– Nos? nos? – kérdezte este Petőtől Bulcsu mester, aki, ugy látszik, azt
hitte, hogy a világot egy nap alatt teremtették. – Van-e eredmény?
Széna-e vagy szalma?
Pető mosolygott.
– Az eddigi eredmény az, hogy megismerkedtem Fabriczius urral és
tájékozást nyertem a galamb-pört illetőleg.
– Ki az a Fabriczius ur? – tudakolta a zenész lehangoltan.
– Bauernebel Jeromos ügyvédje.
– És mi a galamb-pör?
– Az a modern Odyssea. Penelope kézimunkája. Danaidák hordója. Egy pör,
amely arról tárgyal, köteles-e a háziur a más galambjait a saját telkén
megtürni?
Bulcsu orra hosszura nyult.
– Ez minden?
– Minden.
– Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, – horgasztotta le fejét
a muzsikus. – Mi közöm nekem a galamb-pörhöz?
Pető nyugodt maradt.
– Minden kezdet nehéz, kedves barátom, – szólt a rozoga szalmazsákra
ereszkedve. – Ajtóstól nem lehet a házba rohanni; az ember ott fogja meg
a dolgot, ahol lehet. Türelem nélkül nincs rózsa… és mondhatnék még több
hasonló bölcseséget, ha ilyesmivel okos embert meg lehetne győzni.
Miután azonban erre nincs kilátás, igy csak annyit jelentek ki, bizd
magad reám és higyjél. Érzem, hogy nem fogsz csalódni. Az én sejtelmeim
helyesek szoktak lenni. 21-esben is mindig tudom, kell-e tizennyolcra
bevágnom.
A fagottművész szemében felcsillant a remény.
– Én feltétlenül hiszek benned, – mondotta meggyőződéssel, mert ő is
tudott huszonegyezni.
Bulcsu igazat beszélt, ő nemcsak bizott barátjában, de Petőt, aki oly
nyugodt és körültekintő tudott lenni, mint egy öreg hadvezér, egész
különleges, akadályt nem ismerő férfinek tartotta, akinek barátságát
nagyrabecsülte. Viszont pedig a diák is megkedvelte ezt a szegény
ördögöt, aki a kivert kutyák félénkségével és bizalmával csatlakozott az
első emberhez, akiben könyörületes szivet vélt feltalálni.
– Elhiheted, – dörmögte Pető és valami ellágyulásfélét érzett, amikor
Bulcsu megalázkodó, szerény tekintetével találkozott, – elhiheted, hogy
amit tehetek, azt megteszem érted. A jóakarat megvan hozzá.
Ugy is volt, ezen nem mult a dolog. A jogász, aki nehezen fogott
valamihez, de ha kezébe vette a dolgot, olyan erősen ragadta meg, mint a
sas a süldőnyulat, másnap ujra elment az öreg Bauernebelhez, abban a
reményben, hogy talán összetalálkozik Tildával és megindithatja az
előcsatározásokat. Törekvésének azonban ezuttal se kedvezett a
szerencse. Az arany polgár agyát az utolsó időkben kizárólag a
galamb-pör foglalkoztatta, másról nem is akart tudni s most is, alig
hogy az ifju helyet foglalt a horgolt csipkével betakart diványon, az
öregur már kedvenc tárgyára terelte a beszédet.
– Nos, fiatal barátom, hát mit szól most a galamb-pörhöz, minekutána
aludt egyet rája?
Pető tőle telhetőleg iparkodott, hogy ne legyen ez ügyben véleménye.
Kész veszedelem lett volna friss anyagot adnia a vitára. Éppen ezért az
ifju, látva, hogy a galamboktól nem bir megszabadulni, rövidre fogta a
látogatást és sietve menekült a gerlicék, Maurer csizmadia, annak
ismeretlen örökösei, valamint a fiskus, a polgármester és a felsőbiróság
árnyai elől.
– A dolog nehezen megy, – állapitotta meg magában a folyosón, de azért
harmadnap ujra felkereste Bauernebelt azon ürügy alatt, hogy szabad-e a
szobáját zöldre festetnie? Erre a szépészeti ujitásra ugyan nem volt
semmi szükség, de az ifjunak ugy tetszett, hogy látogatását illik
valamivel indokolnia.
