Az embert a csekélységek viszik nagy elhatározásokra. Newtonnak a fejére
esett alma adott inditóerőt a nehézkedés törvényének megállapitására; a
középkor véres vallási küzdelmeiben egy i-betü játszott első szerepet.
Mi köze volt Petőnek Buchwald Bulcsu mester szerelméhez? Semmi. És
mégis, a jogász észrevétlenül belelovalta magát a dologba, terveken,
megoldásokon törte a fejét és három hétre lemondott volna a
billiárdozásról, ha kifoghat az arany polgáron. Lehet, hogy a harcra az
a természetes ösztön hajtotta, amely adott esetekben mindannyiunkban a
gyöngébb fél javára megmozdul, lehet, hogy a rokonszenv: elég az hozzá,
a diákban egyre erősebb lett a meggyőződés, hogy Tilda és Bulcsu
egymáshoz illenek s hogy a Nero szerzőjének boldognak kell lennie. De
hogy és mint lehetne a Bauernebeleket megfogni?
Egy nap aztán Petőnek elfogadható ötlete támadt. Valósággal csoda, hogy
rögtön rá nem akadt! A dolog alapjában egyszerü volt. Ha az ember
Baurnebellel jó viszonyba akart jutni, szivességet kellett neki tennie.
Milyen módon volt ez lehetséges? Sem jó szóval, sem pénzzel, sem
figyelmességgel. Ennek az embernek megvolt mindene: vagyona, tekintélye,
gőgje, akarata, meggyőződése, e téren vele boldogulni nem lehetett. Csak
egy pont akadt, ahol az arany polgárt meg lehetett fogni: ez a várossal
való pöre volt. Itt lefőzték, kijátszották a terézvárosi Krőzust s itt
megtört a hatalma, a pénze, az akarata. Tehát itt kell megközeliteni,
itt kell lefegyverezni.
Pető elkezdett gondolkodni. Hogy volna, ha az ember valami ujat eszelne
ki a galamb-pörben, ha talán valami módon ki tudná javitani a marasztaló
itéletek tömegét? Az ifju jobb ügyhöz méltó buzgalommal latolgatta az
esélyeket. Hátha fel lehetne fedezni valahol a Maurer-örökösöket? Vagy
ha az ember megtalálná a hagyatékot? Esetleg, ha az ember a városi
statutumokból kiböngészne valami paragrafust, amely az elszaporodott
galambokról intézkedik?
Hiába volt. A Maurer-örökösök elrejtőztek, mint a mezei egér
mennydörgéskor és bár Pető végigkutatta az összes e néven ismert
budapesti lakosokat, egyetlenegyet sem talált, aki valamelyes atyafiui
összeköttetésben állott volna a rejtélyes csizmadiával. Ami pedig a
hagyatékot illette, a diák mihamar belátta, hogy egy dikicset meg egy
csirizestálat, ha egyszer elvesztek, még Lecocq ur sem tudna megtalálni.
A városi statutumokban se akadt paragrafus, amely ez ügyben a reménynek
akár csak leghalványabb sugarával szolgált volna, igy tehát a dolog ez
oldalról is vigasztalannak látszott.
Ekkor azonban az ifjunak eszébe jutott valami. Az a valami, ami a
legtöbb ember lelkében föltámad, ha már minden kötél elszakadt. Ez a
valami a bosszu. A bosszu, amely évezredek hosszu során számos ember
lelki egyensulyát állitotta helyre, amely ezer meg ezer feloldatlan
csomót vágott ketté. Igen, ez az egyetlen mód: Bauernebelnek a sarkára
kell állnia, és meg kell magát bosszulnia a városon, meg kell mutatnia,
hogy ő is valaki, valami, hogy Pest első polgárán nem lehet bántatlanul
végigsétálni.
– Mégis csak okos ifju vagyok, – állapitotta meg magában Pető, azzal
rohant fel Bauernebelhez.
Az arany polgár a kályha mellett ült és a galamb-pör aktáit lapozgatta,
amikor a diák beállitott hozzá.
– Akar-e a város felett győzni? – kérdezte az ifju, in medias res
ugorva.
A háziur szippantott egyet a tubákosdobozból:
– Hogyne akarnék, – válaszolta nyugodtan.
Pető gyorsan beszélni kezdett.
– Akkor figyeljen reám! Napok óta veszkődöm ezzel az átkozott
galamb-pörrel, Maurerrel, a hagyatékával, a megszökött örökösével. Nem
tudom, miért, az agyamba fészkelte magát a dolog és addig nem lesz
nyugtom, amig keresztül nem gázolok rajta. De ez mellékes. A fődolog az,
hogy rájöttem a dolog nyitjára, mit lehetne itt cselekedni?
– Nos, mit? – csillant fel a háziur szeme.
A diák szünetet tartott.
– Semmi egyebet, – jelentette ki, kezét ünnepélyesen az arany polgár
vállára téve – mint, nos, mit gondol, mit?
– Mit? Mit?
– Mint: bosszut állani! Rettenetes, vérfagyasztó bosszut!
Bauernebel tétován nézett maga elé.
– Bosszut? Bosszut? De hogyan?
– Akárhogyan, – felelte Pető.
– De nem csuknak be érte? – ébredt fel az óvatos ember az arany
polgárban.
