Pár nap mulva történt, hogy Pető, aki Bauernebellel az ügyek fordulása
révén gyakran összejött, pár percre egyedül maradt Tildával. Az öreg ur
a lakatosokat ment ellenőrizni s e rövid időközt a diák megragadta, hogy
kissé tájékoztassa magát a fiatal leány érzelmeit illetőleg. A
legcélszerübb kiinduló pontnak e célra Quastl ur szolgált.
– Azt hallom, kisasszony, – kezdte el tehát a diák – hogy a közeli
jövőben egy szép családi ünnepélynek leszünk a tanui. Megengedi, hogy
kissé eléje nyuljak az eseménynek és már most szerencsekivánataimat
tolmácsoljam?
Tilda futó tekintetet vetett a diákra.
– Mit ért ön családi ünnepély alatt?
Pető mosolygott.
– Istenem, mit? Hát az eljegyzést, az ön mátkaságát Quastl urral.
A leány egy kissé elvörösödött, aztán nyugodtan nézett a fiatalemberre.
– És ha tényleg ugy volna?
– Nem állitottam az ellenkezőjét.
Egy ideig csönd uralkodott az ódon szobában, aztán Tilda szólalt meg:
– Ha nem veszi rossz néven, kérdezek öntől valamit.
– Tessék parancsolni.
– De őszintén feleljen. Hogyan tetszik önnek az az ur, akiről az előbb
beszéltünk?
A jogász egy kis szünetet tartott, aztán szembe nézett Tildáal.
– Ad valamit a nézetemre?
– Miután okos embernek tartom, tehát: igen.
Pető tényleg okos ember volt, s azért megállapitotta, hogy ez a
legalkalmasabb pillanat, amikor Quastl urat jó alaposan eláztathatja.
Soha többet ilyen kedvező alkalom.
– Nos, tehát, – kezdte el a diák – mindenekelőtt meg kell állapitanom,
hogy én Quastl urat csak felületesen ismerem. A minap találkoztam vele
először édesapjánál és akkor husz vagy harminc szót váltottunk
egymással. Azt hiszem, ez nem elegendő alap arra, hogy valaki fölött
végleges itéletet mondhassunk.
Tilda száján gunyos mosoly jelent meg.
– Ön, ugy látszik, ki akar térni a válasz elől, – mondotta
ajkbiggyesztve.
– Legkevésbbé. Nekem megvan a magam véleménye Quastl urat illetőleg, nem
tudom azonban, vajjon ez a nézet megegyezik-e az általános
benyomásokkal? Egy ember társadalmi megbirálását illetőleg csak a
közvélemény összessége dönthet s könnyen meglehet, hogy szerény
felfogásom elszigetelten fog állani a többség nézetével szemben.
– És mi ez az ön véleménye?
– Az, hogy olyan ember, aki decemberben szalmakalapot vesz, lehet igen
jó üzleti szellem, sőt lehet jó ügyvéd is, de vőlegénynek, vagy
éppenséggel amorózónak nem alkalmas.
– És miért?
– Mert könnyen megeshetik, hogy Quastl ur mátkasága egy világos
pillanatában következőképpen gondolkodik. Az okos ember végeredménykép
azért házasodik, hogy legyen, aki rendbe tartsa a házát, a konyháját,
aki öreg napjaiban ápolja, aki a fehérneműjét számon tartsa és a
leszakadt gombjait fölvarrja. De ha ezt akarom elérni, sokkal bölcsebb,
ha rögtön tapasztalt gazdasszonyomat veszem el, semmint egy fiatal
kisasszonyt, aki regényeket olvas, a zongorát veri és a korcsolyapályára
jár. És igy megeshetik, hogy Quastl ur önt egy szép napon cserben hagyja
és a szakácsnőjét vezeti oltárhoz.
Tilda arca kigyulladt.
