Egy egyetemi városban harmincan, főiskolai hallgatók, furkósbotokkal
elindultak, hogy három zsidó vallásu kollégájukat igazoltassák.
Megtalálták a három zsidó fiatalembert, körülfogták őket s megkezdték,
megpróbálták az »igazoltatást«. Az egyik zsidó fiatalember revolvert
használt s a harmincnak egyike sulyosan megsebesült. Ez a közismert, nem
uj, de különböző formákban megujuló tényállás, legalább is annak rövid
vázlata.
Már most kiki egészitse ki ezt a vázlatot, az egyes főbb mozzanatokat
kapcsolja össze, kisérelje meg az egész történetet elejétől végig
rekonstruálni, akár a legapróbb részleteiben is. Amikor készen van, akár
Ön, kedves Olvasóm, ezzel a müvelettel, akkor közlöm Önnel, ha
véletlenül még nem tudná, hogy erről az eseményről irván az egyik
kurzuslap, merényletnek bélyegzi a zsidó vallásu tanuló tettét,
merényletnek állitja azt, hogy hogy revolvert használt.
Most álljunk meg egy pillanatra és csodálkozzunk. Ha azután tovább
foglalkozunk az eseménnyel s a kurzus-lap arról szóló hiradásával,
akkor, félek, hogy nem értünk egyet, én és kedves olvasóm, akik pedig az
által, hogy én e cikket irom s Ön azt olvassa, ugy közeledtünk
egymáshoz, hogy nagyjában sok mindenről azonos a véleményünk s aránylag
rövid elmélkedések után azonos konkluziókra juthatunk. Azt hiszem, máris
nem értünk egyet, kedves olvasóm, különösen, ha Ön higgadt, mindent
megértő és megérteni igyekvő ember, mert attól tartok, hogy erről a
dologról ugy vélekedik: Hát van ilyen felfogás is, hát igy is lehet ezt
gondolni, ez is létezik. Ugy képzelem, hogy Ön ezt gondolja. Én pedig
hevesen tiltakozom az Ön véleménye ellen és határozottan állitom, hogy
ilyen felfogás nem létezik. Ezt az otromba gonoszságot csupán leirják és
sok ezer példányban kinyomatják, de nincs élő ember, aki az esetről igy
gondolkodna. Nem igy gondolja az ujsághir megirója sem, ő maga sem
tartja merényletnek a zsidó tanuló cselekedetét, nem igy gondolja a
szerkesztője, nem igy gondolja az olvasója. Mindenki tudja azt, még a
kutmérgező hirek gyártói, kitalálói, hamisitói, szinezői is, hogy nem
merénylet az, ha hármat harmincan az országuton furkósbotokkal
körülfognak, igazotlatnak s ebből aztán az sül ki, hogy a három közül
valamelyik revolvert használ. Mindenki, még ha indián is, tudja azt jól,
hogy itt merényletről, még ha holtan bukna is el a harminc furkósbotosok
egyike, csak a harmincak részéről lehet szó. A sajtókuli azonban, a toll
e morall insannityje, aki éhbérfizetésért még a lelke üdvösségét is
eladja, ugy agyalja ki a hirt, hogy merénylet-ről ir, annál is inkább,
mert a nevét nem irja a hir alá, mert nem ő, hanem a lap maga viseli az
»erkölcsi« felelősséget; a lap pedig, Istenem, ki az a lap? A lap:
senki. Ha ostobaságról, ha gonoszságról van szó, akkor: én nem, hanem a
többiek. A szerkesztő azt mondja: Nem én irtam. A cikk »irója« azt
mondja: Nem irtam alá, tőlem ilyent kivánnak, ezért fizetnek, ilyesmikre
adtak generális utasitást, ilyesmik kigondolásáért, gyártásáért fizetnek
engem, ez a lap »szelleme«. Igy jön azután létre a hazugság, a
sajtó-gonosztett, igy készül el a méreg, a kutméreg, amelynek nincs
gazdája, amelyet senki nem talált fel, senki nem gyártott, amelynek
létrejöttéhez senki még csak segédkezet nem nyujtott, amely azonban
mégis van, van és lesz, még ha senki be nem veszi is, mégis mérgez.
