A közbeszólás igen jelentékeny parlamenti müfaj. A közbeszólások jobban
mutatják a kort, a melynek parlamentjében elhangzanak, jobban magát a
parlamenti, sőt országos közszellemet, mint bármely más dokumentum. A
parlamenti beszéd, ha érdemes ember mondja, világot vethet a
közállapotokra, nagy területek áttekintését teheti lehetővé, sőt a szem
elől elrejtett jelenségeket is napfényre hozhat. De a közbeszólás a
lelkek rejtelmeibe ad betekintést. A beszédnek is meglehet a maga
objektiv célja, de az elmondójának igazi valójából nem sokat árul el,
gyakran semmit, sőt valószinüleg csak jobban elfedi a beszélő
szándékait, politikai és egyéni rugóit. A lelket gyakran eltakarja a
beszéd, de nem mutatója az értelemnek sem; a beszéd egyrészt eleve
eltökéltség s bizonyos mértékben mindig képmutatás, másrészt előzetes
készülésnek, studiumnak, másokkal való együttmöködésnek eredménye. A
közbeszólás azonban közvetlen, gyors, meztelen és eláruló. A közbeszólás
mögött mindig indulat van. A közbeszólást nem előzi meg előzetes alku
mással, sem a közbeszóló alkuja önmagával. A közbeszólás mindig ugy hat,
mintha a közbeszóló elszólta volna magát.
Számomra döbbenetesen érdekesek a nemzetgyülési közbeszólások. Aki ennek
a kornak a történetét majd megirja, sokat fog meriteni e
közbeszólásokból. Ezek a korszellem legrikitóbb virágai, ezek adják az
egész »virány« szinét. E közbeszólások alkalmával a szájak, mint
barlangok nyilásai nyilnak meg s végtelen sötétségek kénköves mélyébe
pillanthatunk a nyilásokon át. Beniczky beszélt s ha mindent tudtunk is,
megdöbbentettek bennünket a konkrét adatok. De a közbeszólók
közbeszóltak s a Beniczky történeteinek megkaptuk a lelki rugóit,
amelyek mellett eltörpültek maguk a tények. A közbeszólók közbe- és
elszólásaiból a gondolkodás oly pokoli aberrációját, az emberi érzések
oly groteszk karikaruráját olvashattuk ki, amelytől a normális ember
esze és szivverése megáll. Ha ugyan normálisnak mondható ma a kivételes
ember, aki logikusan gondolkodik, egyszerüek és tiszták az érzései s
ösztönszerü hajlamossága van arra, hogy mindig emberséges ember
maradjon.
A nemzetgyülés bármelyik ülése bővelkedik közbeszólásokban. Legfőbb
közbeszólók azok, akiknek lelki konstrukciójuk a legkurzusképesebb. A
közbeszólásaik elárulják, hogy akárki beszél, bármit mond, ha igaza van
is, igazat mond is és okosan és jót is akar, az ő számukra hiába beszél.
Az értelem fegyvereivel ők megközelithetetlenek. Hogy ugy mondjam,
kérlelhetetlenek. A közbeszólások csaknem tisztán mutatják a kurzus
igazi célját és eszközeit; ha maguk az önmagukat eláruló közbeszólók
történetesen beszédet mondanak, egy órai beszéddel sem tudják oly
világosan elénk állitani programmjukat, céljukat és inditó okaikat, mint
egy-egy közbeszólásukkal. A beszédeikben ők maguk is majdnem mindig
valamelyes kulturmezt adnak annak, ami közbeszólások alkalmával
egyszerre nyers meztelenségében ugrik elénk.
Beniczky beszél – és Szabó István, a sokorópátkai, hangosan nevet,
Beniczky beszél, az emberben megfagy a vér – és Fangler Béla azt mondja:
»Ma örömteljes sábesz van Izraelben.« Beniczky hidegen, objektiven
bünnek mondja a rablógyilkosságokat, Meskó Zoltán csaknem lirai
szomorusággal sóhajtja erre: »S ez »keresztény« ember!?« Megtörtént
esetekről van szó s cél az, hogy ilyenek ne történhessenek többé, –
Patacsy Dénes azt mondja: De örülnek ennek az ellenségeink! Bodor
György: Miért nem mondja, hogy mit csináltak a vörösök? Dáner Béla:
Szolgálatot tesznek a zsidóknak!
Olvasom az ülésről szóló tudósitást és szörnyüködöm. Furcsa ötleteim
támadnak, mert valakivel, valakikkel vitára szeretnék kelni. Az az
érzésem, ha a közbeszólás nem lenne felelősség nélkül való müfaj, talán
mégis okosabbak lennének a közbeszólások. Vagy ha nem is a felelősség
érzése változtatná meg őket, mégis a közbeszólók félnének a
következményektől; mindjárt kevesebb közbeszólás hangzanék el például,
ha a közbeszólónak valamely intelligens ember megmagyarázhatná a saját
közbeszólása értelmét s állania kellene az igazság érveit, amely
visszaveri a nivótlan okvetetlenkedést. Mert a valóságban a szónok
beszél tovább, a közbeszólóval senki érdeme szerint nem foglalkozik.
Nincs, aki kijavitson, megmagyarázzon, leintsen. Furcsa ötletem támadt,
szerettem volna elmenni például Fanglerhez, mondjuk interjura. Valahogy
simán kezdeni vele a beszélgetést, ugy szépen, szőrmentén kisimogatni
belőle, hogy hát hogyan is értette azt az örömteljes sábeszt, ez-e
minden mondanivalója a rablógyilkosságokról, ez-e az egyetlen gondolat,
amit az ártatlan kis Duna-Tisza közti történetek az ő elméjében
kiváltanak? Kiváncsi vagyok rá, hogy vajjon kettős beszélgetés közben
is, egy kis előzetes kikészités, hogy ugy mondjam, gyógykezelés után is
olyan-e ez az elme s ez a lélek, amilyennek a közbeszólása mutatja.