Pető Péter, egy ifju pesti jogász, szeptember elsején lakás után
kutatott. Bolyongásaiban elvetődött a Terézvárosba, ahol egy ormótlan
sárga ház kapuján a következő cédula fityegett:
„Itt egy szoba kiadó. Megjegyzendő, hogy nem mindenkinek alkalmas.“
A diák, akit a szoba sajátos meghatározása izgatott, befordult a kapu
alá és megkérdezte a házmestert, ki intézkedik a furcsa lakás ügyében? A
háziurhoz utasitották és az ifju csakhamar a második emeleten járt, ahol
egy kemény tölgyfaajtóra ez volt kiirva: „Karpfenbiller“.
– Enyje, de különüs név, – elmélkedett a jogász és erőteljesen meghuzta
az ódon sárgaréz csöngetyüt.
Meglehetős sokáig kellett várnia, mig végre lépések hallatszottak s egy
hang szólalt meg az ajtó mögött:
– Ki az?
– Én vagyok, – felelt Pető öntudatosan.
– Mit kiván? – kérdezte tovább a hang.
– A szobát akarom kibérelni, – volt a felelet.
Az ajtó megnyilt. Pető egy csinos arcu kisasszonnyal állt szemben; a
hölgy nyilván éppen takaritott, a fején kendő, a kezében tollseprő volt.
– Van szerencsém, – mondotta az ifju.
A kisasszony röviden végzett.
– A szobát édesapám adja ki, – jelentette ki. – Szemben velünk van egy
barna ház, abban a földszinten lakatosműhelyt talál, ott beszélhet vele.
Ezzel az ajtó becsukódott s a diák ismét leballagott a lépcsőkön. Amint
kifelé tartott, egy pillantást vetett a nagy udvarra, amely tele volt
zöldséggel, répával, kalarábéval, retekkel, salátával; a töredezett
vakolatu falak között a veteményeskertek nehéz levegője lógott. Az udvar
végén pár lépcső látszott, amelyek a kertféle telekre vezettek. Egy nagy
boglyában rengeteg széna meredezett itt az égnek.
– Furcsa egy ház, – állapitotta meg magában a diák és kiballagva a
kapun, kivülről is végignézett az épületen.
A régi Pest egy jellegzetes maradványával állott szemben. A kétemeletes,
fészerhez hasonló alkotmány multszázad-eleji pallérstilusban épült, apró
ablakokkal, bástyaszerü kéményekkel, mélyen leereszkedő tetővel, amely
még barátságtalanabbá tette az amugy sem kedvező benyomást. A kapualja
rengeteg nagy volt, fölötte Szent Nepomuk álldogált üvegburkolat mögött;
a jóságos védnök piros kancsót tartott a kezében és buzgón öntözött egy
égő házat, amely rácáfolva a perspektiva törvényeire, éppen akkora volt,
mint a szent feje. Jobbra a bejárattól pékműhely helyezkedett el, balra
koporsókereskedés: a kis kirakatban szemfödelek és gipszangyalok
szomorkodtak. A ház falán kőtábla jelezte a nagy árviz egykori állását.
A diák, bevégezvén szemléjét, átment az utca tulsó oldalára s a barna
épület udvarában csakhamar megtalálta a jelzett lakatosműhelyt. Keskeny
ajtón kellett bejárulnia, hogy egy sötét, hideg szobába érjen, amelyben
füstölgő lámpa terjesztett gyönge fényt. A sarokban, rozoga asztal
mellett, prémes galléru, hosszu kabátban, gyapotkendővel nyakán egy öreg
ur ült és egykedvüen pipázott, mig a szomszéd helyiségben vadul
csattogtak a kalapácsok.
– Karpfenbiller ur? – kérdezte a diák, udvariasan megemelve kalapját.
– Nem, – felelte az öreg meg sem mozdulva.
– Ide utasitottak, – folytatta Pető és körüljártatta szemét a rideg
helyiségben, amelynek butorzata egy szék meg egy asztal volt. – A kiadó
szoba miatt érdeklődtem és odaát egy fiatal hölgy azt mondta, hogy
Karpfenbiller ur a lakatosműhelyben található.
A rosszkedvü öreg gunyosan nézett rá a diákra.
– Nem vagyok Karpfenbiller, – felelte aztán.
– Bocsánat, – szólt Pető, – akkor talán szives volna megmondani, hol
találhatom meg Karpfenbiller urat?
Az öreg most gunyosan hunyoritott a szemével.
– Sehol, fiatalur, sehol.
– Sehol?
– Nem bizony. És pedig egyszerü oknál fogva. Azon oknál fogva, mert
Karpfenbiller ur nem létezik.
A diák csodálkozva nézett a prémeskabátura, aztán igy szólt:
– Miként lehet az, hogy Karpfenbiller nem létezik, mikor most voltam a
lakásán s magam szemével láttam ajtajára a nevét kiirva?
Az öreg szippantott egyet-kettőt rosszul égő pipájából.