A háziur némi habozás után beleegyezett a zöld szinbe, természetesen
azon feltétel alatt, hogy az összes költségeket a bérlő viseli. Pető ezt
magától értetődőnek jelentette ki, mire az arany polgár hirtelen
szökéssel ismét a galambokra terelte a szót.
– Nos és a pört illetőleg nem változott-e a véleménye, – kedves jurátus
uram? – kérdezte mohón.
Pető nem állt kötélnek, beszélt az időjárásról, a rossz
omnibuszközlekedésről, a „Zampa“ cimü operáról, amely épp második
feltámadását ünnepelte, feldicsérte Bauernebel burnótját és lehordta az
uj stinkadóreszeket, de hiába, az arany polgárt nem lehetett kisodorni
kerékvágásából; mereven megmaradt a maga pályáján és ujra meg ujra csak
a nevezetes galambokra tért vissza.
Pető sürgősen elbucsuzott.
– Ez a dolog sehogy se megy, – vakarta meg fejét a lépcsőházban, de
azért nem csüggedett és két nap mulva ismét beállitott a háziurhoz.
Bauernebel éppen a kályha előtt állott és mérgesen szítta a fogát. A
diák köszönését alig viszonozta, nyugtalanul tipegett egyik lábáról a
másikra és ujjaival a falon dobolt.
– Ugy látszik, rosszkor jöttem, – szólt az ifju udvariasan és
visszavonulni készült. – Majd inkább máskor, Bauernebel ur!
A háziur türelmetlenül legyintett kezével.
– Önt mindig szivesen látom, – mondotta az ő furcsa logikájával, – mert
ön okos és goromba ember. Gorombasága csupa őszinteség, okossága csupa
ravaszság. Ön még sokra fogja vinni, mert tudja a módját, mikor kell
gorombának és mikor okosnak lenni. Ez a dolgok rendje és veleje. Én
azonban nem tudok mértéket tartani s ha az egyikbe vagy a másikba
belekeveredem, a végletekig viszem. Ha például elkezdek haragudni, meg
nem állanék másnap délig és ugy pörlök, veszekszem, hogy a végén
beleszédülök és akkor, mint most is, órákhosszat meleg sót kell a
gyomromra rakni.
– És használ valamit a meleg só? – tudakolta Pető udvariasan.
– Csíp. Átkozottul csíp, – szítta a fogát az arany polgár. – Ugy csíp,
hogy a lélegzetem eláll. Egyébként tessék helyet foglalni, kedves
barátom, rögtön visszatérek, csak lerakom a sóskendőt, mert már épp elég
volt belőle.
Bauernebel átment a hálószobájába, a földhözvágta a sóskendőt, aztán
valamivel vidámabb ábrázattal tért vissza.
– Hálistennek, – szólt nagyot fujva, – most egy időre megint jobban
vagyok.
– És mi ingerelte föl ennyire, tisztelt Bauernebel ur? – bátorkodott a
jogász megkérdezni.
A háziur homlokerei kidőltek.
– Hogy mi? hogy mi? – ütött az asztalra. – Jobb róla nem is beszélni.
Förtelmes dolog. Egyébként… Eh, ha benne vagyok, hát nem csinálok belőle
titkot. Kedves Jozefin leányomról van szó.
– Ugyan? – álmélkodott Pető, mintha most hallana először őnagyságáról.
Az arany polgár gunyosan bólintgatott fejével.
– Bájos gyermek ez az én Józefinem, annyi szent. Páratlan leány. És
elmés, akár Heine. Kitalálja-e, hogy mit csinált már megint?
– Nem én.
– Nem is találná ki soha, humillime. Inkább magam mondom el.
– Ön valóban kiváncsivá tesz, – jegyezte meg a jogász, boldogan
lélegezve fel, hogy ezuttal nem került a galambokra a sor.
Bauernebel elővette a tubákos szelencéjét, a tetejére ütött, aztán
megkinálta vendégét, majd maga is jókorát szippantott.
– Tehát figyeljen reám, – kezdte el mérgesen, – és mondjon itéletet a
gyermeki tiszteletről. Azt ön, ugyebár, jól tudja, hogy Jozefinnel
hadilábon állunk. Arról is van tudomása, hogy Jozefin abban a két
szobában, amelynek haszonélvezeti joga az épületben rá van ruházva,
harangműhelyt nyitott. Azt se kell elmondanom, nemde, hogy ezzel szemben
jó magam az átellenes épületben havi husz pengő forintért kibéreltem a
lakatosmestert, hogy egész nap, egész éjjel a legzajosabb pléheken
kalapáljon.