– Nem fogják érte becsukni, – válaszolt a jogász fölényesen. – A
bosszunak okosnak kell lennie; az ostoba bosszu a borbélylegények
szerelmi tragédiáiba való. Ön bölcs ember és hozzá még gazdag is. Ha
kedve van, kikezdhet egy egész vármegyével.
– No, no, – szerénykedett Bauernebel.
A diák egy percig gondolkodott.
– Csak egy baj van, – mondotta aztán megfontoltan. – Az, hogy ön
rettenetesen fukar. Ha az ember valami komoly ügybe bocsájtkozik, akkor
pénzt tegyen a mellényzsebébe, mint Zrinyi Miklós.
Az arany polgár hunyorgatott.
– No, no, humillime. Hiszen ez más dolog, mintha arról volna szó,
konfortáblison vagy omnibuszon menjek-e haza? És más az is, ha az ember
a szenvedélyének áldoz, mintha a napi szükségletek fedezéséről van szó.
Sok embert ösmerek, aki egész éven át falun él, krumplit eszik, az eke
szarvát nyomogatja, aztán egy szép nap berándul Pestre és akkor még a
kutyája is kávét iszik. Más embernek meg az passziója, hogy kártyázik s
inkább nem eszik, nem iszik, csakhogy kártyázhasson. Hiszen ezt egyszer
már elmagyaráztam önnek. Nekem a szenvedélyem, hogy velem ne
packázhasson senki, hogy rajtam ki ne foghasson senki s erre a célra –
ha kell – áldozni is akarok. Én tudom, hogy ki az arany polgár, mit ér
az arany polgár és nem ijedek meg egypár zöldhasu bankótól.
Pető helybenhagyólag bólintott és igy szólt:
– Akkor az óra jól jár, kedves Bauernebel ur. Figyeljen tehát reám.
– Csupa fül vagyok.
– Az első dolog, hogy ön holnap kátránygyárat nyit…
Az arany polgár kitáguló szemmel bámult a diákra.
– Kátránygyárat?
Pető nem vesztette el a nyugalmát.
– Igenis, kátránygyárat, aszfaltgyárral összekapcsolva.
– De hát micsoda összefüggésben van az aszfalt a Maurer galambjaival? –
kérdezte az elképedt háziur.
A jogász szerényen mosolygott.
– A lehető legegyenesebb összefüggésben, kedves Baurnebel uram. Mert,
mondja csak, van-e kellemetlenebb dolog a világon, mint a következő. Ön
sétálni megy a Váci-utcába. Szivja a friss levegőt. Egyszerre megjelenik
a sarkon az aszfaltos kocsi és pokoli büzt, füstöt terjesztve döcög
végig ön mellett. Az ember krákog, prüszköl, káromkodik, de végre is nem
tehet ellene semmit. Nos, mit szólna hozzá ön, ha valaki husz-harminc
ilyen kátrányos kocsit járatna végig a városon? Mit szólna hozzá a
közönség? Mit mondana a tisztelt tanács? Vagy vegyük a következő esetet.
Önnek van egy szép, nagy telke a Kerepesi-uton, a város legforgalmasabb
pontján. Micsoda esemény volna, ha a telken ön krumplit, kukoricát vetne
s augusztusban a főváros szivében gyönyörü falusi kép bontakozna ki,
nagy örömére azoknak, akik Pestet leendő világvárosnak képzelik? Vagy
micsoda szép dolog volna, ha a Koronaherceg-utca kellő közepén egy
barátságos tanya épülne, istállókkal, ólakkal körülvéve, vigan
kukorikoló kakasokkal, láncos komondorokkal, bégető báránykákkal?…
Bauernebelnek a szeme fölcsillant, de aztán aggodalmai támadtak.
– De szabad-e tehenet a városban tartani?
Pető meg tudott rá felelni:
– Tessék csak bemenni a piaristák udvarára. Az első traktus mögött van
egy kis négyszögletü telek, azon évek hosszu sora óta békén legelészik
két tarka tehén. Ami az egyiknek szabad, nem lehet tilos a másiknak sem.
A precedens megvan rá. És azután: ha lovakat lehet a városban tartani,
mért ne álljon fönt ugyanaz az eset egyéb háziállatoknál?
Bauernebel a kezét dörzsölte.
– Tényleg, – szólt elismeréssel – ön tehetséges ember. Fabriciusnak
ilyesmi soha nem jutott volna az eszébe. Ha csak ez kell, meg tudom én
ugy bosszantani az én kedves szülővárosomat, hogy öröm lesz nézni. És ha
kell, hát áldozni is fogok e célra: de egy Bauernebellel senki se
próbáljon ujjat huzni.
A háziur fölkelt és föl s alá sétált szobájában.
– Micsoda gyönyörü dolog lesz egy kakas-telep a Koronaherceg-utcában! A
legválogatottabb kakasok fognak benne föl és alá sétálni s igérem, hogy
a legdrágább simmenthali tehenet veszem hozzájuk pajtásnak. Ön ügyes
ember, kedves Pető, nagyon ügyes.
A diák szerényen meghajlott.
– Az elismerés mindig jól esik, kedves Bauernebel ur.
– Nos és mikor látunk tetthez? – kérdezte a háziur.
– Akár holnap.
– Rendben van.
– Vagyok bátor magamat ajánlani.
– Servus humillimus, kedves Pető barátom.