– Az ugy lehet, fiatalur, – felelte szárazon, – hogy önnek a logikája
rossz. Mert, humillime, miből következteti ön azt, hogy Karpfenbiller ur
létezik? Abból, hogy ezt a nevet kiirva látta az ajtóra. Hát ha azt irom
a lakásom elé: „Asztal“ vagy „Ablak“, abból az következik, hogy engem,
aki benne lakom, Asztalnak vagy Ablaknak hivnak? Én azt irhatom ki az
ajtómra, amit akarok, azt, hogy „Kaptafa“ éppugy, mint azt, hogy
„Diátrum“, az ellen senkinek sem lehet kifogása… Avagy – tette hozzá
csöndes megvetéssel – a mélyen tisztelt hatóság már ezt a jogot is el
akarja tőlünk venni?
Az öreg szavai befejezésével ránézett a diákra, körülbelül azzal a
tekintettel, amellyel a tarokkjátékos, ha befejezésül az ultimót vágja
ki. De Petőre nem hatottak az ilyen dolgok, elve volt, hogy nem
egykönnyen hagyja magát a kerékvágásból kizökkenteni.
– Teljesen értem önt, uram, – válaszolta tehát nyugodtan. – Jogi
szempontból önnek mindenképp igaza van.
– És személyi okokból is, – tette hozzá az öreg. – Igy legalább nem
zavarnak minduntalan alkalmatlan látogatók, kéregetők és egyéb
tolakodók.
Egy kis szünet következett.
– Milyen néven tisztelhetem tehát uraságodat? – kérdezte végre Pető.
– Okvetlen szükséges ezt tudnia? – vetette ellene a háziur.
– Miután ki akarom venni a szobát, mindenesetre.
Az öreg egy ideig hallgatott, aztán röviden igy szólt:
– Bauernebel a nevem.
A diák kissé meglepődött.
– Bauernebel Jeromos? – kérdezte.
– Az vagyok, – felelte a megszólitott.
Pető ránézett az öregre, akinek nevét hallásból, ujsághirekből régen
ismerte. De ki is ne ismerte volna ezt a sajátos különcöt, Pest
leggazdagabb háziurát, aki ötven beépitett telket vallhatott a magáénak
s akinél fukarabb embert még anya nem szült? Házait a város minden
részében megtalálhattad, rosszkarban tartott, nagy, sárga kaszárnyákat,
amelyekről leritt gazdájuk rideg pénzszomja, jóllehet valamennyin ott
állt a Szent Nepomuk, jóságos arccal öntözve az elrajzolt lángokat. A
Bauernebelek együtt keletkeztek Pesttel, együtt gazdagodtak meg vele,
csak a haladásban nem tartottak lépést a fővárossal. Mig körülöttük
minden fejlődött, szépült, addig a Bauernebel-házak megmaradtak azoknak
a rozoga hombároknak, amilyeneknek őket a század elején épitették, apró
ablakokkal, sötét lépcsőházakkal, repedezett falakkal. Némelyik ház a
város legforgalmasabb pontján állott s maga a telek kétszer annyit ért
meg, mint a rajta álló ócska alkotmány. Ám a Bauernebelek nem bontottak
s nem épitettek ujra, nem alakitották át ócskaságaikat, a világért el
nem adták őket. Mint az igazi fukar, aki nem adja takarékba pénzét,
hanem rajta ül a pénzeszsákon, a Bauernebelek éppigy helyezkedtek el
házaikon, nem engedték ki őket a karmaik közül, gyönyörködtek bennök,
imádták őket s valamint egy kabátot addig viseltek, amig rongyokban nem
szakadt le róluk, a házaikat is addig tartogatták, mig össze nem dőltek.
Könnyen tehették, annyi vagyonuk volt, hogy egy vármegyét a
mellényzsebükből kifizethettek volna, szőröstől-bőröstől, hajduval,
pandurral, instrukcióval együtt.
A Bauernebeleknek gazdagságukon kivül két jellemző vonása volt: az egyik
a már jelzett fukarság, a másik a perlekedésre való hajlandóság. Az
előbbit dédapjuk Németországból hozta magával, a répatermő sváb
földekről, a másik hajlandóság magyar szerzemény volt, jele az
aklimatizálódásnak. A garasoskodásban ezek a gazdag háziurak páratlanok
voltak: a személyükre semmit sem költöttek, ötször felmelegitett
ételekkel táplálkoztak s egy rend ruhában mentek át a férfikorból az
aggastyáni mesgyékre. Az utcán messziről meg lehetett őket ismerni
borzasszőrü köcsögkalapjukról, flaskózöld kabátjukról, kampósnyelü tarka
esernyőjükről, amely családi ereklyeként szállt apáról-fiura. Soha őket
élő lélek omnibuszon kivül más kocsin járni nem látta, soha rajtuk
kereskedő, iparos nem keresett. Szórakozás, fényüzés ismeretlen volt
számukra s csak Bauernebel Jeromos engedett meg magának annyit, hogy
délután egy-egy órára bement a kávéházba s ott egy pohár vizet kért,
amelybe aztán a magával hozott cukrot dobta bele.