– Mind e felől tájékozva vagyok, – bólintott Pető.
– Nos tehát, ezek a lakatosok igen derék emberek voltak, akiknek
maguknak is örömük telt benne, hogy valakit ugy istenigazában
megbosszantsanak, minek folytán ugy dolgoztak a pörölyeikkel, mintha
minden kalapácsütésért egy-egy körmöci aranyat kapnának. Gyakran magam
ültem be a boltba őket ellenőrizni, – épp egy ily alkalommal ösmerkedtem
meg önnel is, – de arra utóbb nem igen volt szükség, hiszen a dörömbözés
idáig fölhallatszott. Nos tehát, ez a história, a lakatosok és
harangozók harca jó ideig vigan folyt s meg vagyok győződve, hogy
Jozefin közben majd kibujt a bőréből. Ez a háboru. Fogat fogért, szemet
szemért. Helyes. De mi történik ma? Már a reggelinél föltünt nekem, hogy
a lakatosi pörölyök meglepő szeliden működnek, sőt a csukott ablaknál
egyáltalán hallani se lehetett őket. „Hopp, mi ez?“ mondok magamban és
átmegyek a műhelybe. Hát mit látok ott? Azt, hogy a lakatos meg a
legényei kalapálnak ugyan, de oly óvatosan, mintha tojásokat ütögetnének
pörölyeikkel.
– Jozefin őnagysága nyilván megvesztegette őket, – állapitotta meg Pető.
– Kérem, ne szakitson félbe, – mordult emberére az arany polgár, – mert
nevetségessé teszi magát. Jozefin nem vesztegette meg a lakatosokat. Ez
tévedés. Jozefin épp az ellenkezőjét cselekedte.
A jogász megcsóválta a fejét.
– Az ellenkezőjét?
– Igenis az ellenkezőjét. Mikor meginditottam a nyomozást a nem eléggé
erélyes kalapálás miatt, a következő épületes dolgok derültek ki. Tessék
jól idefigyelni. Két hónappal ezelőtt a lányom megfogta volt az utcán a
lakatost és igy szólt hozzá: „De alaposan tud ön a pöröllyel bánni,
kedves mester.“ „Meghiszem azt“, hencegett a lakatos, nagyot mulatva
magában. „És a legényei is derekasan működnek, Jäger ur“, szól ujra a
lányom. „Oh! azok is!“, feleli a lakatos sunyitva. Ekkor Jozefin
mosolyog s a pénztárcájából husz forintot vesz ki. „Tudja, kedves Jäger
ur“, jelenti ki, „én borzasztóan szeretem a pörölyök működését hallani.“
„Szereti?“, kérdé a lakatos csodálkozva. Jozefin csak mosolyog. „Bizony
szeretem, – feleli, – mert ez a lárma a munkát, az erőt, a férfiasságot
jelenti, azokat a tényezőket, amelyek a világot fönntartják. Nekem ez
zene, olyan, mint vadásznak a kopó csaholása.“ Jäger ur nem tud felelni,
csak nagy ostobán, mint a partra huzott harcsa, bámul maga elé. Ekkor a
lányom átadja a husz forintot és igy szól: „Nézze, kedves Jäger ur, itt
van husz pengő. Tiz a magáé, a másik tiz a legényeké. Ezentul minden
hónap elsején kijár maguknak ez a borravaló, s ha lehet, még jobban
fognak érte kalapálni. Mert én nagyon szeretem a pörölyök zenéjét!“ De
már erre megjött Jäger mester hangja. Hisz ez ternó! Husz forint
Jozefintől, husz tőlem, az összesen negyven, egyazon munkáért! Nincs
ennél jobb üzlet a világon. „Köszönöm, nagyságos asszony, köszönöm“,
hajlongott tehát szaporán a lakatos. „Kalapálunk mi! Hogyne kalapálnánk!
Az ilyen szép asszony kedvéért körömszakadtáig kalapálunk.“ És
kalapáltak.
– Nem értem, – szólt közbe őszintén a diák.
