Amint Pető visszament a szobájába, a folyosón egy különös emberrel
találkozott, egy zordarcu urral, aki nagy fekete karbonári-köpenybe volt
burkolva s a hóna alatt rengeteg kottacsomót tartott. Nyilván zenész
volt: bársonykalapja s hosszu haja legalább arra vallott, s ezért a diák
joggal szomszédját vélte fölismerni benne.
Pető gondolt egyet.
– Bocsánat, uram, – szólitotta meg udvariasan a karbonári-köpönyegest, –
nem ahhoz a kiváló fagott-művészhez van szerencsém, aki mellettem lakik?
A bársonykalapos meghajtotta magát.
– Valóban, uram, – felelte, – a fagottista én vagyok.
– Pető a nevem, – mondta a diák kezét nyujtva.
– És engem Bulcsu Emődnek hivnak – felelte a zenész. – Bulcsu, ez t. i.
a művészi nevem. Valóban azonban a Buchwald család tagja vagyok.
Pető elgondolkozott egy pillanatig. Mi az ördögnek kell a regényes
Bulcsu név ahhoz, hogy az ember egész éjjel azt fujja: „Mig ifju voltam,
sok lányt csókoltam, tilaárom haj!?“ Ezt ugyan a derék Buchwald név is
megteszi.
A karbonáris nyilván megsejtette szomszédja titkos gondolatát.
– Ah, uram! – szólt sóhajtva, – engedje meg, hogy röstelkedésemnek adjak
kifejezést. Nagy röstelkedésemnek, mert az előzmények után ön engem
bizonnyal félreismer, mint sokan a világban.
– Tessék elhinni, hogy ez a szándék távol áll tőlem, – udvariaskodott a
jogász.
– Nem, ne mondjon ellent, – erősködött a fagottista. – Tisztában vagyok
a helyzettel. Elismerem, hogy sokat vétek a muzsa ellen, sokat hibáztam
önmagammal szemben, de… nem tisztelne meg egy percre látogatásával? –
tette hozzá szobája ajtaja felé mutatva.
– Tartom szerencsémnek, – hajtotta meg fejét Pető s azzal már bent is
volt a fagott-művész odvában.
Barátságosnak az ifju zenész lakását mondani nem lehetett. A butorzat
még puritánabb volt, mint a jogásznál s szobadiszül csak egy ócska
lovaglóostor szolgált, amely busan fityegett le a falról.
– Ön lovagolni is szokott? – kérdezte Pető a hippológiai szimbólumra
mutatva.
– Oh dehogy, – tiltakozott szomoru mosollyal a művész, – ez az ostor nem
az enyém. Ez az elődömtől, egy nyugdijazott kapitánytól maradt fönn.
Mert én itt, mint talán sejti, csak albérlő vagyok. A lakás tulajdonképp
egy nyugdijazott századosé, akit azonban a harangöntők első nap
szerencsésen kizavartak az elátkozott falak közül. Ekkor Jozefin
őnagysága kibérelte számomra e helyiségeket. Helyiségeket mondok, mert
még három szobám van. Cifra nyomoruság: négy szoba és egy tál étel se.
Méltóztasson megpillantani a lakosztályt!
És a művész végigvezette uj ösmerősét további három szobán, ahol a
butorzatot mindössze egy öreg kalap és egy kitömött galamb képviselték.
Mikor a szemle véget ért, visszakerültek az első helyiségbe, Pető egy
kottákkal megtömött ládára, a fagottista pedig az ágyra telepedett le.
– Üdvözlöm önt lakomban, – kezdte el ujra a zenész, – és remélem, hogy
nem leszünk ellenségek, jóllehet önnek erre, belátom, oka és joga van.
Kétségtelennek tartom ugyanis, hogy kegyed, mint a legtöbb ember, nem
barátja a fagottnak, valamint annak sem, ha valaki ezerszer énekli el a
szomszédjában azt, hogy: „Mig ifju voltam, sok lányt csókoltam, tilaárom
haj!“ Én sem vagyok kedvelője az ilyen zenei élvezetnek, legkevésbbé
sem. De hajh! az élet nehéz! Engem e szörnyü hangszerhez az a kérdés
füz, hogy mi jobb: éhenhalni, vagy fagottozni? Nem nehéz eldönteni:
nyilván az utóbbi, azért hát jobb meggyőződésem ellenére kénytelen
voltam elfogadni Jozefin őnagysága ajánlatát és magamra venni ezt az
átkozott igát! Havi harminc forintért napestig bosszantanom kell
Bauernebel urat, ez az én hivatásom, ez az én életem, – piha!
