A kurzus vezérlő alakjainak komolyabb szellemi megnyilatkozásait alig
ismerem. De mivel ugy látszik, hogy még jóideig lesznek aktuálisak, meg
mivel meg kell állapitanom, hogy a társadalom szerkezetében s az emberi
lélekben erős gyökereik vannak, foglalkoznom kell velük végre, mint
tüneményekkel, mint tőlem erősen különböző, hozzám csaknem idegen agyi
berendezkedésü emberekkel. Megkisérlem, hogy legalább megértsem őket, ha
már egyszer léteznek és hatékony tényezők. Egyelőre, bevallom, oly
különös nekem az indulatuk kegyetlensége, oly meglepő a logikájuk, oly
káprázatos közülök akárhánynak a változékonysága, a következetesség
minimumával szemben is, hogy csak csodálom, de nem értem őket.
Most ott tartok, hogy buzgón olvasom azokat a lapokat, amelyek magukat
kereszténynek és nemzetinek vallják. Minél hamarább könyveket, irodalmi
müveket is olvasok majd a kurzus kiválóbbjaitól. Sajnos, eddig inkább
Tolsztojtól, Flaubert-től, Shaw-tól s efféle destruktivoktól olvastam, s
ezek oly sokan voltak, annyit irtak, hogy például Budavári László
összegyüjtött munkáinak elolvasására a tizedik életem vége felé
szakithatnék csak időt. No, de megtöbbszörözöm szorgalmamat, közelebbről
megismerkedek majd eggyel-mással, legelőször talán Bangha páter legujabb
könyvével, Banghára vagyok a leginkább kiváncsi, őt okosnak, igen
tehetségesnek dicsérik előttem. Egy mérsékelten forradalmár, de erősen
szocialista ismerősöm szinte vallomást tett egyszer előttem, igy:
»A kommün bukása után hetenként a Bazilikában prédikált Bangha páter; én
minden prédikációjára elmentem s egy zugba elrejtőzve hallgattam.
Elrejtőzve, mondom, mert abban az időben s azok közt a viszonyok közt,
állandó szörnyü félelmemben is, az akkori érzéseim mellett is, olyan
hatással volt rám minden egyes prédikáció, hogy felforgatta minden
eddigi gondolatomat, megingatta az önbizalmamat, csaknem elsöpörte egy
egész élet minden élménye és tanulása által szerzett, mindig szilárd és
nyiltan vallott világszemléletemet, gondolkodóba ejtett s már-már rávett
arra, hogy reviziót tartsak önmagamon, feladjam minden eddigi nézetemet
s helytelennek tartsam még az ösztönös érzéseimet is, szóval a
prédikáció csaknem egészen meghóditott. Órák, sőt napok multak el, amig
föl tudtam egyenesedni, a mig megszabadultam egy-egy prédikáció
hatásától és ujra az lettem, aki voltam s azt mondtam, hogy: nem ugy
van, nem ugy van, nem ugy van, a hogy a páter tanitja!«
Ez és sok egyéb éppen elég ahhoz, hogy kiváncsiságomat felkeltse, hogy
elolvassam Bangha müveit s megtudjam, miképpen gondolkodik ő a világról
s a mai magyar élet problémáiról. Majd meglátjuk…
Most azonban Prohászkáról akarok szólni, mert őt már ismerem. Olvastam
tőle és róla egyetmást. Nem emlékszem rá, hogy mit – és ezt jellemzőnek
tartom. Minden esetre hitről és erkölcsről volt szó a kenetteljes
irásban, továbbá arról, hogy az ember fölfelé néz és gyanánt; – ez
utóbbi szavak karrikaturának látszanak, én azonban komoly jellemzésnek
szánom őket. Mindig meglepett az elismerés, amelyben Prohászkát még a
vele nem egy nézeten levők is részesitették. Gondolatait sekélyeseknek,
okfejtését erőtlennek, stilusát ékes szavak árjában szétfolyónak és
magyartalannak találtam. Csupán impresszióm volt róla, de ez impresszió
alapján azok közé az értékek közé soroltam, akik egyetlen egy
megnyilatkozásukból megitélhetők. Az ő müveit nem fogom elolvasni, elég
egy beszéd, egy mondat s ha azt sikeresen meganalizáljuk, teljes és
szilárd lehet az itéletünk. A beszéd, illetve az inkriminált mondat a
napokban hangzott el Benárd Ágoston beszámolóján, ahol a püspök ur is
felszólalt. Ime a mondat:
»Fehérváron négy zsidó ment a püspöki palota alatt és én ezt tudom, mert
hallottam valakitől, aki mögöttük ment és jött mögöttük egy rikkancs,
aki azt kiáltotta: Uj Lap, Uj Nemzedék, Nemzeti Ujság – és az egyik azt
mondta: Ne kiabálj fiam, tisztességes zsidó keresztény ujságot nem
vesz!«
Ez a mondat; több nem kell, hisz magában hordja mindazt a
következtetést, amit Prohászka a kis esetből levon, vagy levonhatónak
vél.