– Ön elfelejt egyet, – szólt haragosan – azt, hogy…
Pető közbevágott:
– Azt, hogy ön a vagyonos osztályhoz tartozik. Ez mindenesetre ok rá,
hogy a fiskális ur jobban ragaszkodjék kegyedhez, mint a
gazdasszonyához.
Tilda visszanyerte nyugalmát. Már gyermekkorában uralkodni tudott az
idegein és tisztában volt vele, hogy a vitában csak a nyugalom visz
előre, azért gyorsan visszasietett sáncai közé.
– Nos, ha igy is van, – felelte csipkekendőjével játszva, – akkor is
elsősorban rajtam áll a vásár. Nekem ez az ur minden egyébtől
eltekintve: tetszik, talán éppen azért, mert az egész világ ellene
nyilatkozik. Szeretek a magam utain járni.
A diák észbe kapott.
Teringettét! A leány véletlenül elszólta magát. Persze, hogy azért
tetszik neki Quastl, mert a fiskálist illetőleg mindenki – az ellenkező
véleményen van. Tilda nem lett volna igazi Bauernebel, ha pörbe nem
akarna szállani az egész világgal. Mentől inkább iparkodik valaki őt
valamiről lebeszélni, annál szilárdabbá fogja tenni elhatározását. És ő,
az okos Pető, még malmára hajtaná a vizet!
A jogász gyorsan köpönyeget forditott.
– Kedves kisasszony, – jelentette ki mosolyogva – meg kell vallanom,
hogy ön páratlan lény. Szivemből gratulálok. Ön a próbát jelesen állta
ki.
Tilda csodálkozva nézett a fiura.
– Miféle próbát?
– A legnehezebbet. Mert az ember a vőlegényének sok mindent
megbocsáthat, az ifjukori botlásait, az adósságait, az egykori
szerelmeit, csak egyet nem lehet elfelejteni: azt, ha a jegyesünk
nevetséges. Aki ezen tul tudja magát tenni, az bebizonyitotta, hogy
igazán szerető sziv és még a siron tul is ragaszkodni fog a szerelméhez.
Tisztázzuk az eszméket. Quastl ur, bár komoly férfinak látszik, apró
szőrszálhasogatásaival mégis nevetséges benyomást tesz. Novemberben
szalmakalapot venni! Juliusban ujévi gratulációkat vásárolni! Ki tudná
az ilyesmit, – ha fiatal és okos – mosolygás nélkül elnézni? Ön azonban
más fából van faragva, önnek helyén van a szive és ez a sziv önzetlenül,
a mellékkörülményekre való tekintet nélkül, ver Quastl urért. Ön ez
ifjunak a lelkét szereti, s ahogy a vőlegényének el tudja nézni, hogy
nevetséges, éppugy napirendre tudna térni a fölött, hogy lopott avagy
gyilkolt. És ez, igen tisztelt kisasszony, az igazi, a föld felett
lebegő, a tisztult szerelem, amelyre csak kevés halandó hivatott.
Pető befejezte a szónoklatot és – miután már megszokta – nagyot huzott
Bauernebel ur tubákos szelencéjéből.
A leány összehuzta a szemöldökét.
– Önnek tehát nincsen kifogása ellene, hogyha Quastl urnak nyujtom a
kezemet?
– Én önt nagyrabecsülöm és tisztelem, akár a Garcchusok anyját, –
felelte ünnepélyesen az ifju. – Sőt becsülöm Quastl urat is, mert, aki
iránt kegyed hajlandóságot mutat, az feltétlenül derék, kitünő ember
kell, hogy legyen. Mondhatom, öröm lesz, ha közelebbről fogok
megismerkedni az ön leendő férjével.
Az ördögöt csak a falra kellett festeni: abban a pillanatban megnyilt az
ajtó és Quastl ur, az arany polgárral sulyosbitva, megjelent a küszöbön.
– Szervusz humillimus, – intett kezével az ajtóból a háziur. – Nagyon
jó, hogy itt találom. Rögtön áttérhetünk a galambokra.