– Mindjárt meg fogja érteni, humillime, – hunyoritott Bauernebel. – A
dolog folytatása a következő. Augusztusban a lakatosok, két oldalról
lévén megfizetve, olyan vadul dolgoztak, hogy Vulkán műhelye a
süketnémák intézete volt hozzájok képest. Szeptemberben ujra két
oldalról kapva gázsit, szintén a legnagyobb erőfeszitéssel dolgoztak.
Tegnap azonban, október elsején az történt, hogy mikor Jäger ur a
lénungért jelentkezett, Jozefin őnagysága gunyosan mosolygott és igy
szólt hozzá: „Kedves mester ur! Értésemre esett az a körülmény, hogy ön
apámtól havi husz forintot kap azért, hogy a lehető legnagyobb lármával
kalapáljon. Igaz ez?“ „Igaz“, vallja be a mester egy kis habozás után.
Erre Jozefin nevetni kezd. „Hisz akkor jól van! – jelenti ki. – Ez
tiszta haszon a pénztárcámra. Miért fizessek én havi husz forintot a
kalapálásért, mikor apám ezt már megcselekedte? Ez tiszta őrültség
volna. Igaz ugyan, hogy én roppant szeretem a pőrölyök zenéjét hallani,
de ha ez nem kerül pénzembe, a mulatság kétszeres élvezet. Ezennel tehát
beszüntetem a lénungot!“
– Óriási! – tört ki a kacagás a diákból, aki kezdte érteni a dolgot.
Bauernebel mérgesen folytatta:
– Jäger ur mit tehetett, megfordult és távozott. Lent már vártak rá a
borravalóra éhes segédek. „Fuccs!“ szól rájuk a mester. „Mi a fuccs?“
kérdik a segédek. „Az, – jelenti ki a lakatos, – hogy őnagysága azt
mondja, hogy ingyen is élvezheti az erő, a munka, a férfiasság zenéjét,
tehát nem bolondult meg érte fizetni.“ A segédeknek erre természetesen
szintén leesett az álluk, de a következő percben már megjött az eszük és
igy szóltak: „Ingyen fogja élvezni? Hehehe! Majd, ha fagy! Olyan nincs!
A jövőben olyan csendesen fogunk dolgozni, hogy még a légy zümmögését is
meg lehet hallani.“ És azóta tényleg olyan óvatosan simogatják a
pléheket, olyan finoman csapkodják a pőrölyöket, hogy az ember uri
szalonban képzeli magát!
Petőből elemi erővel tört ki a nevetés.
– No, őnagysága alaposan kifogott magukon! – harsogta. – Micsoda eszme!
És a lakatosok csakugyan elhitték a munka zenéjéről szóló mesét?
– Azt már nem tudom, – szólt dühösen Bauernebel, – de annyi bizonyos,
hogy azóta Jäger ur és legényei nem hajlandók husz forintért
csörömpölni, kalapálni, pléheket döngetni, hanem rajtam követelik a
Jozefin további husz forintját, mert ők bizony ingyen nem szórakoztatnak
egy gazdag urihölgyet! És igy a jövőben nekem ez a mulatság havi negyven
osztrák értékü forintomba kerül. Nohát, mit szól ehhez, humillime?
A diák a szemét törölgette.
– Azt mondom, hogy ez nagyszerü, fenomenális, párját ritkitó. Azt
mondom, hogy őnagysága okos asszony, olyan okos, hogy vele szemben ön
mindig a rövidebbet fogja huzni.
Bauernebel szippantott egyet a burnótból.
– No, no, – jegyezte meg csendesen, – láttam én már karón varjut. Lesz
az még másképpen is. Tempora mutantur. Aminthogy a galambokkal szintén
rendet fogunk csinálni.
Petőnek egyszerre elmult a jókedve. Visszaröpültek a galambok! El!
gyorsan el!
– Mennem kell, Bauernebel ur, – mondta az ifju sürgősen kalapja után
nyulva.
De az arany polgáron nem lehetett kifogni. Elállta a diák utját,
megfogta a kabátja gombját, azzal szépen visszatuszkolta székébe.
– Méltóztasson csak maradni, fiatal barátom, – szólt és legnagyobb
jóindulata jeléül harmadszor is elővette a tubákos szelencét, harmadszor
is a fedelére ütött és harmadszor is megkinálta vele vendégét. –
Sziveskedjék egy kissé még itt időzni, mert egy fontos ügyben óhajtok
önhöz egy-két kérdést intézni.