Tehát rossz néven veszi Prohászka Ottokár, hogy az egyik zsidó azt
mondta: tisztességes zsidó keresztény ujságot nem vesz. Ezt én nem
értem. Az én eszemnek idegen ész termelte ezt a gondolatot, idegen sziv
ezt az érzést, legalább annyira nem értem, mintha az én fülemnek, idegen
nyelven, teszem tótul mondták volna. Mert hát itt a püspök ur rossz
néven veszi egy zsidótól azt, hogy nem vesz olyan lapot, amely őt
szidja, amely őt mindenféle rut tulajdonsággal és bünnel terhesnek
mondja és állandóan fenyegeti. Hogy hát ez a zsidó nem örül az olyan
olvasmánynak, nem kap rajta, nem siet érte két koronát fizetni. Micsoda
különbség az izlések közt! Hiszen bomlott agyu, perverz érzelmü embernek
tartanám azt a zsidót, ha jó érzéssel volna például az Uj Lap iránt.
Hisz’ a nevezett lapok nem is reflektálnak arra, nem is akarják azt,
hogy a zsidók őket szeressék. A nevezett lapok határozottan azt akarják,
hogy a zsidók ne szeressék őket. Mihelyt ezt a céljukat nem érnék el,
megjelenne szerkesztőségükben üzleti és világszemléleti dirigensük és
azt mondaná: Baj van, nem jól dolgoztok, mert a zsidók nem félnek eléggé
tőletek, nem utálnak, nem gyülölnek eléggé titeket. Én megvetném azt a
zsidót, akiben nem váltana ki heves indulatot, ha azt mondják neki, hogy
ő rut, ő gazember, ő svindler, ő a nemzet ellensége, ő gonosz, ő
ártalmas férge az egész emberiségnek, megrontója a világnak. Ha ez nem
keltene félelmet, iszonyatot és haragot abban a zsidóban, akkor azt
hinném – igaz, amit róla mondanak, ő maga is érzi ezt; vagy azt hinném,
hogy igy gondolkozik: én majd gondoskodom az én bőrömről, a többi zsidót
pedig vigye el az ördög.
A püspök ur azonban azt mondhatná, hogy ő másképpen értette, amit
mondott; ő nem azt veszi rossz néven az egyik zsidótól, hogy nem örül a
nevezett lapoknak, vagy nem szereti azokat, vagy nem hajlandó azokat
vásárolni s igy anyagilag munkájukban támogatni, mert ezt megérti ő is,
hanem azt veszi rossz néven, hogy az a zsidó sérelmének nyiltan
kifejezést adott, kifejezést mert adni. Édes Istenem, mondom én, hogy
lehet rossz néven venni attól, akit bántanak, ha feljajdul. Még ha
jogosan bántanák is. Szálljon csak magába a püspök ur, kell, hogy ő
kitünően értse hivatalból a magábaszállás mesterségét és akkor be fogja
látni, hogy igy van, igaz, akit bántanak, attól nem csoda, ha feljajdul,
vagy akár felmordul.
A püspök ur most azt mondhatná: ne csürjük-csavarjuk a dolgot, ő megérti
a feljajdulást is, tehát nem is veszi rossz néven; de itt másról van
szó, itt egy itélet kimondásáról, vakmerőségről van szó. Az egyik zsidó
azt mondta, hogy tisztességes zsidó nem vesz keresztény lapot, tehát az
egyik zsidó ócsárolta a kereszténységet. Én erre azt mondom, hogy
nyilvánvalóan nem erről van szó, a forma talán mást mutat, mint ami a
mondás lényege, de a lényeg az, hogy az egyik zsidó a nevezett lapokról
mondott szentenciát, nem pedig a kereszténységről. És még ha
vonatkoztatható lenne is az egyik zsidó indulata a kereszténységre, az
az egyik zsidó ösztönösen tudja azt, amit én tudatosan tudok és állitok,
hogy nem azonositható a nevezett lapok gyülölködő, kardos-szuronyos és
bunkósbotos »kereszténysége« az igazi kereszténységgel, amiről az egyik
zsidónak bizonyosan vannak halavány sejtelmei.
