A plakát a politikai agitációnak szokásos eszköze. Stilusa egyszerü,
tömör, világos – és rossz, tele hibákkal és magyartalanságokkal. A
hangja pózosan patétikus, az őszinteség hangját még csak meg sem
próbálja utánozni. Érvelése egyszerü, azaz nincs is érvelése, a
plakátokon csak kijelentések olvashatók. De ezek a kijelentések aztán
olyan határozottak, ellentmondást még csak fel sem tételezők, hogy
csalhatatlanságuk nem is lehet kétséges. A plakátot mindig többen
bocsátják ki s igy a plakát szövege alatt mindenkor valamely
tömegalakulat: egyesület, párt, vagy társaság neve olvasható. A plakát
szövegezése és a benne foglaltak egész szervirozása mindig oly módon
történik, hogy a kibocsátó alakulat egészen homogénnek tünjék fel,
mintha mindazok, akik az aláirt név mögött, hogy ugy mondjam, rejtőznek,
gondolatban, érzésben, szándékban, a módszerekről való nézeteikben, de
még talán a korukban és azon izlésükben is, hogy szeretik, vagy nem
szeretik a sárgarépát, teljesen egyek lennének. A plakát hatása
tagadhatatlan és kivételnek kell tartanunk az egyetlen esetet, amikor a
plakát nyilván hiába rikoltott a házak falairól s a kávéházak ablakáról:
mikor a vörös hadsereg egy kis katonáskodásra s egy kis háborusdira
invitálta meg a jámbor embereket, – mert nem hinnénk, hogy akadt egy
proletár is, aki éppen a plakátok imperativuszainak engedelmeskedve,
indult el a kaszárnyákba.
A politikai plakát évek óta gyakori virág a mi utcáinkon. Körülbelül két
és fél esztendő óta ezek a plakátok irásban és képben mind egyet
mondanak. Azt mondják, hogy hát: a zsidók! Megállapitják, hogy a zsidók
igy, meg a zsidók ugy, aztán kiadják a jelszót, hogy: _igy a zsidókat!_
és _ugy a zsidókat!_ Az immár óriási csokorban egyike a legujabb
virágszálnak az
=Éhezünk!…=
cimü és kezdetü plakát. Ezt a plakátot is természetesen a nemzetközi
_plakát-táv-világgverseny_ győztese, az _Ébredő Magyarok Egyesülete_
ragasztotta szemünk elé, okulásunkra.
_Éhezünk!_ – mondja érdemben a plakát. Én pedig azt mondom, hogy éhezik
az, aki éhezik, de nem mindenki éhezik. Vannak, akik nem éheznek, hanem
bőségesen és kitünően táplálkoznak, ötfogásos ebédet esznek, mindenből
csakis a legfinomabbat, ebéd után pompásan megfeketéznek és médiára,
vagy igazi egyiptomi cigarettára gyujtanak. Vannak, akik valamivel
szerényebbek, de még mindig igen kitünően élnek. Vannak, akik gyengén
táplálkoznak és vannak, akik éheznek. Ezt különben a plakát is igy
gondolja, eddig nincs is nézeteltérés köztem és a plakát között.
Olvassuk tehát tovább a plakátot és nézzük meg, hogy kik azok, akik a
plakáton keresztül kiáltják a szörnyü szót, hogy: éhezünk. Kik éheznek?
Azt kell az első szóról hinnünk, hogy a jajszavas plakátot azoknak a
szánandó embereknek a közössége bocsátotta ki, akik éheznek. Mert hiszen
többes számban, többen beszélnek, sőt kiáltanak hozzánk és azt kiáltják,
hogy: éhezünk.
»_Mi hét esztendő nyomoruságától összetört magyarok_ _még mindig csak
éhezünk._« Helyes. Mi, akik éhezünk e hazában, – magamat is közéjük
számitom, – magyarok vagyunk. Legalább is olyan magyarok, mint akik,
hogy ugy mondjam, nem éheznek. Tehát: mi, éhező magyarok.