Pető sóhajtva adta meg magát és elkeseredve szippantott a burnótból.
Bauernebel egy ideig rejtélyes mosollyal járt fel s alá, aztán megállt
Pető előtt.
– Ösmer ön, igen tisztelt uram, – szólt titokzatosan, – egy Quastl nevü
fiatal pesti urat?
– Nem, – felelte Pető határozottan, mert Q-vel kezdődő nevet ő is csak
egyet ismert: Quentzert.
Az arany polgár még egyszer körüljárta a szobát, aztán igy folytatta:
– Kár, hogy nem ösmeri. Mert Quastl ur igen jóravaló és fölötte
tehetséges ember.
– Az szép dolog, – felelt Pető egyre az ajtót nézegetve. – És mi ez a
Quastl ur?
Bauernebel ujabb séta után válaszolt neki.
– Hogy mi? Nos, Quastl ur fiskális. Igenis, ügyvéd. De milyen ügyvéd,
milyen más fából faragva, mint Fabriczius! Az öreg Fabriczius már nem ér
egy pipa dohányt. De ez, ez friss ember, okos, opportunus és
circumspectus, ahogy jó ügyvédhez illik. Mind e jó tulajdonságait az
ösmerkedés első percében észre lehet rajta venni.
– Ne mondja!
Bauernebel fölényesen mosolygott.
– Ön csodálkozik? Nos, elmondom első találkozásomat Quastl urral. A
dolog igy történt: A napokban, egy esős, kellemetlen délután a
Harmincad-utcánál beszálltam az omnibuszba. Kivülem nem volt senki más a
kocsiban s igy döcögtünk a Deák-utcáig. A templom előtt, a kofáknál
valaki megállitja a kocsit s felszáll egy pápaszemes, pirosképü
fiatalember, aki a jólnevelt emberek udvariasságával köszönti az idősebb
utitársat. Pár perc mulva már beszélgettünk, hogy honnét jön? hová megy
ebben a rossz időben? hogy mit szól a rossz kövezethez és igy tovább.
Utitársam, aki magát mint dr. Quastlt, fiskálist, mutatta be,
kijelentette, hogy a kalapkereskedőtől jön. „És mit tetszett vásárolni?“
kérdem én. „Szalmakalapot“, feleli ő nyugodtan. Nekem első pillanatban,
bevallom, leesett az állkapcsom. „Szalmakalapot, – kérdem, mert ugy
lehet, talán rosszul hallottam szavait, – szalmakalapot, októberben?“
„Igen.“ Nem értettem a dolgot. „Kegyed azt hiszi, doktor ur, – mondom, –
hogy idén még van kilátás szalmakalapot viselni?“ „Nem, azt nem hiszem“,
feleli ő. Igen, szóról-szóra ezt válaszolta s most azt kérdem, mit szól
ehhez ön, Pető ur?
A diák vállatvont.
– Azt, hogy Quastl bolond.
Bauernebel mosolyogva rázta meg a fejét.
– Tévedni tetszik, tisztelt barátom, Quastl ur nem bolond, nem hóbortos,
ellenkezőleg, fölötte logikus fej, ami azonnal kiderült abból a
magyarázatból, amelyet uj ösmerősöm a sajátos vásárláshoz füzött. A
megfejtés a következő: Quastl ur azért vett októberben szalmakalapot,
mert októberben már senki se vesz szalmakalapot, minek következtében a
szalmakalap ára hihetetlenül esik. Az emberek ilyenkor bundát,
lábzsákot, kőszenet vásárolnak s nem gondolnak arra, hogy eljön még a
május, amikor szalmakalapra lesz szükség, de amikor annak ára
természetszerüleg magasabb lesz. Quastl ur ezzel ellentétben, igenis
tudta, hogy eljön a május, hogy akkor kalapra lesz szüksége s a tények
megállapitása mellett igen bölcsen cselekedett, amikor a divatcikket
októberben fele áron megvette.
– És ez nyerte meg annyira az ön tetszését? – mosolygott gunyosan Pető,
aki a szalmakalap csodálatos történetében semmi különöset sem talált.
– Igenis ez, – jelentette ki az arany polgár. – Mert miből lehet erre
induktive következtetni? Arra, hogy Quastl ur nemcsak az apróságoknál,
de minden más, komolyabb, nagyobb dolgában is körültekintő, éles
judiciumu ember. Ezenfelül pedig takarékos ifju is, amilyenhez hasonlót
keveset lehet találni a mai világban…
Ez célzásnak is beillett s igy Pető nem tagadhatta meg magától azt az
élvezetet, hogy vissza ne lőjjön Bauernebelre.
