Egy konstruktiv lapnak, talán a legkonstruktivabbnak a vezércikkét
olvasom. Olvasom ezt a cikket, de olvasom párhuzamosan vele azt is, a
melyet a szerző nem akart megirni, amely mégis ott van a lenyomtatott és
mindenki által olvasható cikke mögött, szól persze olyan dolgokról,
amelyekről a szerző dehogy is akar közlést tenni a nyilvánosság számára.
A cikk a vallással vonatkozásban álló témáról tárgyal, a katolikusok és
protestánsok viszonyáról. A cikk igen egyszerü, vezércikkbe kivánkozó
gondolatokat tartalmaz, különben szándékában ebnek kötése a karóhoz,
ugyanazon egy nótának konokul következetes pengetése. A szerző
nyugtalankodó agyának produktumai közül azokat a gondolatokat
tartalmazza, amelyek a felszinen uszkálnak, amelyeket a szerző, önmagába
nyulva könnyedén kifog, megformál és papirra vet. Persze a felszinről
való gondolatok között itt-ott csonkok, cafatok alakjában jelen vannak
az agy mélyebb rétegeiből való gondolatok is, az igaziak, azok,
amelyekről a szerző mit sem tud, amelyeket, ha tudna róluk, mások előtt
is gondosan elrejtene. Némi rekonstrukcióval ezeket a csonkokat, véres
cafatokat próbálom összeállitani, a hézagaikat kitölteni s megmutatni,
mi van, mi lehet egy ilyen felette konstruktiv cikk mögött. Mi lehet a
szobatisztára rendezett és pucolt felszinnek egy kissé mélyebb rétegü
parallelje.
A cikk maga, a felszin, nem érdekel bennünket, mindazáltal, hogy az
ellentétben is gyönyörködhessünk majd, közlöm, hogy a cikknek jellemző
tulajdonsága: hivatkozás a kereszténységre, mint szelid, erkölcsi erőre,
hivatkozás a magyar fajiságra, szerzőnek önmaga-beállitása oly módon,
mint akinek egész lelki élete szüntelenül az és soha nem más, mint
állandó szörnyü aggodalom a haza és a nemzet sorsán, mint akinek
egyetlen vágya, már csecsemő korától eredőleg, minden más vágy
kizárásával, hogy a haza s a világkereszténység boldoguljon, hogy
ezeknek diadala elkövetkezzék és ez legyen a béke és a boldogság. A
gondolat-felhámok közül, mondom: az ellentét kedvéért, idézek néhányat,
persze az összefüggésükkel nem törődve.
»_A protestáns szellemnek és egyházszervezetnek is megvan a maga különös
jelentősége és ereje._«
»_A katolicizmus és protestantizmus egyetemes nemzeti szempontból egymás
mellett csak szine, ize, árnyalata az egyetlen és töretlen magyar
népléleknek és örök kereszténységnek._«
»_Ugy éreztem és érzem ma is, hogy Isten küldött nekünk e nehéz időkben
a keresztény egyházak élére is igaz vezérembereket._«
»_Mély és igaz kereszténység, mély és igaz magyarság, belső és
lényegében ugyanaz a krisztusi hit él Prohászka Ottokárban… stb._«
»_… testvérek között, kik végeredményben ugyanazon örök Krisztust
vallják lelki Istenükül._«
»_Soha nagyobb szükség nem volt arra, hogy egymásban az igazi értékeket
keressük és becsüljük meg._«
Agyának felszinéről ezeket az ártatlanságokat hámozza le a szerző és
tálalja elénk. Ezek a gondolatok persze közvetlenül nem érdekelnek
bennünket, mert hamisak, hibásak és értéktelenek. De most nézzünk
mélyebbre, lássuk meg, mi van a gondolatok mögött.
Mindenekelőtt föltünnek a cikk jelzői és képei öntudatlan tartalmukkal.
Csoportositom őket:
»Vezuv-lelkének mélységei.«
»Legkeserübb lángész.«
»Bizakodást csepegtet lelkünkbe.«
»_Legkiméletlenebb_ önismeret.«
»Minden belső és külső erő egyenesen szorit arra.«
»… melynek összefüggő erezete soha egy percig meg nem szakad.«
»Vörös métely fertőzte meg.«
»_Vakság_ kell hozzá.«
»_Oroszlánrész_.«
»Belső egységének is _oszlását jelenti_.«
»Botor _rövidlátó_… gonosz _nemzetrontó_.«
»Mélyreásott ősi ösztönök.«
»Fölütötte fejét hol itt, hol ott egy gesztus, egy hang.«
»A _testvérharc_ rettentő kényszerüségébe _hajszolta_, akkorra már ott
vigyorgott a gonosz esemény mögött a budaörsi csatánál sulyosabb
testvérviszály fekete árnya.«
»Gyülölködés sértődöttsége.«
»Nem taposták el az arra hivatottak.«
»_Gonoszok_ és _vakok_.«
»Rosszhiszemü ugratás.«
»Micsoda _citromagyvelő_ az, amelyből ilyen gondolatlőrét lehet
_kisajtolni_.«
»… ezt csak kiirtani lehet és kell mindama magyarokból, kikbe beleette
magát.«
»A mesterségesen szitott _ellentétek fölcsapó lángjait_ el kell
oltogatni.«
»A keresztény egység igazi összekovácsolói.«
»… ez az uj ragály… meg nem mérgezte.«
»Körülárkolni és magukra hagyni kell azokat…«
»Különös hang ütődött ki…«
»… vezérembereinek összefogása.«
»… bevonulni a bünös és idegen Budapest lelki életébe.«
»Kik mély gyökeret vertek a keresztény lelkekbe…«
Egy ujságcikkben a verekedésre, ütésre és üttetésre, tüzre, égetésre,
szoritásra, szakadásra, fertőzésre, erőszakos behatolásra, mérgezésre,
elásásra, sirásásra, ökölre, harcra, eltaposásra, kiirtásra, megevésre,
ragályra, kalapáccsal való verésre vonatkozó ennyi kép, ilyen orgiás
garmadája mind e jónak, meglepő és csudálatos, még a mi harci időnkben
is. Csupán rámutatok erre, de azt hiszem e rámutatás is legalább is
gondolkodóba ejti még azokat is, akik egészen járatlanok a lélektanban.
