Pető nem sokat törődött a zajjal és elrakta holmiját. Nem volt nagy
munka, hat gallér és négy kézelő gyorsan helyet talál, igy a diák pár
perc alatt elkészült a rendezgetéssel s azután nyugodtan élvezte az
ércnyelvek tomboló zenéjét. A legények alaposan müködtek vagy egy
félóráig, néha mulatságból félreverték a harangokat, közbe a
lélekcsengetyünek is szerepet adtak, de végre mégis csak csend lett.
Az ifju most megfőzte teáját, megette hozzá a hazulról hozott rózsaszinü
szalonnát s aztán, késő este lévén, nyugovóra készült. A faágy ugyan
puritán volt, de azért elég puha és kényelmes s Pető már azon jártatta
eszét, milyen furcsa dolgokról fog álmodni az elátkozott házban, mikor
egyszerre a jobb szobában nesz hallatszott s a következő percben egy
mély hang teljes erővel kezdett énekbe:
Mig ifju voltam
Sok lányt csókoltam
Tilaárom haj!
– Ez se rossz, – jegyezte meg magában Pető, mikor a szomszédja azt a
nevezetes tényt, hogy sok lányt csókolt, immár harmadszor erősitette
meg.
A ház falai igazi Bauernebel-falak voltak, pókhálóból, esetleg
csalánszövetből készitve, minek folytán teljes erővel továbbitották az
énekhangot: az ember azt hihette volna, hogy az éjjeli dalnok az ágy
lábánál ülve koptatja öblös torkát. Nagy változatosság egyébként az
énekes előadásában nem volt: a dalnok folyton csak a fönti három sort
ismételte, bámulatos kitartással és egykedvüséggel.
– Jó, jó, – dörmögte magában a diák, – nekem énekelhetsz! Végre mégis
csak elhagyod.
Mikor a szomszéd már vagy huszszor eldalolta érdekes fiatalkori
eseményét, pillanatra elhallgatott. Pető már remélni kezdte, hogy immár
elérkezett a nyugalom ideje, mikor ujra megtört a csend s a dalnok
fagotton kezdte fujni a nótát. A fagott általában nem szimpatikus
hangszer, de a szomszédé különösen förtelmes instrumentum volt; a
magasabb regiszterben recsegett, mint a kifizetetlen cipő, mélyhangjai
pedig vetekedtek a medve bőgésével.
Az uj lakó joggal mondta el magáról, hogy erős szervezete van. Ugy is
volt, a sors karvastagságu idegekkel ajándékozta meg. Egy ideig ugyan
bántotta e szokatlan hangszer, de aztán a diák szép csendesen
elszenderedett. Különös álma volt: lehunyt szeme előtt megjelent a
Koronaherceg-utcai kigyó és udvarias főhajtással keringőre szólitotta
fel, amelyhez a lakatosok ütötték a taktust és Pető már táncra is kelt,
mikor egyszerre rémes dörömbölés hallatszott az ajtón és Petőnek jobb
szándéka ellenére, fel kellett ébrednie.
– Ki az? – dörmögte és azt érezte, hogy tenyerében pofonok viszketnek. –
Ki az a csendháboritó?
Egy rosszkedvü hang válaszolt kivülről:
– A háziur van itt!
– Mit kiván? – üvöltött vissza Pető, aki semmi hajlandóságot sem érzett
arra, hogy kimásszon meleg ágyából.
– Bebocsájtatást, – jelentette ki az előbbi szózat. – Fontos ügyről van
szó.
Mit lehetett tenni, a jogász felkelt és ajtót nyitott. A küszöbön
Bauernebel Jeromos állt, mögötte a házmester, hálósapkában, alabárddal,
istállólámpával a kezében, akár a német városok éjjeli őrei.
A háziur megemelte kalapját és belépett a szobába.
– Mit tetszik parancsolni? – kérdezte a diák, gyorsan visszabujva a
meleg párnák közé.
Jeromos ur egy nyomtatott irást mutatott fel.
– Ezek a hatósági lakbérstatutumok, – mondotta. – Kételkedik bennök?
– Nem! – orditotta az ifju.
– Ez szép öntől, – folytatta a háziur. – Eszerint továbbmehetünk. A
szabályzat, melyet bemutattam, kifejezett jogot ád a háziurnak, hogy a
kiadott lakást bármikor megszemlélheti. Van ez ellen kifogása?
Pető ugy érezte, hogy ki kell bujnia a bőréből.
– És ön a jogával éjjel él?! – bömbölte a téli álmából felriasztott
medve hangjával.
Bauernebel arca jéghideg maradt.
– Ez az én belátásomra tartozik, – válaszolta szárazon. – Miután pedig
házam nappal nem elég nyugodt arra, hogy izgatottság nélkül élhessek e
jogommal, az éjjeli órákat kell e célra felhasználnom.
A diák egy pillanatig nem tudta, mit csináljon: nevessen-e, avagy kapja
fel a sétabotját és kergesse ki a hálókabátos társaságot? Mind a
kettőhöz nagy hajlandóságot érzett volna, különösen az utóbbihoz, de
aztán meggondolta, hogy ha mérgelődik, ezzel csak örömet szerez a
háziurnak, hát vállat vont és aránylag higgadtan igy szólt:
– Tisztelt uram! Bauernebel Jeromos ur! Engedjen meg egy kijelentést. Ön
tökéletes bolond. Megváltozhatatlan, javithatatlan, képezhetetlen
bolond. És ezek után: jóéjt! Jóéjt!
A háziur meghökkent. Mit mondott ez az ifju?
Hogy ő, Bauernebel Jeromos, ötven ház tulajdonosa, az arany polgár, Pest
leggazdagabb embere, bolond? Lehetséges ez? Lehetséges, hogy ekkora
vakmerőség lakozzon egy zöld ifjuban?
A terézvárosi Krőzus kiegyenesedett. Most már ő volt dühös.
– Ön azt tartja, hogy őrült vagyok?! – kérdezte villogó szemmel.
– Azt, – felelte a diák a dunyha alól.
Lámpl megkövesedve állott gazdája oldalán.
– Egy fiatalember meri ezt egy idősebb arcába vágni? – pattogott a
háziur, oly vadul gesztikulálva, hogy kiütötte Lámpl uram kezéből az
istállólámpát. – Egy fiatal jogász?! Egy senki?!
De Pető már nem válaszolt.
Nyugodtan lehunyta szemét, elaludt és álmában ujra táncba bocsátkozott a
kacér kigyóval.
A háziur mégegyszer megismételte a kérdést, de feleletet most sem
kapott.
– Lámpl! – fordult Bauernebel szigoruan a házmesterhez, látva az
eredménytelen kisérletezést. – Lámpl, költse fel ezt az urat!
A szegény cerberus hozzáfogott a hálátlan munkához. Elkezdte rázni
Petőt, könyörgött neki, a fülébe kiabált, az ágyát döngette, vizet
fröccsentett rá, de hiába, a diák sehogysem akart felébredni, nyugodtan,
erős lélekzettel aludt, mint a medve vizkeresztkor. Lámpl egy ideig még
folytatta a harcot, aztán kimerülten fordult a háziur felé.
– Lehetetlen! Lehetetlen, uram! Ettől az idomtalan fiatalurtól kitelik,
miszerint meghalt, csakhogy minket bosszantson.
– Ügyetlen! – vetette oda neki Bauernebel s megvető tekintetet vetett a
diákra. – Előre! – fordult aztán Lámplhoz, aki ugy fujt, mint egy
motola. – Gyerünk a szomszédba!