Amint Pető másnap az utcán végigballagott, egy urifogat robogott el
mellette és kiméletlenül lefröcskendezte sárral. A diák – ahogy ilyenkor
mindenki tenni szokta – megvetéssel nézett utána az udvariatlan
kocsisnak, amelynek lovai hirtelen mozdulattal a barna ház előtt
állapodtak meg. A zöldkabátos inas leugrott a bakról, kinyitotta a fogat
ajtaját s egy kék selyembe öltözött hölgynek nyujtotta kezét.
– Ez bizonyára Jozefin, – konstatálta a jogász s rögtön megjegyezte: –
Valóban oly csinos, amilyennek Bulcsu festette!
A szép asszony egy percre megállapodott a kapunál. Az utcán ugyanis a
következő dolog történt:
A szomszédos épületből a veteránzenekar indult utjára s a tábornok
megpillantva Jozefint, tisztelgést vezényelt őnagysága előtt, majd a
zenekar a diszindulóba fogott. A kisdob gyorsan pörgött, a klarinét
nemes harcra kelt a bombardonnal s a kecskeszakállas suszterek peckesen
lépkedtek az utca pocsolyáiban.
A diák nevetett s aztán megkérdezte a szonszéd gyertyamártótól, aki a
nagy zajra szintén kiszaladt az üzletéből, vajjon mi az oka a
hadastyánok e nagyrabecsülésének? A gyertyamester ekkor azt a választ
adta, hogy őnagysága védnöke s mecenása az egyletnek. Ő tartja fönn az
egyletet, ő veszi a hangszereket. A derék katonák, a világ legrémesebb
malacbandájával nap-nap után végigvonulnak az utcán, persze csak azért,
hogy az öreg Bauernebel kibujjék a bőréből, részben a hamis játék,
részben a leánya pazarlása miatt.
– Kedves egy családi élet, – vélte a jogász s még egyszer megnézte
Jozefint, aki bájos mosollyal bucsuzott el a parádéző hadastyánoktól.
Pár nap mulva Pető ujra összeakadt a szép asszonnyal és pedig a
következő módon.
Jozefinnek két paripája volt s egy sétalovaglásról hazatérve, az
urhölggyel a Király-utcában a következő dolog történt: Egy csomó
suszterinas, akik már pár nap óta ellenséges magatartást tanusitottak
vele szemben, utána szaladt s a fővárosi csibészifjuság szokása szerint,
mindenféle gunyos szavakkal illette az amazont.
– Kisasszony! Hosszabb a péntek, mint a szombat! – ezt kiáltották, meg
azt:
– Néni, néni! Ha leesik, jöjjön ide, majd felemelem!
Edward, az angol lovász, jéghideg ábrázattal türte a gyalázatos
sértéseket, amelyekkel szemben védtelen volt, de Jozefinnek kigyult az
arca a haragtól, egyrészt szégyentől, másrészt mert érezte, hogy a
jelenetet az apja rendezte.
Ugy is volt; az öreg Bauernebel nekiszélesedett ábrázattal ült ott az
ablakban és látható örömmel élvezte az épületes botrányt, amely ugyan
hatvan krajcárjába került, de ezt az összeget bőven megérte. Az
összecsődült utca népe is ezen a véleményen volt, a kintornások, kofák,
utcaseprők csomóba verődtek és hangos derültséggel fejezték ki
tetszésüket, mialatt a két lovas mielőbb otthon szeretett volna lenni.
Az egyik suszterinas, aki, amint látszott, a többi vezére volt, éppen
egy ujabb tréfára készült s egy tulérett almával célba vette Edward
kokárdás köcsögkalapját, amikor váratlan dolog történt. A gyalogjáróról
ugyanis egy ur a csirkefogók közé ugrott, az egyiknek jól meghuzta a
fülét, a másodikat felpofozta, majd a vezért a gallérjánál fogva
felemelte a magasba, ahogy a kutyakölyköket szokás, mialatt szabad
kezével tovább osztotta jobbra-balra a nyakleveseket.
Ez a titokzatos idegen, talán nem kell mondanom, a lovagias Pető vala.
A hatás meglepő volt.
A cipészifjuság pár pillanat alatt le volt fegyverezve s ahány inas,
annyifelé szaladt éktelen sivitással. Maga a levegőben függő vezér is
forditott egyet a dolgon s kétségbeesve rimánkodott a diáknak, hogy
kegyelmezzen meg ifju életének, hogy őt csak felbérelték, hogy életében
többé nem fog ilyet tenni s még holnap mindent meggyón a templomban.
A diák hajlandónak mutatkozott az irgalomra s a földre tette a vezért, a
kezét azonban nem eresztette el.
– Elbocsátlak, – szólt szigoruan, – de csak ugy, hogy előbb odaméssz a
nagyságos asszonyhoz, kezet csókolsz neki és alázatosan bocsánatot kérsz
tőle.
A suszterinas minden feltételt elfogadott és Petőtől kalauzolva, bement
a barna ház udvarába, amelyet ezalatt Jozefin, a diák közbelépése
alapján, immár háboritatlanul ért volt el. A szép hölgy éppen leszállt
paripájáról, mikor a rab és kisérője hozzáléptek.
– Nos, mit mondasz? – kérdezte a jogászalakba öltözött nemezis, nagyot
lóditva a póruljárt vezéren.
A suszterinas lerótta az eléje szabott feltételeket: kezet csókolt és
alázatosan bocsánatot kért a megsértett hölgytől.
– Elmehetsz – intett Pető a szép aktus után. A csiszlik azonnal neki is
iramodott a végtelenségnek. Mikor azonban a kapuhoz ért, visszafordult,
tölcsért csinált a kezéből és éles hangon visitotta a jogász felé:
– Dunavadász! Dunavadász!
