Pető másnap, egy hordártól kisérve, beköltözött a sárga házba. A furcsa
szoba puritán egyszerüséggel volt berendezve: mindössze egy ágy, egy
asztal, egy szekrény és egy szék állt benne; igaz, még egy ócska
kandalló is, amelyre rá volt irva: „Kályhajavitásokat a háziur nem
végeztet.“ Az utóbbi széljegyzeten Pető, ismerve az előzményeket, nem
igen csodálkozott, az a tény azonban, hogy az összes butorok
vaspántokkal voltak a padlóhoz erősitve, némileg meglepte.
– Csak nem gondolja a háziur, hogy ezeket az ócskaságokat valaki
ellopja? – kérdezte tehát az installációra megjelent házmestertől.
– Óh nem, – felelte Lámpl, a derék kulcsár, akinek gondterhelt sovány
ábrázata messziről elárulta az agyonkinzott alkalmazottat. – Ennek más
oka van!
– És pedig?
– És pedig az, – sóhajtott a házmester, hogy az ur előtt e helyen egy
rosszlelkü fiatalember lakott. Ez a bérlő azt tette, hogy egész éjjel
jobbra-balra huzgálta az ágyat, meg a szekrényt, ugyhogy Bauernebel ur,
aki a szomszéd szobában lakik, percre nem volt képes a szemét lehunyni.
Pető nagy szemet meresztett.
– Egész éjjel huzogatta a butorokat? Talán meghibbant az elméje?
A házmester sóhajtott.
– Nem, uram, óh nem. Távolról sem. Ő a Jozefin őnagysága megbizottja
volt.
A diák most másodszor hallotta ezt a női nevet s azért célszerünek
tartotta megkérdezni, ki tulajdonképpen Jozefin őnagysága, akinek
személye ilyen furcsa dolgokkal van összeköttetésben.
Lámpl ur összecsapta a kezét, mint a történelem tanára, ha a diák nem
tudja, mi az aranybulla.
– Ön nem ismeri őnagyságát? – szólt kételkedve. – Ön nem ismeri?
Lehetetlen.
– A lehetetlen szót Napoleon kitörölte a szótárból, Lámpl ur, – vélte
Pető.
A házmester keserü mosollyal bólintgatta ősz fejét.
– Nos, ha nem tudja, még mindig elég korán fogja megtudni, uram, ki ő?
Tulkorán, uram, tulkorán! És eleget is fog szenvedni tőle, én mondom, ha
ugyan első nap meg nem szökik innét!
E pillanatban különös dolog történt.
Az udvar felől harangok szólaltak meg, komoly, nagy harangok, amilyenek
csak öreg vidéki templomokban vannak: mélyszavuak, ablakrenditők,
messzire repülők. Ha püspököt temetnek, királyfit keresztelnek, akkor
van ilyen harangozás, aminő e percben végigviharzott az ódon
Bauernebel-házon, lepörgetve a falakról a vakolatot.
– Hát ez mi? – csodálkozott a diák. – Templom is van a házban?
Lámpl mélyen felsóhajtott.
– Óh nem. Ez nem templom. Ez őnagysága műve.
– Jozefiné?
– Igen, uram. Csak ő tudja igy az embert megkinozni. Mert tudnia kell,
uram, hogy őnagysága harangműhelyt tart a házban.
– Hát harangöntő ez a hölgy? – kérdezte Pető egyre jobban beleszédülve
Jozefin természetrajzába.
Lámpl megrázta fejét.
– Nem, uram. Ő nem harangöntő, távolról sem az. Ő egy urihölgy, akinek a
története, ha érdekli, a következő: Jozefin őnagysága Bauernebel urnak
az idősebb leánya, egy ifju özvegy, özvegye a tiszteletreméltó Reinhold
vaskereskedő urnak. Reinhold ur meghalt (Isten nyugosztalja, nagy
gavallér volt, a régi cipőit mind én kaptam meg) és mikor Reinhold ur
meghalt, őnagysága igen pazarlóan kezdett élni s ekkor az apja, aki
élére állitja a garast, kitagadta a leányát tékozlás miatt. Ez sulyos
büntetés és más gyermeket bizonnyal megtörne, de Jozefin őnagysága csak
nevette a dolgot. Csak nevette és azt üzentette az apjának: hogy két
vége van a botnak s azzal elkezdte bosszantani az öregurat. Sok, sok
csipős borsot tört az orra alá, alig lehet mind elmondani. Egyebek közt
ezidőszerint harangműhelyt tart fenn abban a két szobában, amelynek
haszonélvezeti jogát a mi házainkban élethossziglan örökölte az anyai
vagyonnal együtt. Ez a két szoba az övé, azt tőle elvenni nem lehet s
igy akár tigriseket tarthat benne. És ezért harangoznak itt, uram,
délben, este, éjjel, reggel, minden órában, minden percben, hogy az
ember dühiben majd kibujik a bőréből.
