Amikor felszálltam, már pörben állott egymással a kalauz s egy utas. A
kalauz erős, katonás ember. Az utas egy szegény asszony. Nem tudom a
dolog kezdetét, de a pénz miatt keletkezett a szóváltás, ugy rémlik,
hogy az asszony nem akarta a rossz kétkoronásokat elfogadni. Mondom, nem
tudom a dolog eredetét, kombinációra is alig van alkalmam, de nem is az
eredet, hanem a folytatás és a végső kifejlés a fontos.
Tehát a kalauz és a szegény asszony pörlekedett. Nem nagyon, csak egy
kicsit, még semmi különösebb gorombaságot nem mondtak egymásnak, vitájuk
abban a stádiumban állott, amit feleselésnek szoktak mondani. De
mindakettő izgatott volt, az asszony arca kipirult a belső indulattól, a
kalauz meg sápadt volt. Én már láttam a dolog lényegét; láttam, hogy ez
a két szegényember, akiket morzsol és tép a gond, akik reggeltől estig
emberi erőn felül harcolnak, akiket tüzes vassal piszkál gonosz sorsuk,
akik sok-sok sérelmet naponta szó nélkül lenyelnek, hogy ez a két ember
most _minden nyomorusága_ miatt _egymásra_ acsarkodik. Láttam én ezt, de
ha ők nem látták meg magukat, lehetetlen lett volna indulatukat
leszerelni.
Egy percre csend lett, de az asszony ujra kezdte a lamentálást. Erre a
kalauz hozzálépett és azt mondta, hogy ha nem fogja be a száját, hát
pofon vágja. Az asszony megdöbbent, de csak egy pillanatra, önkéntelenül
kiszaladt a száján a szó, azt mondta a kalauznak, hogy _szemtelen_. A
kalauz most pofonvágta. Az erős, katonás férfi a szegény asszonyt, még
pedig nem csak ugy markirozva a pofont, hogy a szavának álljon, hanem
hévvel, erővel. Az asszony hangosan, jajveszékelve sirni kezdett.
A kocsi nem volt tele, tehát az egész jelenetet valamennyi utas látta,
hallotta. A pofon után egy fiatalember, távoli padról felugrott, a
kalauzhoz szaladt és rátámadt. Micsoda gyalázatos dolog ez – kiáltotta,
– _hogy_ szabad egy szegény asszonyt pofon vágni?! Egy kalauznak nem
szabad igy bánni az utasokkal; rendőrt fog hivni és a kalauzt feliratja.
A kalauz sápadt volt, de nem ijedt meg, még nem bánta meg tettét,
szembeszállt a rátámadó fiatalemberrel és szavaival hadakozott ellene.
Semmi köze hozzá, őt az a nő megsértette, ha »_ön azt mondja nekem,
szemtelen, önt is pofon vágom!_« – Eféléket mondott a bátorlelkü kalauz.
Az asszony hangosan sirt. Más utasok is közbeszóltak. A kalauz ellen
beszéltek, fel voltak háborodva.
Ismét mondom, hogy a történet kezdetét nem tudom. Tegyük föl, hogy a
szóharc kezdetén igaza volt a kalauznak. Igaza volt egész addig, amig
pofont igért. Ettől a pillanattól fogva már nem volt igaza. Semmi esetre
sem volt szabad pofonnal fenyegetőznie, még kevésbbé volt szabad a
tettet elkövetnie.
Ott tartunk, hogy egy fiatalember és a kalauz közt folyik a heves
szóváltás, a fiatalember igazságot akar tenni, rendőrt akar hivni. A
kocsinak csaknem minden utasa egy véleményen és egy szándékon van vele.
Két férfi azonban gunyosan mosolyog; figyelik az eseményeket és ők is
beleavatkoznak. Nem részletezem tulságosan a dolgot, csak annyit közlök,
hogy az egyik hangosan igy szól bele a vitába:
– _Jól tette, igaza volt!_
Ezt megelőzőleg a férfi már néhány gunyos megjegyzést tett a fölháborodó
s a kalauzra támadó fiatalemberre, eleinte a társához intézve
megjegyzéseit, de már láthatóan azzal a szándékkal, hogy a fiatalemberbe
belé kössön. Eleinte csak ilyeneket mondott: _nem szeretem a kövér
embereket; hogy lehet igy izgulni;_ – később, amikor ezek hatástalanok
maradtak, a fiatalemberhez intézve, igy nemeskedett az illető uriember:
– _Mindjárt kap maga is egy pofont!_
No most tartsunk rövid szemlét a szereplőkön. A kalauz keresztény. A
sértett asszonyon nem láttam, hogy mi, valószinüleg keresztény. A
gaztetten felháborodó fiatalember zsidó. Erőteljes, egészséges, jóképü,
huszonegy-néhány éves. A külön véleményen levő s kötekedő ur keresztény,
én régóta ismerem, mert közismert sportember, amatőr birkózó volt
régebben, különben zsentri, hivatalnok, ő nem ismer engem.
Megint tisztában voltam a helyzettel. Tárgyilagosan, józanul,
tisztességes szempontból kiindulva lehetetlennek látszott előttem, hogy
valaki a kalauz pártján álljon. Mindenkit, tehát ezt a kalauzt is lehet
_védeni_. De itt nem _védelemről_ volt szó, hanem _teljes igazolásról,
helyeslésről_, sőt többről, az illető uriember bele akart kötni a
felháborodó fiatalemberbe, mind erőszakosabb kisérleteket tett, rettentő
gyülölettel nézte ágálását s odáig vetemedett, hogy a gonosz indulatu
krakélerek módjára ok nélkül pofont igért neki. Mellékesen jegyzem meg,
hogy a fiatalember ezt az igéretet vagy nem hallotta, vagy ügyesen
elsiklott fölötte.
Találkoztam ismét az antiszemitizmussal. A zsidóember oktalan és
féktelen gyülöletével. Akkor, a mikor ezt a gyülöletet meg nem
érdemelte, amikor tisztességes dolgot cselekedett, amikor méltán
háborodott fel, amikor olyasmibe kezdett, amit elintézni emberi
kötelesség.
Csudálatos volt ez a jelenet, az egész szörnyü perspektivájával, minden
lelki, politikai és társadalmi mélységekbe szétfutó szálaival.
Vigasztalan volt. Hihetetlen és megdöbbentő volt annak az uriembernek a
szerepe. Egy brutális férfi ok nélkül, igazságtalanul pofon ütött egy
szegény asszonyt – s ő pártjára kelt ennek a betyárnak csak azért, hogy
szembe kerülhessen a zsidóval. Szembe kerülhessen a zsidóval, ha
mindjárt akkor is, amikor kétségbevonhatatlanul szép és tisztességes
dolgot müvel, szembe kerülhessen vele, beléje köthessen, szóváltást és
esetleg verekedést provokálhasson és megüthesse. Ez a fontos, erre volt
sóvár, éhes és szomjas, minden más: igazság, lelki esztétika,
becsületbeli kötelesség, lovagiasság, mellékes volt. Fontos, minden
racionális és erkölcsi értékkel szemben csak egyetlenegy dolog volt: a
zsidót megütni.