Reggel Pető összeszedte a holmiját és beállitott a háziurhoz, aki hosszu
slafrokban ülve, éppen a kávéját szürcsölte. A logika szabályai szerint
az arany polgárnak, amint megpillantotta a goromba lakóját, fel kellett
volna ugrani székéből és visszatérve az éjjeli találkozásra, a
legszenvedélyesek indulatszókban kellett volna kitörnie. De a logika
ezuttal nem állta meg helyét.
Bauernebel nyugodtan ülve maradt, – dühe az éj folyamán lecsillapodott.
Ennek a magyarázata a következő: Az arany polgár – ahogy kortársai
nevezték – hajthatatlan és összeférhetetlen természet volt ugyan, de
éppen azért meg tudta érteni, ha más embernek is hasonló tulajdonságai
voltak. Hogy aludt egyet rá, fejéből kipárolgott a harag, a magáéhoz
hasonló karaktert fedezett fel a jogászban, sőt még tetszett is neki,
hogy valaki, akinek nincs semmije és nem is lesz semmije, aki egy
öröknek igérkező nulla, egy mittudoménki, ilyen vakmerőn mer vele, a
hatalmas háziurral szembeszállni. Éppen azért kissé gunyosan, de mégis
mosolyogva fogadta Petőt.
– Nos, tisztelt fiatalur, – kérdezte szemét hunyorgatva, – hát csak még
sincsenek oly erős idegei, ahogy gondolta?
A diák vállat vont.
– Erős idegeim vannak, Bauernebel ur, – felelte kurtán, – de azokat nem
az ön, hanem a magam számára kaptam az Uristentől.
Az arany polgár bólintott a fejével.
– Ebben igaza van, tisztelt fiatalur, feltétlen igaza. Ez jól van
mondva. Bár nálam is ugy állna a dolog.
– Ön más. Ön egy kellemetlen, összeférhetetlen természet, tisztelt
Bauernebel ur, – jegyezte meg a diák nyugodt szemtelenséggel, – de én,
én a légynek sem vétek. És éppen azért a lakást felmondom. Az én hajamat
maga nem fogja megfehériteni, mint a szegény Lámplét.
Bauernebel nem haragudott meg: mosolyogva kapta be a tejeskifli
csücskét, aztán felállt és Pető vállára tette kezét.
– Nagyon jól beszél, kedves barátom uram, nagyon jól. A fő az
őszinteség! Én összeférhetetlen vagyok, sőt házsártos is a legnagyobb
mértékben. Tisztában vagyok büneimmel. Mea culpa! De csak egyet kérdek.
Látott ön már embert, akinek kártyában, asszonyban telik öröme, s
megérti ön az ilyen embereket?
– Meg, – felelte a diák, aki maga is szeretett kártyázni és asszonyok
után futkosni.
– No hát, barátom uram, – bólintott a háziur, – ahogy másnak a szép
lány, a pique dame a passziója, nekem a pörlekedés nyujt élvezetet.
Hiszi ön, hogy ez igy van?
– Elhiszem, – felelte Pető. – Én minden rosszat készséggel hiszek el
önről.
A háziur most sem haragudott meg.
– Hahaha, – kacagott kesernyésen. – Meg kell mondanom, hogy az
őszintesége nincs ellenemre. Velem ezen a hangon nem igen mernek
beszélni az emberek. De nem ám! Éppen ezért, sajnálnám, ha ön, aki
tiszteletreméltó kivétel, ily gyorsan elhagyná házamat.
Pető vállat vont.
– Azt hiszi, szerencsének tartom, – felelt félvállról, – ha minden
éjszaka alabárdosok kiséretében tesz nálam látogatást?
Bauernebel ravaszul pislogott.
– Ah, az csak próba volt, barátocskám. Ez még nem ok a haragra. Sőt, ez
alap a barátságra. Ne nézzen csodálkozva reám. Mindjárt kimagyarázom
magamat.
– Kiváncsi vagyok.
– Nos, akkor figyeljen rám, – mosolygott a háziur. – Ön, nemde,
megesküdött nekem, hogy semmiféle összeköttetésben nem áll Jozefinnel,
sőt erről kötelezvényt is adott. Ez szép, de hát tudjuk, hogy minden
irásból, esküből van valami kibuvó, van valami mentalis reservatio –
másképp a fiskálisok már rég éhen vesztek volna. De maradjunk a
tárgynál. Tehát én éltem a gyanupörrel, hogy ön mégis csak valamelyes
nexusban áll Jozefinnel, tudom is én, hogy s miként: talán tizenöt
emberen keresztül, talán ugy, hogy maga sem tudott róla s ezért
elhatároztam, hogy kipróbálom önt.
