Egy esős napon Pető omnibusszal döcögött ki a Terézvárosba. Amint a
kocsi a Sugár-uthoz ért, beszállt Tilda kisasszony, megrakodva
mindenféle cók-mókkal. A leány láthatólag rosszkedvü volt, aminek rögtön
magyarázatát is adta.
– Csupa csaló ez a város, maholnap már egy jóravaló üzletet se lehet
találni. Itt van például ez a csomó selyemszál. Közönséges sárga
selyemszál. Mit gondol, hogy jutottam hozzá?
– Sejtelmem sincs.
– Mályvaszinü selymet akartam venni. Elhinné, hogy öt üzletet jártam
végig és egyikben se akadt mályvaszinü?
– Ne mondja!
– De mondom. Végre aztán a hatodikban nagynehezen megtaláltam. Veszek
egy jókora csomót és megkérdezem, mit fizetek? Egy forint és harminc
krajcárt. Hogyan? Egy forint harminc krajcárt? Lehetetlenség! Ennyi
pénzen már ékszert is lehetne venni. A kereskedő ötöl-hatol, végre enged
tiz krajcárt. Ki van zárva, felelem én. Akkor enged még tiz krajcárt.
Nem lehet róla beszélni, válaszolom az ajtóból. Hát mit ad érte a
kisasszony? kérdi a boltos. Nyolcvan krajcárt, jelentem ki erélyesen. A
jó ember gondol egyet, aztán felcsap. Isten neki, mondja, ma még ugy se
kerestem semmit se – és azzal már be is akarja csomagolni a selymet.
Ekkor azonban nekem eszembe jutott valami. Kitalálja, hogy mi?
– Nem.
– Nos hát, az jutott az eszembe, hogy olyan üzlet, amelyikben valami
portékáért elsőbb egy forint és harminc krajcárt kérnek, aztán öt perc
mulva ezt a portékát nyolcvan krajcárért ideadják, az nem lehet
tisztességes bolt s nem érdemli meg, hogy az ember ott vásároljon. És
éppen azért fogtam magamat és otthagytam a derék kereskedőt mályva
selyemszálaival együtt és miután a többi boltosnál ilyen szinü portéka
nem volt, hát sárgát vettem.
– No, ez igazi Bauernebel-logika, – gondolta Pető, de egy szót sem
szólt, mert föltette magában, hogy világért se keveredik Tildával
vitába.
– És igy jártam a többi bevásárlásaimmal is, – folytatta a leány. – Az
ember jobb ha otthon marad, a városban egyebet sem lehet tenni, mint
bosszankodni.
A diák udvariasan mosolygott.
– Vannak az életnek szerencsére kellemesebb oldalai is. Mit törődik az
üzleti dolgokkal az, akinek gazdag és szines a lelkivilága? A boldognak
nem ütnek az órák és nem kukorékolnak a kakasok.
– Boldogság? – mosolygott gunyosan a leány. – Nem vagyok olyan dőre,
hogy álomképek után futkossak. Ha férjhezmegyek, első jelszavam a
józanság lesz.
– Nos és a józanságot nem véli feltalálni Quastl urban, ebben a páratlan
férfiuban?
– Páratlan férfiuban! Micsoda lehetetlen jelző! Van-e egyáltalában
páratlan ember a világon?
– Ha valaki az, ugy elsősorban a doktor ur. Pontos, rendszerető, okos,
takarékos, kifogástalan erkölcsü, szóval az összes jó tulajdonságok
gyüjtőtára.
– Külsőleg és jellemileg mindenesetre.
Pető ugy érezte, hogy a hal horogra akadt.
– Hogyan érti ezt a kisasszony?
– Ugy, hogy már sok embert láttunk, aki vén napjaira veszti el a fejét.
Ha az ördögből öreg korára remete lesz, ugy a remete is, ha megvénül,
ördöggé válhat.
– Csak nem tesz fel ilyesmit egy komoly és köztiszteletnek örvendő
férfiről?
Tilda nem válaszolt.
– Ha a hallgatás beleegyezést jelent, – vette fel ujra ravaszul a szót a
jogász, – akkor bátor vagyok az ellenkező véleményen lenni.
Ellenkező vélemény! Ezt nem lehetett büntetlenül egy Bauernebelnek
odamondani. Az arany polgár családja e tekintetben könyörtelen volt és
Tilda sem volt kivétel a szabály alól.
A leány tehát nem is hagyta annyiban a dolgot.
– Hallgasson rám, Pető, – mondotta nyugodtan. – Meg fogom önt győzni,
hogy nincs igaza.
– Arra kiváncsi vagyok, – tóditotta nevetve a jogász.
– A dolog egyszerü. Próbára fogjuk tenni Quastl urat és ő maga fog
dönteni, ki itélt jobban.
– És mi lesz a próba?
– Azt bizza reám. Valami csekélység. Például, rá lehetne-e venni, hogy
Quastl ur a ma esti álarcosbálba elmenjen?
– És ha elmegy, azzal már bebizonyitotta, hogy hajlandósága van a
könnyelmüségre?