A fővárosban számos anekdota keringett a gazdag család fukarságáról,
közülök csak egyet jegyeztem föl. Amikor Bauernebel Konrádot, Jeromos
apját, az utcán a guta ütötte meg, két hordár cipelte haza az öreget,
aki már beszélni nem tudott, csak a két ujját mutatta a feleségének,
jelezve, hogy ilyen kulcs szerint fizesse ki a segitő kezeket. Az
asszony a mozdulatból két forintot értett s azt át is adta a
hordároknak, Konrád azonban két hatost gondolt s látva a hallatlan
pazarlást, amelyet felesége mivel, szörnyethalt.
De nemcsak a fukarságban, a Bauernebelek összeférhetetlenségben is
nagyok voltak és szere-száma nincs azoknak a bélyeges papirosoknak,
amelyek az ő ügyeikben bolyongtak fórumról-fórumra. Jeromos boldogtalan
volt, ha egy nap nem pörölhette ki alaposan magát, sőt volt egy
ügyvédje, az öreg Juvenczius, aki nem foglalkozott mással, minthogy az ő
pöreit bonyolitgatta. Bauernebel összekapott az egész világgal,
magányosokkal éppugy, mint testületekkel, családokkal éppugy, mint a
hatósággal. Bepörölte a susztert, – elmaradt haszon és erkölcsi kár
miatt, – ha a kitüzött időnél csak egy nappal is később hozta el a
cipőjét; sikkasztás miatt jelentette fel a cselédjét, ha az a kiszabott
egy darab kenyér helyett két karajt szelt le magának vacsorára; idegen
vagyon rongálás cimén támadt rá lakóira, ha azok a gyufáikat a lépcsőház
falán huzták végig. És e csodálatos pörök, minden biró legrémesebb
álomképei, évszámra folytak, meg lettek appellálva, ki lettek bővitve,
meg lettek ujitva, részben anyagi haszonból, főleg azonban, hogy
Bauernebel Jeromosnak igaza legyen. Ez volt az ő szenvedélye, az ő
alfája és omegája s hogy igaza legyen, nyugodt lélekkel képes lett volna
a legnagyobb igazságtalanságra.
– Tehát, hogy a tárgyra térjünk; egy szoba kiadó a házban? – kérdezte
ujra Pető.
– Igenis, fiatalur, – felelte Jeromos. – Mégpedig egy furcsa szoba. Egy
igen furcsa szoba. Előre figyelmeztetem rá, csak ugy vegye ki, ha jó
idegei vannak. Nem akarom, hogy utólagos differenciák merüljenek fel
köztünk, clara pacta, boni amici.
– Az idegzetem eléggé rendben van, – szólt a diák önérzetesen.
– No, majd meglátjuk, – hümmögött a háziur. – Végén csattan az ostor.
– Tudom, – bólintotta a jogász.
Bauernebel egy percig hallgatott, aztán igy szólt:
– Tehát ha a dolog igy áll, térjünk a részletekre. Mindenekelőtt; ösmeri
ön Jozefint?
– Sohasem hallottam ilyen hölgynek a hirét, – rázta meg fejét az ifju.
– Valóban nem? – kérdezte az öreg, vércsetekintettel kémlelve a
fiatalember arcvonásait.
– Megesküdhetem rá, uram.
– Hát tegye azt, – kapott a szón a háziur. – Tegye azt és esküdjön meg,
hogy nem ösmeri Jozefint és nem Jozefin küldte önt hozzám.
Pető vállat vont. Ugy látszik, az öreg igazat mondott, mikor
kijelentette, hogy a Bauernebel-házban erős idegekre van szükség.
– Ahogy parancsolja!
A pesti Krőzus gyorsan felállt és megeskette az ifjut, hogy sohasem
beszélt Jozefinnel, sem megbizottjával és nem jár el Jozefin semminemü
dolgában.
Pető nyugodtan letette a főesküt.
Bauernebel most megint visszatelepedett a székre.
– Akkor megkaphatja a szobát, – dörmögte lassan. – Fizet érte havonta
tizennégy forint és hatvan krajcárt és pedig mindig előre, elsején, déli
tizenkét óráig.
A diák fölcsapott. Micsoda mulatságos dolgokra van itt kilátás, ha már a
bevezetés ilyen sokat igérő! Dehogy szabad egy ilyen szobát kiengedni!
– Az üzlet meg van kötve, – szólt a háziur, egy ivet vonva elő a
fiókból, – most még tessék a szerződést aláirni.
Rendes kontraktus volt, mindenféle pontozatokkal, amelyek közt az volt a
legérdekesebb, hogy a bérlő kijelentette, miszerint se nem zenész, sem
pedig ipari célokra nem kivánja a szobát, sem azt üzleti helyiségnek nem
fogja használni. A diák aláirta a föltételeket, aztán igy szólt:
– Rendben vagyunk?
– Rendben, – intett a prémkabátos.
– Engedje meg, – szót Pető a kalapja után nyulva, – hogy örvendjek a
szerencsének.
– Majd elválik, – sunyitott az öreg és óvatosan elrakta a papirost.