Tehát ha azt mondta az egyik zsidó a négy közül, amit a püspök ur idéz,
én megértem őt és semmi helytelent nem látok abban, amit mondott. De
csakugyan mondotta-e? A püspök ur azt állitja, hogy ő tudja, mert neki,
hogy ugy mondjam, denunciálták azt a bizonyos egyik zsidót. Én pedig
közlöm a püspök urral, hogy az az egyik zsidó ezt a mondatot: Ne kiabálj
fiam, tisztességes zsidó nem vesz keresztény lapot – ezt, igy nem
mondta. A püspök ur persze hitt annak, aki az egyik zsidót nála feladta,
mert jól esett neki hinni, jól jött egy ujabb kis adat ugy általában a
zsidók ellen. És hitt a feladónak, mert nem ismeri eléggé az embert, sem
a feladót, sem a feladottat, sem a többit – és mert nincs hibátlan
érzéke a realitás iránt. Az ember mást mond a rikkancsnak, ha jön és
ujságok cimeit kiabálja. Az ember vagy vesz, vagy nem vesz ujságot, de
ezt nem indokolja, ha pedig a rikkancs erőlteti a dolgot, az ember nem
szól, vagy elküldi a rikkancsot, teszem, ha dühös ilyesmit mond: erigy a
fenébe. De holmi általános érvényünek szánt szentenciát az ember semmi
esetre sem mond a rikkancsnak. Ha valamit gondol is az egyik zsidó, azt
nem a rikkancsnak mondja, avval ő nem törődik, avval ő nem akar közölni
semmit, hanem mond valamit a második, vagy harmadik, vagy negyedik
zsidónak, (lehet, hogy nem is voltak négyen, talán csak hárman voltak,
vagy ketten, vagy egyen, esetleg – még kevesebben) és azoknak sem
ilyesmit mond, hanem például, ha látja, hogy valamelyik vesz egy Uj
Lapot, csodálkozóan rászól: – Megőrültél?
Amit a püspök ur mond, az szent igaz, de annak a valóságában, amit neki
a négy zsidóról denunciáltak, kételkedem. »Mert hallottam valakitől, aki
mögöttük ment…« Ez a valaki alázatos szolgája lehetett a nagy urnak, a
püspöknek. Már pedig miféle dolgokat mondanak az alázatos szolgák a nagy
uraknak? Kellemes dolgokat. Csakis kellemeseket. Vagy dicsérik őket,
vagy becsmérlik azokat, akiket a nagy ur nem szeret. Igazat semmiképen
sem mondanak. Ha pedig a püspöknek valaki vele egyenrangu ur adta fel a
négy zsidót, hát ezt is tudjuk már értékelni. Képzeljünk csak el egy
jelenetet, azt, hogy német generálisok a világháboru kellő közepén
együtt ülnek és tanácskoznak. Mindegyik a »végső győzelemről« beszél,
mindegyik megingathatatlan hitet, teljes bizonyosságot mutat a többi
előtt, – belül pedig nagyon is sejti, hogy a háboru elveszett. Ennek az
analogiájára: két ur, egy püspök és egy civil beszélgetnek a zsidókról.
Szilárd meggyőződést mutat mindakettő a másik előtt, mely szerint a
zsidók igy, a zsidók ugy, minden baj kizárólagos okai a zsidók. A
meggyőződésük illusztrálására, nehogy ingadozóknak lássanak, vagy hogy
egyik a másik meggyőződését erősitse, hogy olajat öntsön a tüzre, – kis
eseteket beszélnek el. Ezek a kis esetek azután a cél szerint, amelynek
a szolgálatában állanak, idomulnak. Igy került csávába a négy zsidó,
akik, mondom, talán nem is voltak négyen, hanem csak hárman, ketten,
vagy egyen, – esetleg még kevesebben.
Igy fest az én szememben az a csekély történeti mag, amelyből Prohászka
Ottokár következtetéséket von le, olyanféléket, hogy mondjuk: »a
liberalizmus egyre szemtelenebbül üti fel a fejét!« Látjuk a kiinduló
pontot, látjuk a végső következtetést s az ut a kettő közt mily sántitó
logika! És épen ez az a szellemi táplálék, amit fogyasztani nem tartok
üdvösnek.
Bangha páter könyveit megnézem, de Prohászka müveit nem fogom elolvasni.