– Legalább részben. Hiszen lehet őt aztán egyéb feladatok elé is
állitani.
Pető megrázta a fejét.
– Rosszul esik hallanom, hogy ennyire bizalmatlan egy jeles férfiuval
szemben.
– A bizalom a saját tulajdonom.
Pető meghajtotta fejét.
– Az természetesen magától értetődik.
Egy ideig csend volt, az omnibusz recsegve-nyikorogva döcögött az utcán.
Utóbb ismét a diák vette fel a szót.
– Ön azt mondotta, hogy az ördögből vén korára remete lesz és
megforditva.
– Én csak a lehetőségét állitottam fel e tételnek.
– Nos, ha ez a tétel helyes volna, vagy a helyességnek csak a látszata
lengne rajta, ugy a legmintaszerübb emberek egyikének Bulcsu mester
igérkezne.
– A fagottista?
– Igen, az a kellemetlen szomszéd, aki egész nap egyebet se tesz, mint
hogy azt nyikorgatja okarináján: „Mig ifju voltam, sok…“ De hiszen ön is
betéve ismeri e nótát. Nos, ez az ur volna rá hivatva, hogy a
legderekabb férjet adja, mert ő a világ legnagyobb korhelye.
– És ön ezt kizártnak tartja?
– Körülbelül. Sőt: egyenesen.
– És miért?
– Mert ez a Bulcsu mester született korhely, aki egész életében cigány
volt és mindig az is marad. Nem lesz, nem volt soha egy krajcárja, ami
részben szerencse, mivel ha pénze volna, véglegesen az italnak szentelné
ifjuságát, férfikorát és agg napjait.
Tilda egy ideig hallgatott, aztán igy szólt:
– Azt hittem, hogy Bulcsu önnek a barátja? Mindig együtt szoktak járni.
– Az nem zárja ki, hogy a Neró szerzője ne lehessen csélcsap ifju.
– Mi az a Neró?
– A Bulcsu leendő operája. A nyitány első üteme már meg is van. Az üstök
szólnak s ugyanakkor a hegedük pizzicató játszanak. Pokoli ötlet. Kár,
hogy a leendő mester még nem érkezett el a második ütemig s igy nem
részletezhetem tovább dalművét.
– Nem szép, ha az ember barátairól kedvezőtlen véleményeket terjeszt, –
jegyezte meg a kisasszony.
– Amit róla közöltem, csak az igazság megállapitása volt.
– Talán mások nem igy gondolkodnak róla.
A diák kacagott.
– Oh, persze! Kérdezze csak meg a szabóját, a mosónőjét vagy a
suszterjét. Azok Bulcsut a világ legrettenetesebb emberének tartják.
A leány elgondolkodott, majd valami eszébe jutott.
– Mennyire nincs igaza, – mondta diadalmasan. – Emlékszem, egyizben
Lámpl ur emlitette előttem, hogy Bulcsu ur szépen hegedül.
– Lámpl urnak bizonyára kitünő zenei érzéke van, – bólintott gunyosan
Pető.
– És egyébként, a gyalázatos okarináját kivéve, a zenészre más panasz
még nem volt a házban.
– Nos? És az okarina nem elég? Egy fiatalember, aki pénzért bosszantja a
háziurat? Nemes dolog ez?
– Bizonyára azért teszi, hogy kenyérre valója legyen. Ha önt nem látnák
el a szülei, örülne, ha legalább ezen a módon szerezhetné meg a
mindennapit.
– No, ez nem egészen igy van, – jegyezte meg Pető, sértődöttséget
szinlelve.
De Tilda nem törődött a mű-érzékenységgel és tovább folytatta. Már benne
volt az ellentmondásban!
– Ha valaki az életben küzd és emellett eszményeket hord a szivében, az
tiszteletet érdemel. Bulcsu egész nap okarinázik, éjjel pedig arról
álmodozik, hogy egykor jeles férfiu lészen, aki csak a művészetnek fogja
magát szentelni. És, ha nem lenne a röghöz kötve, szegény fiu talán már
megirta volna művét. Igazán sajnálom, hogy eddig oly rossz véleménnyel
voltam róla, de azt hittem, hogy nem ér egy hajitófát sem. Okarinázni
rendesen a cirkuszi bohócok szoktak; arról sejtelmem se volt, hogy
Bulcsu az akadémiára jár.
Pető – ha szabad ezt a tulmerész kifejezést leirnom – a lelki kezeit
dörzsölgette. Hisz ez a siker első lépése volt. A győzelem első sugara!
Tildában felébredt az érdeklődés Bulcsu iránt, aki mellett eddig
szótlanul, hideg közömbösséggel haladt el!
A kocsi a terézvárosi templomhoz érkezett. Le kellett szállaniok.
– A viszontlátásra, – nyujtotta kezét Tilda. – És ne nézze le a szegény
embereket, meg a munkát.
Pető meghajolt és szerényen mosolygott, körülbelül ugy, mint a fiatal
Napoleon Toulon bevételénél.