A galambokra! A jogász hátán végigfutott a hideg. Hogy gyülölte e derék,
szegény állatokat és mégis mennyit kellett velök foglalkoznia! De hiába.
Halottak nélkül nincsenek harci sikerek.
– Nagyon szivesen, – felelte tehát meghajolva. – Előbb azonban engedje
meg, hogy Quastl urat üdvözöljem és becses egészségéről tudakozódjam.
A fiskális peckesen megbiccentette fejét. Láthatólag jól esett neki az a
tisztelet, amelyet irányában Pető tanusitott. Komoly, hosszukás fejével,
kampó-orrával, vékony lábszárával e pillanatban erősen hasonlitott a
tyukketrec kakasához, aki ünnepélyes, sőt szomoru nyugalommal fogadja a
körötte csipogó csirkék hódolatát. A férfiből kevés volt az ügyvédben,
petyhüdt arca inkább a tudákos vénasszonyokéra emlékeztetett; ruházata,
amely az Alt Wient juttatta észbe, egy puha és kellemeteskedő kor
hangulatát terjesztette maga körül.
– Engedje meg kijelentenem, – szólalt meg Quastl ur vékony hangon – hogy
üdvözlése kellemesen érint. És engedje meg, hogy hasonló módon
tudakozzam az ön hogyléte iránt.
Pető mosolygott.
– Köszönöm kérdését, jól érzem magamat.
Az ügyvéd letette ébenfa-pálcáját és a nyakába csavart hosszu
gyapotkendőt.
– Optime, – felelte nyugodtan.
A diák most Bauernebelhez fordult.
– Valóban, – mondta komolyan – amerre az ember jár-kel, mindenütt csak a
legjobbat hallja Quastl urról. Sokan benne látják a jövő Magyarország
Justinianusát. A jeles Wenzel professzor éppen tegnap jelentette ki egy
kollokviumon, ahol egyikünk sem tudott felelni: „Ah! csak itt lenne
Quastl, az majd megmagyarázná önöknek a jus civilet!“
A fiskális belülről rohamosan hizott, külsőleg azonban higgadt maradt és
szinte leereszkedőleg fogadta Pető hazugságait.
– Oh, igen, a jó Wenzel tanár ur! Ő nagyon kedvelt! És magam is
ragaszkodtam hozzá. Sokat köszönhetek neki.
A szót ujra Pető vette fel.
– Hát még a praxisban mennyit hall az ember Quastl urról! Beadnak egy
érdekes pöriratot. Ki csinálta? Quastl ur! Megnyernek egy lehetetlen
pört. Ki vezette? Quastl ur! Csak mi jogászok tudjuk őt egész
nagyságában megérteni.
Tilda, aki eddig elgondolkodva ült, megszólalt.
– Mi jogászok, mondja ön? Tehát Quastl urnak vannak jó emberei is?
– Hogy vannak-e?
– Nos, igen. Én azt hittem, hogy Quastl urat a rendszeretete és tudása
miatt irigylik, gáncsolják, talán gyülölik is?
Pető megrázta a fejét.
– Csak a felületes emberek, kedves kisasszony, csak a felületesek. Azok,
akik a tehetséget méltányolni tudják, a legnagyobb tiszteletet
tanusitják vele szemben. És ezzel csak a kötelességüket teljesitik, mert
bár jogász-nép vagyunk, igazi Justinianusaink nincsenek.
A leány nem felelt, az arca azonban azt jelezte, hogy nincs éppen
megelégedve a kijelentésekkel. Ő szeretett ujjat huzni a világgal s
eredendő tulajdonsága volt a feketére fehéret mondani.
Egy pillanatig csönd támadt és Bauernebel mohón ragadta meg a kedvező
alkalmat.
– Talán térjünk át a galambokra, – mondotta gyorsan, nehogy
félbeszakithassák. – Mennyire vagyunk a várossal?
A diák megadással sóhajtot egyet.