– Ha önnek az ilyen szalmakalapvásárlások igazságokat jelenthetnek, –
válaszolta nyugodt szemtelenséggel, – akkor figyelmébe ajánlom egy
Barnabás nevü kollégámat, aki még Quastl uron is tultett körültekintés
dolgában.
– No, szervusz humillimus, – mosolygott gunyosan a háziur, – erre már
magam is kiváncsi vagyok.
– És nem ok nélkül, Bauernebel ur. Hallgassa csak meg az esetet. Az én
barátom tudniillik nagy sörivó, él-hal a komlós italért. Ez az ő alfája
és omegája, akár önnek a pörlekedés. De ne kalandozzunk el. Ez az én
cimborám egy nap azt olvassa az ujságban, hogy Pilsenben a sör
félliterje három krajcáral olcsóbb, mint Pesten. Nosza, neki se kell
több, azonnal csomagoltat, vasutra ül és átköltözik Pilsenbe. Hogy
miért, kérdi ön. Azért, mert ha ott a félliter három krajcárral olcsóbb,
mint itt, akkor ő, aki napjában nyolc-tiz litert szokott bekebelezni,
pro die hatvan krajcárt takarit meg, ami egy hónapban tizennyolc, egy
évben kétszázhusz forint, vagyis oly tekintélyes összeg, amelyen már
földet lehet venni Szentmihályon.
– Ez rabulisztika! – felelt az arany polgár. – A sör és a szalmakalap
oly messze állanak egymástól, mint az erény és a bűn. S ezért ez a
csodálatos történet nem akadályoz meg abban, hogy Quastl urat ne tegyem
meg barátomnak, esetleg Fabriczius utódjául.
A diák tágranyilt szemmel nézett Bauernebelre.
– Ön azt hiszi, tisztelt háziuram, hogy meg tud élni Fabriczius nélkül?
– Vagyok bátor hinni.
– Akkor tévedni méltóztatik. Akkor nem tetszik önmagát ismerni.
– Csakugyan? És vajjon mivel indokolná ezt meg, ha szabad kérdeznem?
Pető vállat vont.
– Azzal, hogy önnek Fabricziusra annyira szüksége van, mint a mindennapi
kenyérre, a levegőre, a vizre. Azzal indokolom, hogy ön pörlekedés
nélkül egy percig sem képes élni s azzal, hogy e célra a
báránytermészetü Fabricziusnál jobb áldozatot millió forintért se kap.
Bauernebel nem sodortatta ki magát a kerékvágásból.
– Nagyon szép, – felelte a mellényét simogatva, – majd elválik. Hiszen
ön, kedves Pető ur, gyakran fején találja a szöget. Lehet, hogy most is
eltalálta. De azért Quastl ur mégis átveszi a jogi ügyleteim kezelését,
sőt ő az egyetlen ember, akit képesnek tartok, hogy a galamb-pört lábra
állitja!
A galambok!
Pető lelki szemei előtt ujra felvillant Maurer csizmadia hagyatéka, a
sárgásveres, haragoszöld és szürkepettyes galambok, a bélyeges
papirosok, a végnélküli birói itéletek és lassan körülkeringtek-forogtak
a szoba gyér világitásában. Nem, nem! El a galambokkal! A diák
visszavonhatatlanul felállt és ajánlotta magát…
– Most jut eszembe, Bauernebel ur, – jelentette ki hirtelen, – hogy
kollokviumom van. Szives engedelmével tehát távozom.
A háziur kezet nyujtott, de még egy kisérletet tett a menekülő
visszatartására.
– Nagyon sajnálom, hogy ilyen gyorsan távozik. Mert még egy fontos
dologban szerettem volna nézetét meghallgatni.
– Az én nézetemet? – szerénykedett a vendég. – De csak nem a galambokat
illetőleg?
Az arany polgár megrázta a fejét.
