Az Abbázia-kávéházban ültem, az egyik köruti ablakban s éppen a Nemzeti
Ujságot olvastam. Esti kilenc óra volt, illetve az uj időszámitás
szerint, ami legujabb korunk egyetlen vivmánya, huszonegy óra. A
forradalmi idők legnagyszerübb eredményének a hidpénz eltörlését tartom,
az ellenforradalmi idők pedig szinte lefőzték a forradalmiakat, az uj
időszámitás életbeléptetésével. Nem is lesz addig az én szememben
tökéletes az ellenforradalom, amig a hidpénzt ujra vissza nem állitja –
s ha vannak még forradalmárok, ugy _kell_, hogy azok programmjának
sarkalatos pontja legyen az óra belső számsorának eltörlése. Tehát
huszonegy óra volt. Benn a kávéházban kevesen lézengtek, a terrasz
azonban tele volt – szerintem emberekkel, némelyek szerint sziriai
sakálokkal és csinos sakálnőkkel.
A vendégek derült hangulatban, vagy legalább is nyugodtan, feketéztek,
fagylaltoztak, – én azonban a levegőt elektromosságtól feszültnek
éreztem. Lehet, hogy ez érzésemnek semmi tárgyi alapja nem volt,
tisztára hangulat volt az, melyet tévesen láttam rá a külvilágra. E
hangulat mégis oly emlékképekből tevődött össze, melyek a világot immár
évek óta elboritó gyülölettengerről valók, a hangulat anyaga a harc
volt, melyet az ember ember ellen visel, fegyverrel, szóval, börtönnel
és izzó indulattal, megkeseritvén a más és az önmaga életét, szennyes
árnyat vetve még a nyári estén ránk ragyogó teliholdra is. Mikor lesz
már egy ilyen, különben gyönyörü este valóban nyugodt és derüs?
De jaj a telhetetlen lirai kedélynek, jaj a szerénytelen ábrándozónak!
Egyszerre vészes sikoltás, nyomában több is, kiáltás, vastag
férfihangok, bődülés, sürgés, felugrálnak és futnak az emberek, széket,
asztalt feldöntenek, tálcát, poharat levernek, egymás hegyén-hátán
menekülnek be a kávéházba. Rémület szállt meg, a hirtelen rámzuduló kép
olyan volt, hogy azt kellett hinnem, legalább is ágyukkal,
gépfegyverekkel támadták meg a kávéházat. Azt kellett hinnem, véres
csata van itt, legalább is egyoldalu harc, népitélet, istenitélet, a
terraszt holtak és sebesültek boritják már.
Elszaladtam volna, de hát hová? Beszaladjak a kávéházba, az összeszorult
tömegbe? Ott ugyis megtalálnak. Kiugorjak a terraszra s onnan az utcára?
Nekiszaladhatok egy golyónak. Különben is futással fölhivom magamra a
figyelmet, olajat öntök a tüzre, tápot adok a harcos indulatnak. Ott
maradtam hát, ülve az asztal mellett, én, magyar és keresztény, előttem
az asztalon a Nemzeti Ujság. Persze, egy csöppet sem éreztem magamat
biztonságban. Mert hát mit hozhatok fel védelmemre, ha megáll az
asztalom előtt harmincadmagával a hős, kezében fütykös, vagy revolver,
szemében tüz, eszében átkozott gondolata a harcnak, szivében
kiengesztelhetetlen indulata és vágya az emberi test elpusztitásának. Mi
véd meg ellene? Ő magyar és állitólag keresztény. Én is az vagyok. De az
nem mentség. Érzem, gondolom, tudom, hogy nem az. Az emberpusztitás
éhsége tápot akar s ha kevés a zsidó, jó lesz a keresztény is.
Ez volt az érzésem. Most utólag tudom megmagyarázni ezt az érzést.
Büntudat volt ez. Érzése annak, hogy én nem vagyok az ilyen harcosokkal
szolidáris. Én ellensége vagyok ennek a harcnak, elitélem azt. A
véleményem pedig ott ül a homlokomon. Én nem kiáltok fel a harci csapat
érkeztére: _Ugy van, üssétek, én is segitek!_ Az én szemem nem ragyog
fel az örömtől, az én arcom nem derül szélesre a mosolytól. Én sápadt és
ijedt vagyok. Mindenféle harcok idején jaj a békességet akarónak!
De hát tudvalevő, hogy nem történt semmi. Egy kisebb csoport, vagy
huszan lehettek, a Friedrich István beszéde után a Vigadó felől jött az
Andrássy-uton. Mikor közeledtek, állitólag az Ergerbergert énekelték s
tőlük s ettől rémült meg a kávéház népe; velem együtt. Amikor az ablakom
előtt elhaladtak, rákanyarodván a körutra, már a Himnuszt énekelték.
Mikor elvonultak, az emberek, azaz sziriai sakálok, visszasompolyogtak a
helyükre. A nők megkönnyebbültek és csakhamar mosolyogtak, talán jól is
esett nekik egy kis sikoltozás. De a férfiak sápadtak voltak,
szégyelték, hogy megijedtek és hogy ettől ijedtek meg. Bizonyára az
egyetlen voltam, aki nem szégyeltem az ijedtséget. Most ez volt, de
valamikor Clubkávéházi eset is volt. És antiszemiták, vagy nem
antiszemiták, én ismerem, sajnos, az embert.
Az _emberiesség_ nem harci szónoklatokról és nem fütykössel indul el
utjára. Korunkban ritkán találkozik az ember az _emberiességgel_.