– A várossal elég jól állunk, kedves Bauernebel ur. Tegnap p. o. bátor
voltam az ön részére husz kocsi szalmát rendelni, s azokat a
Koronaherceg-utcán át vezényeltem a budai telkére. Éppen ünnepnap
délelőtt volt és az utca hemzsegett a sétálóktól. Mondhatom, mindenki
hazavitt a kabátján egy-két szál szalmát, mert az utca oly szűk, hogy
egy konfortáblis alig fér el rajta.
Bauernebel nevetett.
– És mit szóltak a járó-kelők?
– Mit szóltak? Mérgelődtek és szitkoródtak. Épp akkor ment arra a
polgármester, aki egy angol vendéget kalauzolt végig a városon. A jó
angol ugyancsak bámult, amikor husz szalmás szekeret látott a City
középpontján végigdöcögni, a polgármester pedig csaknem elsüllyedt
szégyenében.
Az arany polgár a kezét dörzsölte.
– Kitünő! Kitünő! És nem érdeklődött a polgármester az iránt, hogy kié
ez a sok szalma?
Pető bólintott a fejével.
– Dehogy is nem! De mennyire érdeklődött! Meg is kérdezte az egyik
kocsist, hogy kié ez a sok szalma? Mikor a fuvaros kijelentette, hogy a
szekerek Bauernebel ur portékáját szállitják, a polgármester vörös lett
és marokra fogta a sétabotját.
A terézvárosi Krőzus ugy elkezdett nevetni, hogy belefogózott a székbe.
– Ez kell nekik! – kacagott harsányan. – Ez kell nekik! Nagyon jól van,
humillimus, nagyon jól van!
Quastl ur is mosolygott, azonban volt egy ellenvetése.
– Ugy gondolom, hogy a tanács mihamar intézkedni fog, hogy a város
legforgalmasabb pontjain ne mehessenek keresztül szalmásszekerek.
Pető legyintett a kezével.
– És ha ugy volna? Az ember legfeljebb valami ujat talál ki.
– Igaz, igaz, – hagyta helyben a fiskális, mintha valami ujat kitalálni
a legegyszerübb dolog lenne a világon.
E percben az ablak alatt dobpörgés, majd vidám rezes hangok
hallatszottak. A Jozefin veteránjai vonultak fel széles muzsikaszóvalt!
Bauernebel felszisszent.
– Hah! Csak ő rajta tudnék kifogni! Csak ezen tudna segiteni, barátom,
uram! Mert megöl ez a veterán-zenekar! Megöl!
Petőre is hatott a hadastyánok dobpörgetése, ám ellenkező irányban:
eszébe juttatta Jozefint és azt az egyre növekvő meleg érzelmet, amelyet
a szép asszony iránt táplált. Mert, mi tagadás, az ifju természetesen
szerelmes volt s álmaiban gyakran jelent meg egy karcsu, lovaglóruhás
hölgy, aki kecsesen nyujtotta csókra finom kezét. Sőt Pető tovább ment:
képzeletében gyönyörü béke-ünnepélyt látott maga előtt, amelyben a
Bauernebel-család összes tagjai, továbbá Bulcsu mester és saját
csekélysége vesznek részt és halálra itélik a pereskedés nemtőjét, amely
szomoruan forditja lefelé fáklyáját.
A diák ugy gondolta, hogy nem ártana egyet sétálni Jozefin ablaka alatt.
Ha a zenekar kivonult, a szép asszony mindig az erkélyről nézte a
komédiát.
– Bocsánatot kérek, – szólt az ifju, kalapja után nyulva – időm lejárt.
Bauernebel sajnálkozott.
– Igazán kár. Milyen szépen meg lehetett volna beszélni a következő
eseményeket.
Quastl ünnepélyesen nyujtotta kezét az ifjunak.
– Örvendek, hogy önnel találkozhattam.
A jogász mélyen meghajolt.
– Enyém a szerencse, doktor ur. Fölöttébb kitüntetve érzem magamat.