– Nagyon kedves, – jegyezte meg a diák szárazon.
– Tervem a következő volt, – folytatta a háziur. – Ha ez a Pető ur az
első őrült éjszaka után megtartja a szobát, akkor föltétlen a Jozefin
embere, mert a Jozefin megbizottaival tehetek, amit akarok,
agyonszekirozhatom őket, azok minden ördög és pokol dacára itt tanyáznak
a nyakamon, vide a harangöntők vagy a fagottművész. Jozefin ugy
megfizeti őket, hogy ha a ház összedől, a harangok még mindig zugni
fognak benne s a fagottista még mindig ifjukoráról ábrándozik. Ha tehát
az első éjszaka után a diák ur azt mondja: „alászolgája!“, akkor a dolog
rendben van, ő nem megbizott, nem a leányom bérence és én csak
örülhetek, hogy ilyen jó lakóm akadt.
Petőnek nevetnie kellett.
– Az ön logikája, – felelte meghajtva fejét, – valóban bámulatos!
– Nos tehát, – folytatta tovább az arany polgár, – ön kiállta a próbát s
azt mondta: „Alászolgája!“ Ennek következtében ezennel leteszem ön előtt
a fegyvert s igérem, hogy több éjjeli inspekciót nem tartok.
– Ez esetben – jegyezte meg a diák, – visszavonom a felmondást.
Bauernebel átszólt a másik szobába.
– Tilda! Tilda! Gyere csak át! Vendégünk van!
Az ajtó megnyilt s a küszöbön megjelent egy csinos fiatal hölgy:
ugyanaz, aki annakidején Petőt a lakatosműhelyhez irányitotta.
A diák meghajolt, a kisasszony pedig odanyujtotta keskeny fehér kezét.
– A leányom, – mondta Bauernebel büszkeséggel s azután hozzátette: – Az
apja leánya! Ezennel bemutatom neked Pető urat!
Tényleg volt benne valami az öregurból: a makacs szem, az okos homlok s
a parancsoláshoz szokott száj az arany polgárra vallott, de a kemény
vonásokat a fiatalság és üdeség zománca puhitotta meg.
– Nos, hogy tetszik? – kérdezte a házigazda a diákot.
Pető habozott.
– Azt nem lehet egy-kettőre megállapitani, – szólt megfontoltan. – Ha
azt fogom mondani, hogy a kisasszony szép, ugy a kedves leánya, aki az
„ön leánya“, föl fogja biggyeszteni az ajkát és azt mondja: olcsó bók!
Ha pedig az ellenkezőjét állitanám, összeütközésbe kerülnék az
igazságérzésemmel.
Bauernebel bólintott a fejével.
– Nagyon jó, fiatal barátom, nagyon jó. Ön a rébuszt helyesen fejtette
meg.
Tilda nem osztotta apja véleményét.
– Ez is csak bók, – jegyezte meg hidegen, – ha mindjárt más formában.
A diák nem jött zavarba.
– Nem kezdhetem meg az ismeretséget rögtön igazmondással, – felelte
nyugodtan. – Mert méltóztasson elhinni, kegyeddel csak olyan férfi tudna
megférni, aki keményen fogná a gyeplőt.
A leány dacosan nézett Pető szemébe.
– Abba nekem is van beleszólásom.
– Kérem, – hajtotta meg magát az ifju, – én nem vágyom e szerepre.
Az arany polgár a kezét dörzsölte.
– Nagyon jól beszél ön, fiatal barátom, nagyon jól. Kész debatter, kész
dialektikus. Tehát térjünk a tárgyra. Ön ezek szerint megtartja a szobát
s én lemondok az inspekciózásról: clara pacta, boni amici.
– Rendben van. Ha ön azonban megszegi a szavát, – jelentette ki az ifju
vésztjóslóan, – akkor én holnap elmegyek Jozefinhez, beállok bérencének
s lőporgyárat nyitok a szobámban.
Pető fölkelt s távozni készült.
A háziur kezet fogott vele, aztán, mintha nagy kegyet osztana, igy
szólt:
– Ha kivánja, leszedetem a szobája butoráról a vaspántokat. Biztos
vagyok benne, hogy ön éjjelente nem fogja az ágyat jobbról-balra
huzgálni.
– Ez több, mint amennyit megérdemlek, – jegyezte meg az ifju szerényen s
azzal távozott.