Ha a klubban, vagy a kávéházban az ember szóvá teszi az ilyen kis hirt,
a céhbeliek mosolyognak a naivságon és bölcsek ők velünk,
tájékozatlanokkal, skrupulózusokkal szemben. Ártatlanul mosolyognak a
kaucsukgalléru, lenhaju és kékszemü feketéző és kártyázó partnerek
(partnerei a kutyának, de nem nekem!) – és, ami a fő, velünk egy
véleményen vannak. »Én nem, hanem ők, a marhák«, – mindig ez a
végeredmény. Mindenki szellemi és erkölcsi alibit igazol. Nagy ritkán
akad egy-egy vakmerő, aki köti az ebet a karóhoz és erősiti, hogy igenis
merénylet történt – s előadja az esetet még rikitóbban, mint ahogy
megiródott, hivatkozik tanukra, okiratokra, hogy igenis, ezuttal
rendkivüli esettel állunk szemben, a három zsidók egyike, az ő egészen
hiteles értesülése szerint egészen indokolatlanul használt revolvert,
mert a harmincak nem is voltak harmincan, csupán hárman, vagy ketten,
vagy eggyen, vagy még kevesebben, nem is volt egynél sem furkósbot,
csupán egy-egy pehelyszál, egy aznap született kis galambból, a
szelidség szimbólumaként, nem is akarták a hármakat igazoltatni, csupán
azt szerették volna megtudni, hogy hány óra, mert az övéké nem jár.
Érvelnek, handabandáznak, letagadnak, hazudnak, – ez a ritkább fajta, a
kivételes. A nagy többség siet veled egy véleményen lenni, ő is meg van
botránkozva, ő is elitél, ő is rosszal, – de másnap megint olvashatod a
testvéred esetét, akit éjjel hárman megtámadtak a Wesselényi-utcában,
azt kérdezték tőle, hogy zsidó-e, vagy nem zsidó, s máris fejbe
kólintották, olvashatod a hirt, mely szerint öcséd legalább is
rablógyilkosságot, zsebmetszést és betöréses lopást követett el a kurzus
ellen, gyalázta a vallást, árulta a hazát stb. stb. Olvasod a szörnyü
hazugságot, a kutmérget, s megáll az eszed az elcsodálkozástól, –
délután pedig megint látod a klubban, vagy a kávéházban a hir angyali
szelidségü, mosolygós, lenhaju és kékszemü gyártóját, kitalálóját,
iróját, feldolgozóját, hamisitóját, nyugodtan feketézni, mert hát nem ő,
ő nem, ő nem is antiszemita, sőt ő progressziv és szocialiasta, hanem –
ők, a többiek, a lap szelleme és a szerkesztő. Rettenetes!
„Keresztény-nemzeti“ irány
Giesswein Sándor mondta egyik nyilatkozatában a kurzusról, hogy:
»ugynevezett keresztény« irány. Jól esett ezt a kis módositó szócskát
hallani olyan ember szájából, akit hivatalos tekintélynek is ismerhetünk
el abban a kérdésben, hogy mi keresztény és mi nem keresztény. A mai
politikai és társadalmi irányt feltalálói és továbbfejlesztői
elkeresztelték »keresztény-nemzeti«-nek s makacsul ilyennek nevezik. Az
elnevezés hamis, ezt minden gondolkodó embernek tudnia kell, még talán a
kurzus hivőinek is. Mert vizsgáljuk csak meg, hogy mit foglalhat magában
ez a szó: _keresztény_ és milyen alapon volna a kurzus kereszténynek
nevezhető.
_Keresztény_, – ez a jelző, nemzetközien konvencionális használat
szerint megillethet olyan erényeket, melyekkel az Uj Testamentum
Krisztusa ékeskedett és melyek alapelvei, valamint minden vallásnak, ugy
hangsulyozottan a keresztény vallásoknak is. _Kereszténység_ – ez a szó
összetett fogalmat jelöl meg, amelynek alkatelemei: a felebaráti, minden
emberre egyformán áradó szeretet, megértés és bünök megbocsátása,
szelidség, szerénység, alázatosság. Keresztény például az a férfiu, aki
a mondott erényekkel ékeskedik, akinek eszményképe az Uj-Testamentumban
megkonstruált Jézus. Világszerte ezt értik az alatt, hogy keresztény. De
kereszténynek nem nevezhető például egy köruti illatszertár, azért, mert
keresztény vallásu ember a tulajdonosa. Az illatszertár ettől még marad
épp olyan illatszertár, mint a többi, a tulajdonos vallása miatt magára
az illatszertárra a keresztény jelző még nem alkalmazható, amint nem
alkalmazható például az állami halálos-itéleti végrehajtóra sem;
organikus kapcsolat a jelző és a jelzett szó között ez esetekben fenn
nem állhat, a jelző alkalmazása tudatlanság és visszaélés lenne.
Ellenben keresztény például a templom, amelybe vasárnaponként a
keresztény vallásban megkeresztelkedett hivők összegyülnek és istenes,
keresztényi dolgot müvelnek, imádkoznak. Egy uszoda például már nem
»keresztény«, mert ott összegyülhetnek ugyan keresztény hivek, de amit
ott müvelnek, ha szükséges és emberi is, nem speciálisan keresztényi
cselekedet, nincs vonatkozásban az ő kereszténységükkel, hogy éppen csak
uszodáról beszéljek.