Bulcsu mester elkeseredve lóbálta a lábát, majd igy folytatta:
– Az emberek, s köztük ön is, joggal hihetik, hogy egész valóm nem ér
egy pipa dohányt. A látszat is e mellett szól. Pedig tévednek, nagyon
tévednek. Bennem is léteznek ambiciók, én is tudom, mi az ideális cél s
remélem, hogy azt egykor el is érem, hogy egykoron lesz belőlem valami.
Anch’ io sono pittore. Tessék itt körülnézni, a szoba, nemde, csupa
kotta. Tudja mi ez? A Nero cimü nagy opera előmunkálatai,
partitura-részletek, megkezdett dalok, hangszerelési kisérletek. Ez az
én életcélom, ambicióm. De amint belemelegszem a munkába s emelkedem a
Parnasszus felé, egyszerre eszembe jut, hogy tulajdonkép mire is
szerződtem: semmi másra, mint hogy megbosszantsam Bauernebel urat,
valamint, hogy kiszekirozzam a többi bérlőt, s igy rá kell gyujtanom a
fagottra. Oh, te utálatos szerszám! – tört ki belőle az elkeseredés, –
csak téged ne látnálak, csak te pusztulnál el, csak téged ragadna már el
a zord enyészet, amely annyi sok más derék embert s intézményt tesz
tönkre!
Pető részvéttel nézett uj barátjára. Tényleg, naphosszat jobb
meggyőződés ellenére fagottozni, nem lehet a legkellemesebb életpálya.
– És mióta tart a pörlekedés apa és leánya közt? – kérdezte a jogász a
zenésztől, aki még mindig gyilkos tekintetet lövelt a fagottra.
– Ki annak a megmondhatója?! – sóhajtotta a muzsikus. – Azt hiszem, ez a
pörlekedés már évszázadok óta tart és ugy sejtem, sohasem fog véget
érni.
– Ez a Jozefin nagy hárpia lehet, – vélte Pető egy kis szünet után.
Bulcsu mester tétován nézett a jogászra.
– Ön nem ismeri őnagyságát? – kérdezte aztán.
– Sohase láttam; egyébként is, most jöttem vidékről.
A zenész tiszteletteljesen fölállott, mintha szemben lenne Jozefinnel.
– Bauernebel ur leánya, – mondta sok kenettel, – bájos, szeretetreméltó
teremtés. Üde, okos, kedves, csaknem olyan üde és kedves, mint Tilda.
A Tilda szónál a zenész alakoskodáshoz nem szokott muzsikus-arca
hirtelen kigyult, ugyhogy Pető, aki pszichológiailag némileg képzett
volt, gyanakodva nézett szomszédjára.
– Tilda, ugy látszik, tetszik önnek? – kérdezte egy kis szünet után a
fagottistától.
Bulcsu az ablakhoz ment. Ott állt egy ideig és szomoruan nézett ki az
utcára, ahol, az utcagyerekek éktelen visitása közben, éppen a
külvárosok szenzációja, a sintérkocsi döcögött végig.
– Hogy tetszik-e? – mormolta inkább a zenész, semmint mondta. – Kinek ne
tetszene a hajnal, a rózsabimbó, a napsugár? Kit ne illetne meg a
szépség, a szűzi tisztaság? Oh! Hiszen ez az én tragédiám! Ez az én
kétségbeejtő, ödipuszi tragédiám! Minek is tagadnám! Fülig szerelmes
vagyok Tildába és mindazonáltal gyűlölnöm, bosszantanom kell őt. S
mindezt a nyomorult pénzért! Uram! Négyfelvonásos szomorujátékot lehetne
irni rólam, szivhasogató, keserves tragédiát!… Hopp! Megszökött! – tette
hozzá egyszerre élénken, az ablakon át meglátván, hogy egy nagy kuvasz,
amelyet a pecér éppen elcsipett, diadalmasan eltépte a dróthálókat.
Pető is odalépett az ablakhoz.
– Ez bizony szomoru, kedves barátom, szólt, kezét a muzsikus vállára
téve, – de az élet, a kenyér igazolja önt. Én értem helyzetét… Ki
vehetné rossz néven öntől, hogy alkalmazkodik a lét rideg törvényéhez?
– Nekem csak az fáj, – szólt Bulcsu lemondással, – hogy Tilda rossz
néven veszi működésemet. Pedig, ha tudná, hogyan imádom, hogy minden
dalom neki szól, hogy még éjjel is róla álmodom, talán jobb véleménnyel
lenne rólam!… De elég volt, – tette hozzá, végigsimitva homlokát, mintha
a gondokat akarná letörölni róla, – lássunk munkához!
Visszafordult a kályhához, levette a falról borzalmas hangszerét és
elkeseredve, kipirult arccal, kidült szemmel kezdte fujni a fagottot,
amely recsegve, dörmögve engedelmeskedett ura parancsának.