Reggeli hat óra tájban a Rákóczi-uton szembe jöttek velem négyen: három
férfi, egy nő. Fiatalok voltak, a férfiak fején valami fehér
vászonsipka, hasonlatos a tengerészekéhez, különben civil a ruházatuk.
Nem igen néztem az arcukba, csak éppen keresztül suhantak a látókörömön;
vagy mulatságról siettek jó későn hazafelé, vagy korán kirándulásra
indultak, mindegy, fontos az, hogy félhangosan valami nótát énekeltek.
Ez a nóta, annak néhány szava, csapta meg a fülem és az eszem; ez volt
az oka, hogy egyáltalában észrevettem őket. Ennyit hallottam a nótából:
»_… huszonhárom, huszonnégy,… rohadt zsidó…_« Ennyit és nem többet.
Tehát valami elmés kis versről, valami bökkölteményről volt szó, valami
olyanfajta reggeli áhitat szállott a négyek ajkáról, mint az
_Ergerberger_, vagy az »_Ennek a zsidónak, de nagy hasa van_«, meg a
»_Kiskertembe zsidómagot ültettem_« és a többi. Szóval egy sornak,
verssornak a végét hallottam, hogy:… huszonhárom, huszonnégy, – egy
másiknak pedig az elejét, ennyit csupán: _rohadt zsidó_… Mondjuk, hogy
igy végződött a sor:… _hová mégy?_
Mellettem baktattak el, amikor ezt énekelték, talán észre sem vettek,
mint ahogy én nem vettem volna őket észre a kis népköltészet nélkül, –
de mondhatom, a daluk inzultusként hatott rám. Dühbe jöttem, megálltam,
utánuk néztem, szörnyü utálattal s ha célja és értelme lett volna,
utánuk futottam volna, valamit mondtam volna nekik.
Visszatérek a miniatür esemény külsőségeire, a hely és az idő alkotta
keretre. A Rákóczi-uton történt, reggeli hat óra tájban. Előttem a
nyilegyenes ut, végén a Keleti pályaudvar képével, fölöttem a tiszta kék
ég, a nap már fölkelt s ontja sárga fényét. Csend. Az emberek még
alusznak. Békességben alusznak. Jobbra tőlem a kis templom, ima és
áhitat helye, mögötte az óriási Rókus, betegek szenvednek benne. Még nem
indult meg az élet zaja, még tart a napi létért való harc
fegyverszünetje, az ember most magába szállhat, vagy legalább is még nem
kell, hogy kikeljen magából. És máris, a nap első jele, amellyel
találkozom, a nap első hangja, amely rám ront, ez a hülye nóta. Mit
várjak ezután? Mi minden van még hátra?! _Szörnyüséges!_
Talán különösnek tünik fel az olvasó előtt érzésem heve és a szélsőséges
szó, melyet leirtam. Ezt értem, de magamat is meg akarom értetni. Tudom,
ha zsidó embernek effélét, ilyen csekélységet, ami itt egyáltalában
történt, elbeszélek, fölényesen mosolyog. Teheti, részén a fölény, mert
hiszen találkozott valami végtelen szellemi és erkölcsi alacsonysággal s
ezen csak mosolyoghat. De én szégyenlem az esetet, engem undorit, engem
lesujt. Elvégre magyarok és keresztények voltak a delikvensek, vagy
szegényemberek – s bennem megvan a szolidaritás érzése; én szeretném
menteni az izlést, a gondolat, sőt a cselekvés esztétikáját, mi több:
_őket_ szeretném menteni az emberiesség, a tisztesség számára. Az
antiszemitizmusukat talán nem is bánom. Ha megmarad nézetnek vagy ha
politikai akció is, de törvényes, akkor vigye őket az ördög az
ostobaságukkal, hadd higyjék, hogy meglelték a minden bajok arkánumát.
Mit bánom én a tömegantiszemiták politikai vezetőinek, gondolatszállitó
bölcseinek és betüvetőinek görbe nemzetmentését. Hozzanak törvényeket,
szabályozzák meg az élet menetét ugy, ahogy legcélszerübbnek vélik,
ahogy tudják. Én nem bánom a _numerus clausust_ és a _trafikrendeletet_
és sok mást, semmit, ami tételes intézkedés. Ha jók, maradjanak, ha
rosszak, majd megváltoztatják ezeket. Jó, elismerem, hogy csakugyan
vannak közgazdasági, sőt más problémák s látom, hogy a problémákat
mindig két-háromféleképen kisérlik megoldani rosszul, amig valami jóhoz
jutnak. De bánt az igazságtalan tömegcselekvés és bántanak a bujtogató
szavak. Mert bármi legyen a végső igazság, annak a kiinduló pontja nem a
»rothadt zsidózás«, nem a hősköltemény, amely azt mondja:
»_Kis kertembe zsidómagot ültettem,_
_Minden reggel forró vizzel öntöztem._«
Az undok szavak, a Butaság gyermekei, az undok cselekedetek pedig: éjjel
a kapu alól, »üsd a zsidót!« kiáltással előugrani – a Gonoszságéi; ha a
mai politika urainak van valami igazságuk, – nem az antiszemitizmusban,
hanem a magyar élet rendbeszedésében, – ezek a förtelmek _azt is_ csak
beszennyezik.
Mondom, indulat öntött el s a dalos kedélyek után szerettem volna
vágtatni s rájuk ripakodni:
– Nincs más gondotok?! Nem szégyenlitek beszennyezni a reggeli napfényt?
Nem undorodtok méregport hinteni a tiszta levegőbe? Ha üdülni,
kirándulni mentek, nem átalljátok ezzel az otrombasággal kezdeni a
napot? Kik-mik és hogyan neveltek benneteket, hol szedtétek ezt a
mocskos izlést? Nem érzitek, hogy nincsen igazatok? Vagy van-e
egyáltalában valami célotok? Rendes emberek, férfiak és nők, a lelkük s
a tüdejük megfürösztésére vajjon indulhatnak-e _igy, ezzel_ a zöld
természetbe, Isten szabad ege alá? Milyen ordináré az ábrázatotok,
milyen éretlenül durva a szellemetek! Illenék inkább elrejteni azt, ami
rut bennetek. Persze megragadt rajtatok a fertőzet és megtanultátok,
hogy lelketek ez undoritó felböfögéseivel mostanában szabadon
kérkedhettek, mint perverz exhibitionisták. De vajjon igazak-e, nem
hamisak-e a ti tanitómestereitek? _Ők mossák kezeiket_ s azt mondják
finom, diplomatikus mosolylyal, hogy _ja, ti vagytok a durva és buta
tömeg, nem kell csodálkozni rajtatok_. Ők bölcsen _megértenek
benneteket_, de vajjon ti, ha elgondolkoztok, nem láttok-e át a
praktikáikon s nem szégyenlitek-e a tanitó mestereiteket, akiknek a
durva és buta tömeg minden megnyilatkozására, válogatás nélkül,
szükségük van?
Igen, a tanitó mesterek!! Ők napjaink pathologikus stigmáinak a
kiformálói. Ők minden esetre bünösök ebben a kis incidensben és
valamennyi ehhez hasonlóban s az _ezt magasan tullicitálókban_, mert
elinditották, elnézték, mert bölcsen megértették, mert soha meg nem
kritizálták, le nem intették. A tanitó mesterek, a gondolkodók,
szónoklók és tollforgatók, akik ugyan maguk, ez igaz, soha nem énekelték
nyilvánosan e kis dalokat s személyesen nem rejtőztek a kapuk aljába.