A zenész szokása szerint el volt szontyolodva.
– No, te ugyan szépen képviseled érdekeimet, – mondotta kesernyésen. –
Egész délután Jozefinnal beszélgetsz, szavalsz és az én ügyem kátyuban
reked.
Petőnek jó kedve volt.
– Hadd el, – szólt pajtása vállára csapva. – Biztos remény van, hogy
lesz még szőlő, sőt lágy kenyér is. Érdekeidet szivemen viselem és ha
Isten megsegit, diadalra is viszem.
Bulcsu orra nem lett rövidebb e vigasztól.
– De vajjon hogy és mikor? – kérdezte zordonan.
A jogász eddig nem közölte volt a barátjával beszélgetését az
omnibuszon. Még várni akart, hogy a dolgok jobban kifejlődjenek. Most
azonban, hogy örömében osztályosa legyen, ugy vélte, illik Bulcsut is
kissé felvillanyozni s ezért nagylelküen beavatta őt titkába.
– Ám hallgass rám, – kezdte el titokzatosan, – és aztán itéld meg,
helyes nyomon járok-e? De ne szólj ellent, mig be nem fejeztem.
– Ugy lesz, ahogy parancsolod.
– Tehát, tervem kiindulópontja az, hogy: a Bauernebelek mind önfejü, a
saját utaikon haladó emberek, akiket valamire rábeszélni nem lehet.
Nekik mindenről megvan a maguk nézete s ez a véleményük rendszerint
ellentétben van az általános felfogásokkal. Ilyen az öreg Bauernebel
koponyája, ilyen a Jozefiné, ilyen a Tildáé is. Reájuk hatni egy
aranyszáju János sem tudna, Demoszteneszről nem is beszélve. Hogyan
tudnám hát én Tildát valamire persvadeálni?
– No, ez csinos vigasz, – vetette közbe a Nero szerzője.
– Csak lassan, barátom. Arra, hogy az ilyen embereket valami véleményre
birjuk, van más fegyver is. És ez a ravaszság. És a ravaszságon kivül:
az ellentmondás. Ha én valamiről egy Baurnebelnek azt jelentem ki,
miszerint az fehér, az igazi Bauernebel lelki tulajdonságainál fogva azt
fogja felelni: „Nem igaz. Ez fekete.“ Érted?
– Egy kukkot sem, – felelte Bulcsu megrémülve a logikai fejtegetések
láncaitól.
– Tehát példákkal fogom a dolgot megvilágitani. Ha én rólad azt fogom
mondani egy Bauernebelnek, hogy te a világ legderekabb embere vagy, az
arany polgár azt fogja kijelenteni: „Ez a Bulcsu a mérsékelt földöv
leghaszontalanabb frátere.“ De ha én helyezkedem rá arra az álláspontra,
hogy Bulcsu közönséges pernahajder, akkor Bauernebelék azonnal, csakhogy
ellent mondhassanak (mert ez a vérükben van), ki fogják jelenteni, hogy
soha szeretetreméltóbb halandót nem ismertek, mint csekélységedet.
Bulcsu arca kezdett felderülni.
– Teringettét! – felelte. – Kezdem érteni. Hisz ez az ellenpont, ahogy
mi zenészek mondjuk.
– Igen, ez az ellenpont. Avagy a contredanse, ahogy mi jogászok mondjuk.
A muzsikus megállt és a földre koppintott botjával.
– Mégis lángész vagy te, Pető! – jelentette ki erélyesen. – Ilyesmi csak
a te agyadban teremhet.
– No már most – folytatta a diák – a helyzet a következő. Én állandóan
rosszakat fogok rólad beszélni Tildának, viszont Quastl urat égre-földre
magasztalom. Amint hogy az részben már meg is történt. Ha helyesen
számitottam, a kisasszony ennek következtében rólad jobb véleménnyel
lesz, mint eleddig, Quastl urba vetett bizalma pedig csökken. És igy is
van. A minap együtt jöttem haza Tildával és kisérletképp kissé
befeketitettelek. Elmondtam, hogy csélcsap vagy, tehetségtelen, pénzért
mindenre kapható.
– Nem volt kicsit sok?
– Oh, nem. A hatás bekövetkezett. Tilda, aki eddig rád se nézett,
védelmébe vett és azt mondta: „Ha valaki az életében küzd és emellett
mégis eszményeket hord a szivében, tiszteletet érdemel.“ Majd meg: „Ha
Bulcsu nem lenne a röghöz kötve, szegény fiu bizonyára megirta volna már
korszakalkotó zenekari művét, a Nerot.“
– A Nerot!?
– Igenis. A Nerot.
– Ő érdeklődik e munka iránt?
– Érdeklődik.
– Tán elmondtál neki róla egyet-mást?
– Igen. Azt, hogy az első taktus megvan és üstpörgést nyujt, amelyhez a
hegedük halk pizzicatoval csatlakoznak. Kár, – tettem hozzá, – hogy csak
egy ütem kész.
– De hisz ez nem igaz. Az első ütem: vadászkürtök con affetto. És már az
utolsó aktus is megvan.
– Éppen azzal keltettem fel érdeklődését, mert lusta és terméketlen
embernek akartalak odaállitani. És igy lassan belemélyedtünk a
beszélgetésbe, én támadtalak, ő védett, mig az omnibusz végre
szerencsésen kikötött a terézvárosi plébániánál. Azért tehát ne csüggedj
és ha a dolog igy fejlődik tovább, ugy a szénád rendbe jöhet.
Bulcsuból kitört a rég elfojtott lelkesedés.
– Pető! – kiáltott fel elragadtatással. – Nagyszerü fiu vagy!
Karonfogta barátját és boldogan hurcolta el sétálni, azt se tudta,
merre. Csak mentek, mentek, a zenész össze-vissza fecsegett
mindenféléről, dicsőségről, G-kulcsról, ellenpontról, üdvösségről, mig
egyszerre észrevették, hogy a Paskál-malomnál vannak. Szomoru hely ez,
egy ócska csárda, tehénólak és káposztáskertek közé ékelve, de Bulcsuban
még ez is szép gondolatokat ébresztett, mert igy szólt a jogászhoz:
– Pető, tudod-e, mi a szerelem? Az eszményi, a tisztult szerelem?
– Ugy rémlik, tudom, – felelte a jogász, akinek most jutott eszébe, hogy
éppen eleget sétált már ma.
– Te szerelmes vagy? – kérdezte Bulcsu csodálkozva.
– Hogy az ördögbe ne! – méltatlankodott a diák. – Azt hiszed, kizárólag
a te kedvedért találták fel ezt a portékát?
A Nero szerzője egy ideig gondolkodott, aztán hirtelen a homlokára
csapott. Eszébe jutott, milyen lelkes szavalások közt kisérte volt haza
barátja a szép özvegyet.
– Jozefinbe? – szaladt ki Bulcsu száján a szó.
Pető nem akart érzelegni barátja előtt, aki benne eddig a józan, hidegen
cselekvő férfit tanulta meg ismerni. Azért röviden végzett az üggyel.
– Igenis, Jozefinbe, – jelentette ki szárazon. – De most menjünk haza,
mert majd leszakad a lábam. A szerelem végre is nem a járkálásban
fejeződik ki. Ha ez igy lenne, akkor Romeó levélhordó volt, ami pedig,
köztudomásulag, nem felel meg a valóságnak.