Valamint azonban a köruti illatszertár nem keresztény még amiatt, mert
keresztény a tulajdonosa, ugy a mai kurzus nem keresztény attól, hogy
keresztény vallásu emberek fejéből pattant ki a koncepciója, hogy
keresztény vallásu emberek gyakorolják benne a politikai hatalmat, s
hogy intézményeiben keresztény vallásu embereknek, legalább is azok
bizonyos kategóriáinak az érdekét istápolja. Mindettől a kurzus még nem
keresztény, hijával lévén a keresztényi erényeknek, legelsősorban a
szeretetnek, megbocsátásnak, türelemnek, és szelidségnek. Annál kevésbbé
keresztény, mert viszont ékeskedik oly erényekkel és tulajdonságokkal,
amelyek a kereszténység fogalmával együtt már nem is emlegethetők.
Bosszu, megtorlás, harciasság, fajgyülölet, kiméletlenség és sok esetben
kegyetlenség, bünök elkövetése és palástolása, – mindez ellentétje a
kereszténységnek. A kereszténységgel alig fér össze még az igazi bünösök
megbüntetése is, hát még az ártatlanoké! Az igazi kereszténység
gondolatköréből alig fakadhatnak az uszitó irások, melyeknek cime
nap-nap után: _Sujtson le a kard!_
Ez a »sujtson le a kard« eszmekörü politikai szemlélet lehet magyar és
nemzeti, lehet helyes és igazságos, lehet minden járulékával együtt
okvetlenül szükséges – amint hogy nem az! – és az egyedül lehetséges
politika, minden jóval dicsekedhet, de a keresztény jelző azt soha meg
nem illetheti, akik vele kapcsolatban a keresztény szót használják, azok
bünt követnek el, lényegesen nagyobbat a hamis névhasználatnál.
Istenem, a gyakorlati élet sok alantas cselekedetre is rábirja az
embert, az egyént s néha az összességet. Megtörténhetik, hogy valaki,
végső szorultságában, amikor már nincs másképen megoldás, talán – Uram
bocsá’! még pofon is üti az embertársát. Ez megtörténhetik, de _ez_ a
cselekedet _nem keresztényi_ cselekedet. Istenem, megtörténhetik, hogy
egy társadalom, egy politikai közösség, egy egész ország, végső
szorultságban valamely politikai irány – Uram bocsá’! keresztény-nemzeti
– cselekedeteit követi el, de ezek már nem lehetnek az ő keresztényi
cselekedetei. Istenem, cselekedetek sorozatáról, intézkedésekről és
intézményekről, eszközökről és azok eredményeiről van szó, mindezek
összessége menthető a végső szorultsággal, mindezek összességéről
állitható, hogy okvetlenül szükségesek, hihető, hogy mások helyettük
nincsenek, – ennek a birálatával most nem foglalkozom, azonban mindezek
összességének a _keresztény_ jelzővel való illetését tévedésnek, a
kereszténység ellen elkövetett bünnek állitom. Igy kell, hogy tudja ezt
minden ember, aki magát kereszténynek vallja, igy kell ezt tudnia
magának Friedrich Istvánnak, Bangha páternek és Prohászka Ottokárnak,
sőt még Andrássy Gyulának is odahaza, ha magukban vannak.
Mit akarnak tehát mégis ezzel a jelzővel, hogy _keresztény?_ Mi közük e
szóhoz? Minek nyulnak hozzá? Miért detronizálják, miért rántják le
önmagukhoz, az emberi, sőt tulságosan emberi, profán cselekedeteikhez?
Elvégre az, hogy a kurzus antiszemita, az még nem jelenti azt, hogy a
kurzus keresztény. Sőt ellenkezőleg, ha keresztény lenne, antiszemita
sem lehetne. Mindezt tudniok kellene az igazi keresztényeknek, ezt igy
kellene tudnia, mondom, akár Bangha páternek is. Giesswein Sándor, amint
látom, _igy_ tudja.
Miért oly későn?
Bangha páterről szólok. Tudjuk, hogy a páter nagy beszédet mondott az
egyetemi templomban. A beszéd tartama, legalább kivonatosan, közismert.
A sajtó foglalkozott a beszéddel, kommentárral kisérte azt. A páter,
hogy ugy mondjam, humanisztikus hangokat hallatott. Ő maga a
»humanisztikus« szó helyett bizonyára a »keresztényi« jelzőt használná.
