Első találkozás, tehát gyermekkoromban történt. Hét éves lehettem,
amikor nyári vakációra a nagyszüleimhez utaztam, szülőfalumba. Egy
tanyán töltöttem az egész nyarat, ahonnan néha a nagyanyám bevitt a
falumba. A tanyán mezitláb futkostam, de ilyenkor a falusi nyilvánosság
számára harisnyát és cipőt vettem föl, ugy poroszkáltam gyalogosan
sétáló nagyanyám mellett. Utjaink alkalmával csaknem mindig megtörtént,
hogy amint elballagtunk egy-két parasztgyerek mellett, akik ingben,
gatyában és mezitláb játszottak, vagy őgyelegtek az uton, egyszerre csak
bántó kötekedésképen ez a kiáltás ütötte meg a fülemet: zsidó! zsidó!
zsidó! Többnyire ezt az egy szót kiáltották, ismételgetve, mert gunyul,
meggyalázásul ezt is elégségesnek tartották, de néha drasztikus rimet is
üvöltettek melléje, amely könnyen kitalálható s amely bizonyára országos
népi szólam. Engem bántott ez a guny s minden esetre erős hatással volt
rám, mert több ilyen vélemény eggyé tömörülve, intenziven él az
emlékezetemben. Jól emlékszem a sunyi kis kölykekre, amint közeledtünkre
abbahagyták a játékot, elhallgattak s szótlanul bámultak s ahogy
szeliden rájuk néztem, már valami gonosz kajánság zöld tüze lobogott a
szemükben. Szinte éreztem az ellenséges indulatot, mert sejtettem, hogy
valamire készülnek, de még kussoltak, csak amikor már vagy husz
lépésnyire elhagytuk őket, akkor eredt meg a hangjuk, akkor hullott rám
bántó szavuk piszka. Én dühös voltam s hogy akkor, gyerekfejjel, dühös
voltam, ez természetes. De, szinte csodálatos, még most is, máig is
bosszant, bánt, szégyenit ez a dolog. Ugy kell lennie, hogy az én
számomra fontos ez az élmény, azt _mutatja_ emlékezésem ereje s az
emlékezéshez füződő indulat nem csupán a gyermekkori indulat felujulása,
hanem egy oly állandó reakció, amely azóta ujabb és ujabb tápot kapott.
Ehhez a kezdeti élményhez még sok más csatlakozott az idők folyamán,
melyeknek eredménye, hogy nem csak semmi gondolati s érzelmi közösséget
nem érzek azokkal, akiknek agya s szive az antiszemitizmus szennyét nem
tudja magából kivetni, hanem megvetem és gyülölöm az antiszemitizmust.
Mert elemezzük csak meg emlékemet. Engem akkor bántottak és
megszégyenitettek azok a gonoszkodó gyerekek. Bántottak, mert rossz
indulattal kiáltották felém. Rossz indulattal, kötekedőn, azzal a
szándékkal, hogy az nekem fájjon, hogy szégyeljem magam, hogy féljek
tőlük. Az már itt mellékes, hogy nem voltam zsidó. Azt is kiabálhatták
volna, hogy: pisze, vagy hogy: hegyesfülü. Mindegy, hogy mit kiáltottak,
de bántani akartak. Az én szubjektiv sérelmemet illetően mindegy, hogy
mit kiáltottak. Ha tovább elmélkedünk s valami jelentőségét keressük
ennek a különben ártatlannak tetsző gunyolódásnak, akkor már nem
mindegy. Nem azt kiáltották, hogy pisze azt se, hogy hegyesfülü, hanem
azt, hogy zsidó. Ebben azután a rossz indulaton kivül a butaság is benne
van. Nem a gyerekeké, mert hisz ők csacskák s leszámitva azt a kis
állati gonoszságot, a mellyel az idegen kutyák morogják meg egymást,
csaknem ártatlanok. Hanem _azoknak_ a butasága, akiktől tanulták, hogy
zsidónak lenni az megbecstelenitő. Annál inkább, mert hiszen miért
néztek ők engem zsidónak? Azért, mert matrózgalléros bluz, rövid nadrág
volt rajtam, a fejemen szalmakalap, a lábamon harisnya és cipő! Tehát a
_városi_ ruhám miatt! Ellenszenvet, kötekedő kedvet keltettem a kis
parasztgyerekekben, mert a városból jöttem, mert _kulturmez_ volt
rajtam. Ez az _az ellenszenv_, amelyet nem felejtettem el, _ez_ az,
amellyel oly sokszor találkoztam. És bizonyos, hogy azokhoz a kis
gyülölködő, marakodni kész, butácska és müveletlen parasztgyerekekhez
hasonló felnőttek ma is azt üvölhetnék felém, hogy: zsidó, zsidó, zsidó!
Mert amint azok zsidóztak a városi mez miatt, most már zsidózhatnak
lelki és szellemi hasonmásaik nem a mez miatt, hanem sok minden miatt,
ami több a meznél, ami fontosabb tulajdonom és jelem, mint akkor a ruhám
volt, ami a lényegem, amiatt, hogy fölvilágosodott, szabadon gondolkodó,
európai kulturáju, humánus ember vagyok. (Zsidó! Zsidó! Zsidó!) Amiatt,
mert igazi iró vagyok! (Zsidó! Zsidó! Zsidó!) Amiatt, mert a lelki
rokonom nem Szabó Dezső, hanem Flaubert. A szellemi rokonom nem Budavári
László, hanem Shaw. Kollégámnak nem Kozma Andort, hanem Gorkij Maximot
tartom. Mert a legszivesebben Anatole France-t olvasom, mert szeretem a
matematikát, mert legkedvesebb operám az Aida, mert azt tartom, hogy a
legszebb kép Rafaello »Sixtusi Madonnája«. (Fuj zsidó, zsidó, zsidó.)