Mindezen képek jelentőségének a teljes kifejtése és meggyőző erejü
magyarázása egész nagy tudományos cikket igényelne. De én azt hiszem, e
rámutatás is, amelynél többet a hely szük volta nem enged, elégséges
arra, hogy legalább is megsejtse az olvasó, hogy a közérdekü
szempontoknak s a humanizmus eszméjének hig szószával leöntött, különben
ártatlannak látszó cikkben, annak szavai és mondatai mögött, a képeiben
megmutatkozó fantáziákban micsoda óriási erejü indulatok feszülnek,
szinte ugrásra, kitörésre készen, türelmetlen és éhes vágyával a
harcnak, ütésnek, üttetésnek, ölésnek, égetésnek, elásásnak, kiirtásnak,
taposásnak. Csak egy lépéssel kell például tovább fejleszteni az utolsó
képet, mint fantáziát: »_Gyökeret vertek a keresztény lelkekbe_«; a
_ver_ ige egyenes értelmére térve át: gyökeret vertek lelkekbe,
valamivel, ököllel, kalapáccsal, nem is gyökeret, hanem szöget, éles
tárgyat, tőrt, kardot, baltát, lelkekbe, testekbe, fejbe, agyba.
Nemcsak az igék árulók, hanem a jelzők, a főnevek, a képies kifejezések.
Például a lelkes emberről ez a brutális kép: _Vezuv-lelkü_. Sőt ennek is
robusztus indulatu továbbképzése: _Vezuv-lelkének mélységei_.
»_Legkiméletlenebb önismeret_« – kacérkodó, érdekes érintése ez éppen
annak, amitől az efféle neurózisban leledző irtózik, ami ellen hevesen
tiltakoznék.
»_Minden belső és külső erő_« – tobzódó tulhalmozása az erőnek, ismét
öntudatlan érintése a folyton sejtett patologikus _belső_ erőnek, melyet
a cikk irója önmagában érez.
»_Oroszlánrész_«, – kép ez a ragadozó állatok gyilkosságaiból, élő
állatok feldarabolásából. Ha valaki legnagyobb rész-ről akar beszélni s
ahelyett ezt a fantáziás kifejezést használja: oroszlánrész, bár e
kifejezés magában hordja azokat a képeket, melyekre vele kapcsolatban
rámutattam, mégis maga e kifejezés használata még nem lehet _jel_ az iró
lelki alkatára. _Egy_ ilyen kifejezésnek _jelentést_ tulajdonitani –
lehet merő ráfogás. De éppen a _halmazat_ a feltünő és áruló ebben a
cikkben. Az én számomra félreérthetetlenül beszél, bár látom, hogy
közlésem és magyarázatom csak szakemberek számára lehet meggyőző, a
laikust csupán ennyire birhatja: Furcsa, de lehet benne valami!
Menjünk csak zavartalanul tovább:
»_Belső egységének is oszlását jelenti._« Az _oszlását_ szóban benne van
a kielégülés után való érzésre gondolás, egy kép: amikor a harcmezőn már
minden csendes és – a holttestek már oszlásnak indultak.
»_Legkeserübb lángész._« A lángész-hez, ami fizikálisan agy, agyvelő,
épp ez az _izelésre_ vonatkozó jelző: legkeserübb. Önmagában szintén
semmi, de mint _állandóan_ a legváltozatosabb formákban jelentkező
tünet, legalább is gyanus!
Most egyszerüen ismételjünk:
»_Mélyreásott_ ősi ösztönök.«
»Nem _taposták_ el az arra hivatottak.«
»… _citromagyvelő_ az, amelyből ilyen gondolatlőrét lehet _kisajtolni_.
Mindezek a fantáziák az ilyen egyszerü kifejezések helyett: Mély ősi
ösztönök, vagy: silány agyvelő, amely ily gondolatokat termel.
Ime egy cikk, amely a kereszténység jelszava mögé meghuzódott agyvelőnek
a kigondolása, megnyilatkozása, mekkora szadizmust árul el. Harcias és
gyilkos korunk szóval, tollal és tettel müködő emberei közt sok az ilyen
lelki alkatu, csak azt nem értem, hogy meddig lehetséges még az ilyen –
hiszen már csaknem nyiltan megmutatkozó indulatoknak, ilyen patologikus,
öntudatlan vágyaknak sikerrel hivatkozni a szelidséget, megbocsátást,
megértést és türelmet tanitó kereszténységre.
Azt a tényt magát, hogy a szadizmus tényleg szeret a kereszténységgel,
önzetlen hazaszeretettel s más ideálokkal takarózni, még értem, hiszen
rejtve akar maradni. De azt már nem értem, hogy eddig sikerült is a
rövidlátókat, a jóhiszemüeket, – vagy talán a titkon szolidárisokat! –
megtévesztenie, illetve azokkal önmagát szalváltatnia.