Jól van, ne ragaszkodjunk a szavakhoz, tegyünk egy kis engedményt és
mondjuk mi is, hogy a páter, amikor sok rut gonoszságot, a gyülölködést,
az igazságtalanságot, a hazug önámitást, az ördögi indulatokból fakadó
cselekedeteket elitélte, akkor keresztényien szólt. Ismerjük el, volt a
beszédében bölcseség, igazságosság, méltányosság. Ne legyünk
rosszhiszemüek, ne gondoljunk pálfordulásra, ne köpönyegforgatásra, sőt
eső után köpönyegre se, annál kevésbé, mert még nem mult el az »eső«. Ne
kutassunk titkos rugók, rejtett inditó okok után se, ne kombináljunk
ilyenekről, mert tévedhetünk is. Örüljünk a páter beszédének, tehát ne
becsüljük le jelentőségét, örüljünk annyinak is, amennyit mondott és
örüljünk, ha csak most mondta is. Ebbe a »most«-ba bele kapaszkodhatunk,
ha mégis minden áron rekriminálni akarunk. De megtették ezt már mások,
sokak részéről hangzott fel a beszéd után ez a kérdés: Mért oly későn?
Több, mint két esztendeje élvezzük már az ugynevezett keresztény kurzus
áldásait, gyönyörködünk annak diszes virágaiban – és csak most, több
mint két esztendő multán hallottunk jelentős ember szájából,
potentátéból és kurzusbeliéből, olyan beszédet, amely inti, szeliditi,
sőt szigoruan megrója az elvakultakat. Ez intő, sőt megrovó beszéd után
feltették már sokan a kérdést, hogy mért oly későn? – de én nem átallom,
hogy az immár nem uj kérdést megismételjem, megismétlem pedig azért,
hogy megtoldjam, hogy kiteljesitsem, hogy ne csak a páterre, hanem
másokra is, mindenkire, akit illet, kiterjesszem, hogy elmélyitsem, hogy
annak minden liráját: a csudálkozást, a megdöbbenést, a keserü fájdalmat
kiöntsem, hogy a kérdést más formában, de hasonló tartalommal
elkiáltsam: Uristen, hogy lehet az, hogy két esztendő alatt száz és száz
megbotránkozott lélek el nem harsogta a maga vétóját, kétségbeesett
sikollyal el nem kiáltotta a maga megállj-ját, amikor a kurzust jellemző
tettek dühöngtek, amikor egy egész szörnyü organizáció uszitott azokra,
egy még soha nem volt sajtó védte, letagadta, körmönfont ideológiával
feldolgozta azokat. Felteszem a kérdést: hogy lehet az, hogy
rejtekhelyeken lapult meg az emberiesség, hogy a bátorság csak gonosz
vakmerőség formájában jelentkezett, hogy nem akadt olyan ember, aki
tehette volna s meg is tette volna, akinek a szájából sullyal és
hatással hangzott volna el, hogy intő és elitélő szózatot hallatott
volna. Olvastuk-e valahol, ahol nem tehetetlen és meddő panaszképen
hangzott volna el, hanem leintésképen és hatással, hogy gyilkolni bün,
ártatlan embereket bántani nem igazságos dolog, hogy az élet és az épség
kincs, hogy nem szabad senkinek megsérteni az emberi méltóságát, hogy
senkit nem szabad bántani, még csak sérteni sem, még a bünös felett is
csak az arra hivatott tényezők és megfelelő eljárás után itélkezhetnek,
hogy nem jogosultak a népitéletek és különben is mentegetőző hazugságok
az azokról szóló mesék, hogy minden ember derék, aki dolgozik és
gonoszságot nem követ el, hogy minden helyes ut elérésének meg vannak a
maga észszerü és egyedül célhoz vezető eszközei s más eszközökhöz
folyamodni legalább is ostobaság, hogy nem muszáj balsorsunkban a ránk
zudoló nagy károkért okvetlenül bünbakokat keresnünk.
A Bangha páter beszéde meglepetés. És az a szomoru, hogy még ez is
meglepetés. Nem hangzott el ennyi méltányosság itt két esztendőn
keresztül s nem is iródott le a kurzus-könyvekben és a kurzussajtóban.
Pedig sok minden meg nem történt volna, ha azokat is, akik nem
uszitottak, nem bujtogattak, hangos és hamis viszontvádaskodással nem
palástoltak, akik maguk gaztetteket el nem követtek, legalább is egy
rejtett, hallgatag s talán lélkük mélyén örömérzéseket kiváltó
szolidaritás nem jellemezte volna. Csak ilyen szinte kárörvendő
szolidaritásra tudhat gondolni, aki felismeri annak tragikus
jelentőségét, hogy a Bangha-féle beszéd csak most történt meg, és ilyen
beszédet csak az egyedüli Bangha páter mondott. Pedig milyen szép lett
volna, ha teszem két esztendővel ezelőtt egy főpap, kezében a
kereszttel, megjelenik a nyilvánosság előtt és Jézus által tanitott és
parancsolt módon cselekszik; szól a vandalizmusban részegültekhez és
szelidségről, megbocsátásról, szeretetről beszél. Talán lett is volna
valami hatása.