Dunavadász – azaz: Donaujaeger! – a hatvanas években ugyanazt a gyanus
fogalmat fedte, mint ma a csirkefogó szó s ennek következtében Petőt oly
érzékenyen érintette, hogy a diák szó nélkül ujabb üldözésére akart
indulni a csiszliknek s már ugrott is egyet, mikor egy puha kéz megfogta
a karját és visszatartotta az amugy is meddőnek látszó hajszától. A puha
kéz, mint jól sejtik, a Jozefiné s nem Edwardé volt.
– Hagyja el, – szólt őnagysága mosolyogva, – ez a háboru! Adunk is,
kapunk is sebeket.
A diák meghajtotta magát és bemutatkozott:
– Pető vagyok, – mondta, félszemmel még mindig a suszterinas felé
sanditva.
Őnagysága kecsesen biccentette meg fejét.
– Ön odaát lakik, apám házában? – kérdezte, szép kék szemét az ifjura
függesztve.
– Valóban, – dadogta a jogász meghatva. – Hogyan tudja ezt a nagyságos
asszony?
– Mindenről pontosan vagyok tájékozva, ami odaát történik. Ön hétfőn
hurcolkodott be a második emeletre, egyik szomszédja Bulcsu, a másik az
apám; igaz?
– Tényleg ugy van, – mondotta a diák, mert ugyan mi mást mondhatott
volna?
Jozefin kissé gunyosan mosolygott.
– És hogy van megelégedve a lakással?
– Mondhatom, furcsa diáktanya, – szólt a diák és megállapitotta, hogy
Jozefinnek nemcsak szép szeme és arca, hanem bámulatos haja és pompás
termete is van.
– És hogy jutott az eszébe ideköltözni – kérdezte őnagysága, mialatt egy
lesiető inas kék köpenyeget boritott vállára.
– Egyrészt azért, – felelt a diák, – mert barátja vagyok az érdekes
dolgoknak, már pedig e házban ugyancsak sok nevezetes esemény akad,
másrészt pedig kitünő egérutnak tartom a jövő számára.
– Egérutnak?
– Ugy van. Az okos jogász a jövőbe néz, ellentétben a történelem
barátjával, aki a multakat fürkészi. Ha pedig leveszem a következendő
idők képéről a fátylat, éppen nem tartom kizártnak, hogy a vizsgáim oly
jól sikerülnének, mint azt az édesatyám kivánja. Méltóztatik érteni?
– Legkevésbbé sem, – válaszolta őnagysága őszintén.
– Akkor hát folytatom. Vegyük a dolgokat ugy, ahogy vannak. Vegyük azt
az egyszerü, mondhatnám magától értetődő esetet, hogy az alapvizsgáimon
megbukom. Mit teszek akkor? Mint igazolom magamat szüleim előtt? Rendes
körülmények között semmivel, ha csak azzal nem, hogy lusta voltam. De e
házban a helyzet más. Ha itt megbukom, egyszerüen Pestre kéretem apámat,
elviszem a szomoru négy fal közé, végighallgattatom vele a veteránok
koncertjét, Bulcsu mester szerenádját és a harangöntők fulgura
frango-ját s aztán azt mondom neki: „Hát lehet itt tanulni? Hát tudnál
te itt előkészülni vizsgára?“ és az öregur, mint igazságszerető lélek,
kénytelen lesz velem együtt belátni, hogy fiának tökéletesen igazsága
van e tárgyban.
Jozefin kezet fogott az ifjuval.
– Önt sem a csirke költötte, – jegyezte meg mosolyogva.
– Valóban nem, – csatlakozott nézetéhez Pető. – Csókolom a kezét!
A szép asszony kegyesen megbiccentette fejét, aztán még egyszer
megszólitásával tüntette ki a jogászt.
– Tud lovagolni? – kérdezte szeretetreméltóan.
Pető habozott. Igazat mondjon-e, vagy hazudjon? Ha az előbbi irányhoz
tartja magát, ugy be kell vallania, hogy nem ért e mesterséghez, de
micsoda lovag az, aki nem tud paripákkal bánni? Végre is győzött benne a
jobb érzés és őszintén nyilatkozott:
– Nem tudok, – mondta szemét lesütve.
– Kár, – biggyesztette fel ajkát őnagysága, – néha talán kedve lett
volna engem elkisérni.
A jogász lehorgasztotta fejét és átkozta sorsát, amiért nem tud
lovagolni. Micsoda hiányos nevelésben is részesült! Elsajátitotta a
matézist, a szintaxist, a fizikát, a geometriát, de mit ér ez ahhoz
képest, ha valaki nyeregbe tud ülni! Ha ő mindezzel tisztában volna,
most lovagja lehetne a szép asszonynak, együtt vágtatna át vele
tüskén-bokron, mig igy egy bizonyos ür van köztük s ő szomoruan
kénytelen megállapitani, mily nagy hiba, ha valaki az összes hippológiai
eseményekből csak az Augiász istállóját ismeri.
Jozefin karcsu alakja már eltünt a lépcsőházban és Pető még mindig ott
állt az udvar közepén, tétován nézve a szép asszony után. Be szép is
volt ez a karcsu hölgy, csak most látta igazán, hogy szembe állt vele,
hogy a közelségét, a százszorszép parfümje illatát érezte. Még ilyen
bájos nőt nem látott s a szivében egy eddig nem sejtett érzelem támadt
föl, és nőtt, nőtt ijesztő gyorsasággal, mint a paszuly szára a bőséges
éjszakai eső után.