Ismerjük a kurzus természetét, ismerjük a jelszavait – s ha valaki nem
is foglalkozik irodalmi kérdésekkel, e jelszavakból kiindulva könnyen
megszerkesztheti magának a kurzusképes irodalom-szemléletet s a
kurzus-ember irodalmi kritikáját. Hogy milyen a kurzus
irodalomszemlélete, hát… hát… hát… most veszem észre, hogy dadogok. Hogy
ugy mondjam, torkomon akadt a toll. Mert amint egy kicsit meg akartam
határozni a kurzus irodalom-szemléletét, hát nem tudtam. Ezennel
visszavonom tehát előbbi állitásomat s kijelentem annak az ellenkezőjét:
_a kurzus irodalom-szemléletét senki sem tudja megszerkeszteni_. Bizony
nem, hogy egy groteszk viccet mondjak – méltót a tárgyhoz, ahhoz a
bizonyos szemlélethez –: könnyebb a tevének a fából vaskarikát
megszerkeszteni, mint a kurzusbéli irodalom-szemléletet. Nem lehet azt
kérem előre tudni, hogy mi az az irodalom, ami kurzus-ésszel irodalomnak
ismertetik el. Nem lehet azt kérem kiszámitani, hogy mit kell irni,
hogyan kell irni, mit nem szabad és hogyan nem szabad irni. Muszáj-e
vidámnak lenni, mert hisz’ a sötét szemlélet Strindbergé, Ibsené s más
efféle destruktiv zsidóké. Vagy muszáj-e szomorunak lenni, mert nem
illik a mai nehéz időkben vidámnak lenni, disszonáns, tehát hazafiatlan
dolog ma vidámnak lenni, holmi zsidó kabaré és bohózatirók tehetik azt
csak. Szabad-e szegény emberről irni az irónak, amikor az már egyértelmü
lehet az izgatással, mert hisz a szegényember sorsa rózsásnak talán még
sem igen nagyon ecsetelhető ma; szabad-e gazdag emberről irni, ami már
szintén egyértelmü az izgatással, mert hiszen ma a szegény embereknek
megirni azt, hogy a gazdag embernek valamivel talán esetleg mégis csak
jobb sora van, mint az egészen szegénynek, hát ilyesmit nem lehet
csinálni.
Ezt sem lehet, azt sem lehet, de hát mit lehet?! Én nem sorolom el az
összes lehetőségeket s nem mutatom ki valamennyiről, hogy egyiket sem
lehet, csak azt mondom, hogy a kurzusban igazi irónak nem lehet irni. Az
irodalom nem birja el azt a sok gátlást, akadályt, tilalmat, idegen erők
betolakodását, azt a sok illetéktelen pozitiv követelményt, amit a
kurzusnak természeténél fogva támasztania kell az irodalommal szemben.
Inter arma silent Musae, sőt: ciángőzben nem nyilnak virágok.
Persze irnak és szavalnak irodalomról és müvészetről, de ők maguk sem
tudják, hogy mit hogyan lehetne és volna szabad irniok. Két példát
mondok el, hadd helyettesitsék azok a fejtegetést, remélem, kiváló
erejükkel minden ellenvetést eleve leszerelnek. Valaki, az egyik
kurzuslap munkatársa, a lapjának irt egy tárcanovellát. De hát honnan
tudja egy kurzuslap munkatársa, hogy mitől döglik a légy, illetve, mi
az, amit már elvisel a kurzusszerkesztő. Nem tudja, nem tudhatja, ezért
irta bele a novellájába ezt a szót, hogy: _one-step:_ Már hogy a
mulatozó társaságban a fiatalok táncra perdültek és one-stepet
táncoltak. A szerkesztő visszavetette a novellát, a frivól szó miatt.
Ilyen szót kurzus-irónak nem szabad leirni. Bizonyára már csak azért
sem, mert az olyan erkölcstelen népekről, akik one-stepet táncolnak, nem
is irhat a kurzus-iró. Nem méltók azok, kérem az irói tollra. Az iró
figuráinak is kérem, kurzusképeseknek kell lenniök. Istenem, mit
tehetett a szegény iró, élni csak kell kiáltással, de viszont
fogcsikorgatva is, kitörölte az _one-stepet_ és _csárdást_ irt helyébe.
Bizonyára igy kivánja ezt, kurzusék szerint, a »magyaros« szellem. Igy,
még ha mindjárt _Buenos-Ayresben_ játszik is a történet.
Más, szintén kurzusiró, benyujtott a lapjához egy regényt. A szerkesztő
visszaadta. Mert a regény ugy véződött, hogy férj és feleség elváltak
egymástól, – mert hát honnan sejtse az a szegény kurzusiró, hogy mit
kivánnak tőle. De hát a kurzusszerkesztő megmagyarázta. Uj befejezést
kellett a regénynek csinálni, amelyben férj és feleség nem válnak el.
Kurzusregény válással nem végződhetik, mert a katholikus egyház a válást
nem ismeri. Igaz ugyan, hogy a protestánsok elválhatnak, vagy azok, akik
polgári házasságot kötöttek, de vajjon szabad-e irónak protestánsokról
és olyan egyénekről irni, akik csak polgárilag házasodtak össze.
Nyilvánvalóan nem. Nem méltóak azok, kérem, az irói tollra. Csak
házasodjanak, éljenek, s ha akarnak, váljanak is el, de kurzusregény
hősei soha életükben nem lehetnek.
Bizonyos dolgokat tehát mégis tudunk már a kurzus
irodalom-szemléletéről, ha az egészet nem is lehet megkonstruálni. De
mennyi kérdés van még hátra?! Például mindjárt nem lehet tudni, hogy
milyen cenzust kell megütni a mellékalakoknak, – mert amit elmondtam, az
a főhős urra és főhősnő őnagyságára vonatkozik. Én azt hiszem, hogy ezt
a fontos irodalmi kérdést még a kurzus irodalombölcselői, még maga
Császár Elemér sem, tudják, e tárgyban tisztán kombinációkra vagyunk
utalva. Én a magam részéről azt hiszem, hogy a tisztességes
mellékalakoknak szintén nem szabad elválni a regényben, de az
intrikusoknak, akik a derék főhősök kiszipolyázására, megrontására,
vérük kiszivására satöbbire törekszenek, ármányos cselszövényekkel,
azoknak szabad, mert azoknak természetesen zsidóknak kell lenniök.
Lesz itt kérem még akkora irodalom, hogy az a Flaubert, Balsac és
Shakespeare még a sirban is szégyenleni fogják silány törpeségüket s
nagyszabásu kurzusképtelenségüket, amit fércmüveikről még lápiszos
pálcikákkal sem lehet levakarni.