»_Hát nem mi dolgozunk a pesti gyártól kezdve a magyar termőföldön át a
bányák mélységéig minden munkahelyen?_« Helyes, mi dolgozunk, azaz _mi
éhezők_, illetve: _mi dolgozók éhezünk_. Mert ugyebár elsősorban az nem
tud megélni, aki csak a munkaerejével rendelkezik, akinek vagyona nincs,
aki nem vállalkozó, aki nem köt üzletet, aki a munkabéréből akar
megélni, nevezzék azt fizetésnek, vagy akár honoráriumnak. Azaz mégsem
egészen helyes. Mert talán mégis nekünk éhezőknek más közös ismérvünk is
van, mint az, hogy magyarok vagyunk, minket _más alapon lehetne_ és
_kellene_ egységbe foglalni, mint a _magyarságunk_ alapján; mert _nem
minden magyar_ éhezik. A plakát _magyarokról_ beszél, holott _nem a
magyarok_ éheznek, hanem _más kategória az, amely éhezik_. Ezen a ponton
már gyanum támad, már kezdem kétleni, hogy végig egyetérthessünk, én és
a plakát.
»_A teritett asztalhoz még sem mi ülhetünk!_« Bizony nem! Mi éhezők nem
ülhetünk a teritett asztalhoz! Nem _mi magyarok_. Mert vannak magyarok,
akik ugyancsak teritett asztal mellett ülnek. Kezd nekem ez a plakát
zavaros lenni.
»_Munkánk gyümölcsének lefölözője: a láncoló árdrágitó autokon robog el
szenvedéseink és szégyenünk vagonlakásai mellett!_«
Hohó! Itt valami tévedés van, itt baj van. Két kategória van ugyanis,
éhezők és nem éhezők. A plakát rólunk beszél éhezőkről. A mi nevünkben
szól. A másik kategóriának, a nem éhezőknek, azonban csak egy csekély
részét emliti, _a láncoló_ _árdrágitókat. Ebbe én nem mehetek bele._ Én
kilépek ebből a plakátból, az én nevemben ez már nem szólhat, én már nem
kiáltok e szón keresztül, hogy: éhezünk. Mert én igazságos ember vagyok
és az ilyen sikkasztást, hogy csak a láncolókról beszéljenek, a másféle
összes nem éhezőket pedig elhallgassák, ezt nem irom alá. Ez nem igy
van, ez hamis, ehhez nekem, bár éhezem, már semmi közöm nincsen.
Nézzük tovább, mit mondanak még ők, akik azt állitják, hogy éheznek.
Őszintén megvallva, most már kételkedem abban is, hogy éheznek. Tudom én
nagyon jól, hogy vannak sokan, akik éheznek, de, hogy ők is éheznek,
akik a plakátot kibocsátották, ez még nem biztos. Attól még semmi esetre
sem biztos, mert ők mondják. Hiszen azt már látom, hogy bizonyos
dolgokban _legalább is tévednek_.
»_A hazafiságot és a vele járó nyomort vigyorogva nézi barok és
kávéházak jóléttől görnyedő asztala mellől, amig nekünk az észbontó
drágaság hullámai… kiölik szivünk minden jó érzését._« Na, ezt nem
ajánlanám. Ha a jó érzés kivész belőlünk, azzal még nem szününk meg
éhezni.
»_Ő uralkodik tovább, gyülöli a magyart…_« Ki a csodáról van itt szó? Ki
gyülöli a magyart? A csehekről beszél ez a plakát, vagy a románokról?
Még azokat sem vonnám egy kalap alá ilyen föltétlen bizonyossággal.
»_Hát nem mozdul meg egy komolyan segiteni akaró kéz?_«
»_Mozduljon meg hát a keresztény magyarság!_« Mondom, hogy erről van
szó! Egy kis mozgásról. Testi mozgásról, egy kis sportról. Ettől jó
étvágyunk is lesz, és, mondom, rögvest lesz ennivaló, rogyásig,
mindnyájunk számára. Igy hiszik ezt az ébredő magyarok. Akik a plakátot
irták. Legalább ők igy mondják. Ők, akik azt mondják magukról, hogy
éheznek. Akik az éhezők nevében, a mi nevünkben, beszélnek.