A hordárnak, aki Pető holmiját hozta, éppen elég volt ennyi a sárga ház
titkaiból.
– Tessék, kérem, engem kifizetni, hadd mehessek, – mondta megszeppenve.
– No, ez kedélyes, – jegyezte meg a diák, kiegyenlitve a targoncás
számláját. – Itt valóban szükség van a jó idegekre. És nem lehet az
őrült harangozás ellen valamit tenni?
Lámpl busan csörgette kulcsait.
– Mit lehetne tenni? Pörlünk, uram, pörlünk, de nincs az a biróság,
amelyik ezen a dolgon el tudjon igazodni!
Az öreg kulcsár elhallgatott és beteg madárként csüggesztette le
szögletes fejét.
Pető nevetett.
– Nono, – mondta, kezét Lámpl vállára téve, – azért nem kell mindjárt
kétségbeesni. Minden zsákra van folt. Hallgasson csak rám, öregem.
Nézze: a botnak két vége van, ugyebár?
– Mindenesetre, – felelt a kulcsár némi gondolkodás után.
– Nos hát, ha ez áll, – érvelt a jogász, – akkor Bauernebel ur is csak
tud szeget-szeggel megfizetni? Nem képes ő is őnagyságát megbosszantani?
A cerberus megrázta fejét.
– Dehogy is nem, uram, dehogy is nem! Hiszen az egész élete nem áll
egyébből, mint hogy ezen gondolkodik és bizonyos, hogy ő is elég borsot
tör őnagysága orra alá. Ime például, uram, látta már a lakatosműhelyt
odaát a barna házban? A barna házban lakik tudniillik Jozefin őnagysága
s Bauernebel ur a műhelyt csak azért bérelte ki a tulajdonosától, hogy
állandóan őnagyságának becsörömpöljön, cserébe a harangokért. Négy
legény egész nap nem csinál egyebet, mint hogy a leglármásabb pléheket
kalapálja, mig azok rostává nem lyukadnak. Maga Bauernebel ur ellenőrzi
őket, ott ül egész nap a műhelyben és biztatja a legényeket: „Csak
rajta! csak vigan!“
– És nem mondják fel neki a műhelyt? – ébredt fel a diákban a jogász.
– Hogyne, hogyne, – bólintgatott Lámpl ur, – hogyne mondanák fel. De hát
mindig ki lehet valami ujat találni. Ki bizony. Okos emberek a
Bauernebelek!
– Engedjen meg még egy kérdést, kedves mester, – szólt Pető. – Tudtommal
Bauernebel Jeromosnak legalább ötven háza van Pesten; miért nem költözik
hát át az ön gazdája egy másik ingatlanába?
Lámpl lemondólag legyintett kezével.
– Mert meddő dolog lenne. Meddő, uram, meddő. Bemenjünk a
Koronaherceg-utcába? Ott pár éve egy ártatlannak látszó örményt
fogadtunk be, aki kanárikat, papagájokat, majmokat, kigyókat árult. Mi
történt? Az örmény egy nap vidékről két ritka kigyót kapott, hogy adja
el őket a patikának és persze az egyik kigyó szerencsésen megszabadult,
bemászott a kályhába s azóta ott kuszik a kürtőkben: az ember sohase
tudhatja, melyik percben dugja ki fejét a spórhertből vagy a
vizvezetékből? Ki mer ilyen házban lakni? Vagy próbáljunk szerencsét a
Duna-parton? Őnagysága megvesztegeti az összes kormányosokat, hogy éppen
a mi házunk előtt huzzák meg a gőzkürtöt, ami olyat szól, hogy az ember
még a ravatalról is leugrik. És különben is: Jozefin őnagyságának minden
házban két szobára való haszonélvezete van, előle nem lehet elmenekülni.
A diák ki volt forgatva érveiből, tehát nevetett és csak ezt jegyezte
meg:
– Valóban kiváncsi vagyok, mi mindent fogok még e különös házban látni
és tapasztalni? Mert az előzmények joggal kiváncsivá tesznek, kedves
Lámpl ur.
A szegény házmester busan bólintgatott fejével, aztán meghajtotta magát
és távozott.
A harangok még mindig zugtak, vadul, kétségbeesve, mintha jeges-felhőt
akarnának megtörni.