– Nem; nem a galambokat illetőleg. Egy más kérdés van itt, amelyben az
ön itéletére kiváncsi vagyok. Mert szeretem a nézeteit hallani. Ön
sajátságosan, de egyenesen gondolkodik s aki szavaiból le tudja vonni a
levonandókat, elég értékes anyagot kap. Kérem, ne tiltakozzon, velem
szemben, mint tudja, az ugyse ér semmit. Az én nyilatkozataimba bele
kell nyugodni, ellenesetben disputa következik, ami önnek nincs inyére.
Azért hát legyen türelemmel és mondja meg őszintén: mit szólna ön ahhoz,
ha Quastl urat kombinációba venném egy családi viszonylatot illetőleg?
– Tessék?! – kérdezte a diák tágranyilt szemmel. – Ön Quastl urat
vejének szemelte ki?
Bauernebel nyugodtan folytatta:
– Mi különös volna benne? Miért ne szemelhetném ki vőmül?
A diák még mindig nem találta meg az egyensulyt.
– Miért?… miért?… De hát ösmeri-e ön legalább közelebbről az ügyvéd
urat?
A háziur a szekrényből egy csomó irást szedett ki.
– Egyrészt – válaszolta – nekem az emberekről első percben megvan a
véleményem, amely ritkán változik. Ha valakiről prima vista
megállapitom, hogy gazember, hát arról e nézet helyessége előbb-utóbb
bebizonyosodik, ha pedig valakit megkedvelek, az ritkán lesz érdemetlen
bizalmamra. De hát lehet, hogy ezek csak föltevések. Azonban vannak
pozitivumok is. Itt vannak az irásbeli referenciák és információk Quastl
urról. Egész halmaz s mind a lehető legjobbak. Valamennyien fukarnak,
hideg gondolkodásunak, de emellett szorgalmasnak, ébernek és jómódunak
jellemzik Quastlt. Amikor megházasodtam, ugyanily módon kerestem
magamnak feleséget és mondhatom, nem választhattam volna
szerencsésebben; nem látom tehát az akadályát, a leányom miért ne
lehetne boldog hasonló alapon?
– De a sziv? – vetette ellen Pető. – A szivnek is vannak jogai.
Az arany polgár nevetett.
– A szeretet: a megszokás, fiatal barátom; az ilyesmin a leányom
bizonyára tulteszi magát. Ő az én vérem, az én fajom, az én szivem. És
jómagam sohase hajlottam a regényeskedéshez, ilyesmi a Baurnebeleknél
nem igen fordul elő. De mindettől eltekintve, semmi kifogásom, ha Quastl
doktor és Tilda ezenfelül egymásba szeretnek, aminek komolyabb akadálya
aligha lesz, miután mindketten ifjak és elég csinosak is.
Bauernebel szünetet tartott s aztán hozzátette:
– Egyébként pedig ez a dolog még csak terv, amilyent az ember egy nap
tizet-huszat is csinál, akár csak időtöltésből is. Most azt határozza,
hogy sétálni megy, rögtön rá azt, hogy mégis jobb lesz a
házbérszámadásokat átnézni, majd, hogy talán inkább kitisztitja a
pipáit, mig aztán a legokosabb gondolatnál megállapodik. A tervnek,
mielőtt tetté válna, alaposan ki kell jegecesedve lennie, aminthogy
magam minden teendőmet az összes oldalukról meg szoktam hányni-vetni.
Miután azonban nemcsak az önmagam bölcsesége alapján itélek, hanem más
nézetére is kiváncsi vagyok, bátor voltam az ön véleményét is kikérni.
Pető szabadkozott:
– Hogy lehetne ilyesmire első hallás után válaszolni? – tért ki óvatosan
és szeme előtt egyszerre megjelent a szerencsétlen fagottista alakja,
aki e pillanatban még nem is álmodja, milyen katasztrófa előtt áll…
Az arany polgár helyeslőleg bólintott.
– Természetesen, természetesen. Jó mindenre egyet aludni. Zeit bringt
Rat és remélem, még lesz önhöz szerencsém. Ismétlem, ön furcsán, gyakran
lehetetlenül, gyakran őrülten gondolkodik, de valami igazság akad a
szavaiban.
– Ön lekötelez, Bauernebel ur, – hajlott meg a jogász és végre csakugyan
eltávozott.
Az ajtó bezáródott mögötte és Pető a folyosón volt. Az ifju előkotort
egy szivart.
– A dolog nem megy, a dolog sehogyan se megy, – mondotta némi
elkeseredéssel és mérgében a falon huzta végig a gyufát.