehet már egy negyedóráig sétáltak az
ugynevezett Bimbó-vendéglő és a zöldhináros tó körül, sehogyan se
találta meg a társalgás fonalát és össze-vissza kalandozott a
leghétköznapibb tárgyak, sőt még az időjárás és a husdrágaság között is.
Be kell látnunk, hogy ez az ifjut kissé bosszantotta, mert ostoba
embernek nem kivánt látszani.
Ám, ha Petőt gondolatszegénysége bántotta is, a szép asszony látszólag
jól mulatott a jogász zavarán és mivel se járult hozzá, hogy a csevegést
talpra segitse. Az ifju egy ideig ötölt-hatolt, aztán, ugy vélte, hogy
az egyenes ut mégis csak a legjobb s azért igy szólt:
– Meg kell vallanom, nagysád, bár ezt ön furcsának nevezheti, hogy a
társaságában ostobának érzem magamat. Ne tessék félreérteni, kegyed
szellemes asszony, akivel mások bizonyára kellemesen tudnak elcsevegni.
Csak én vagyok elfogult, ha önt látom, pedig máskülönben elég jó
beszélőszervekkel áldott meg a sors. Miután szeretek természettudományi
alapon állani, kutatom az okokat, amik arra vezetnek, hogy a kegyed
közelében állandó zavarban vagyok. De – érdekli-e?
– Oh, hogyne, – mosolygott Jozefin jóindulatulag. – Egészen bátran
beszélhet.
– Akkor hát bátor leszek. Meg fogom állapitani elfogódottságom okát, de
kérem, ne ijedjen meg tőle. Én ugyanis azt hiszem, hogy szerelmes vagyok
önbe.
A szép asszony nevetett.
– Be kell ismernem, – mondotta aztán, – hogy ön eredeti ember.
– Nem haragszik? – tudakolta a jogász, kissé megijedve a vitézségén.
Jozefin nem felelt, az arca azonban nem mutatott haragot, azért Pető,
aki, ha benne volt valamiben, az ördögtől se ijedt meg, tovább
folytatta:
– Igenis, én szeretem önt, minden jel arra vall. Éjjel önről álmodom,
reggel versiráshoz van kedvem. Gyakran szórakozott vagyok és tegnapelőtt
is az omnibusz helyett egy zöldséges kocsira szállottam fel. Továbbá:
gyakran minden ok nélkül magyar népdalokat énekelek és félrevágom a
kalapomat.
– Ez tényleg a szerelem, – vélte Jozefin jóindulatuan.
– Tesék elhinni, hogy az. Én ismerem magamat. Még sohase történt meg
velem, hogy omnibusz helyett zöldséges kocsira szállottam volna fel. Sőt
még egy élményemet közölhetem. A minap egy trafikba mentem, szivart
vásároltam és aztán szivar helyett az esernyőmre gyujtottam rá, az
esernyőmet pedig a zsebembe akartam tenni.
– Szegény barátom!
– Bizony, szegény. Mert ugy érzem, hogy ez az én szerelmem dőre álom,
utólérhetetlen álomkép. Mindegy. Örülök, hogy ezt önnek elmondtam és
ezennel sorsomat kezébe tettem le.
Egy ideig hallgattak, aztán ujra a lendületbe jött jogász vette fel a
szót.
– Kétségtelen, hogy első perctől fogva igaz érzéssel vonzódtam önhöz.
Emlékszik arra a – nekem oly szép! – napra, mikor ön lovagolni volt és a
csirkefogók Edwards-ot rothadt almákkal dobálták meg? Még ma is előttem
áll a találkozás minden mozzanata. Megfogtam egy suszterinast, az
kegyelemért esdeklett kegyedhez, majd mikor szabadjára bocsátottuk, a
kapuból ezzel a megszólitással tisztelt meg: „Dunavadász“.
– Tényleg, azt mondta: dunavadász, – hagyta helyben Jozefin kissé
elgondolkozva.
– Azóta mindazt, ami önnel összefügg, tisztelni és szeretni tanultam
meg. Nemcsak a karcsu alakját, a nemes homlokát, bájos vonásait becsülöm
nagyra: ragaszkodással nézem el a lakása ablakait, a paripáit, sőt még a
veteránzenekarát is. Gondolja, hogy ez nem szerelem?
– Meglehet, – felelte Jozefin, aki végre maga is még ifju volt.
– Mennyire örvendek, hogy ezt hallom! – lelkesedett Pető. – Mert meg
kell vallanom, amikor vallomásomba kezdtem, ugy hittem, hogy pofon lesz
a vége s éppen ezért választottam ki mondókámra ezt a helyet, ahol egy
kutya se jár.
Tényleg: a liget néptelen részébe kerültek. Vékony nyirfák közül feléjük
villant a kopott Fuit sirkő.
– Jó lesz visszafordulni, – inditványozta az asszony.
Hazafelé mentek, mialatt Petőből hatalmas sugárban ömlöttek a szavak.
– Micsoda gyönyörü érzés a szerelem! Milyen másként látja az ember a
világot! Mennyivel különb szemében az utolsó hangya is! Lehet akármilyen
borus az ég, rám azért nap süt, rombadőlhet az egész város, azért én a
tavaszt érzem magam körül! Nem hittem soha, hogy ilyen hangulatok
foglalhassanak helyet bensőmben, meg voltam róla győződve, hogy cinikus,
hideg ember vagyok és most, ime, azt látom, hogy a szivem tele van
melegséggel, ragaszkodással és jó gondolatokkal.
Mindezt már elmondták százezerszer Pető előtt, de azért e szavaknak még
mindig van hatása. Jozefin is szivesen vette tudomásul, hogy a jogász
szivében tulipánok virulnak és hogy lelke az erények központi
gyüjtőpénztára lett. A szép asszony elgondolkodva nézett maga elé és nem
mondott ellen a fiatalurnak, aki végre is elég csinos és kellemes
embernek látszott.
Sajnos, mi sem tart örökké és végre ők is a kapuhoz értek.
– Szabad-e remélnem, – kérdezte Pető régi lovagok módjára, – hogy
viszontláthatom e nemes virágszálat?
Jozefin mosolygott.
– Majd meglátjuk, – felelte óvatosan és csókra nyujtotta kezét.
A diák boldogan illesztette ajkát a puha keztyükre, aztán emelkedett
hangulatban tért haza. Gondolatai még visszakalandoztak a Városligetbe
és az elhangzott körmondatokra, amikor a költészetből egyszerre a kötött
nyelv birodalmába hullott. A kötött nyelv országát Bulcsu képviselte,
aki zordonan állt meg előtte.