Eddig tartott a napfény, már most következik az éjszaka.
Hajh, drága dolog a jó éles kard a csatában; hajh, mondjátok akkor,
áldja meg az Isten, a ki csapásokat osztogat vele az ellenségnek. Mikor
pedig vége van a harcznak, akkor zugolódtok reá: – «ne nyulj hozzá
gyermek, mert elvágod vele a kezedet».
Mi volt a hős Toldi vége?
Mikor legyőzte az országczímert elrabló viadort, mentéje ujjával,
melyben vala buzogánya, agyonütött valami rossz kölyket, a ki vele
kötekedett a királyi udvarban. Ezért börtönre keresték; csak a szégyen,
a mi megölte, mentheté meg attól.
Mi lett a hős Simonyi vége?
Béke idején is olyan szigorú rendet tartott ezredében, mintha ellenség
előtt állt volna.
Száz adomát tudnak szigorúságáról.
Hogy az volt rendelete: miszerint a riadó trombitaszóra a melyik katona
legelébb jön, jutalmat kap, ki legutóbb, botot. Minthogy valakinek
okvetlen kellett utolsónak lenni a sok közül, a verés soha el nem
maradt.
Hogy egy hadapródot azon szóval bocsáta el szabadságra, hogy ha a
határidőre haza nem jön, becsületszavára fogadja: főbe löveti. Az ifjú a
takarodó után jött meg s Simonyi, hogy becsületszavát meg ne szegje,
főbe lövette.
Egy év mulva Arad vára börtönében halt meg.
Az a Simonyi, a ki huszonnégy éven át karddal kezében honának büszkesége
volt, lánczczal kezén végezte életét, szégyen és bú miatt; megfosztva
rendjeleitől, kitörülve a vitézek sorából.
Tehát a ki azt mondta róla pajkos gyermekkorában, hogy vagy nagy úr
lesz, vagy a börtönben hal meg, kétszer is eltalálta sorsát.
Mindenesetre jobb lett volna neki nem tenni zsebébe azt az ív papirost,
a mely Lipcse alatt felfogta a szivének szánt golyót!
Úgy halt meg mint Toldi. Dicsőséges életpálya végén szégyentől, bánattól
letörve.
Mondjon rá szigorú itéletet, mint emberre, a biró itt a földön, és ott
fenn az égben: – a hős dicsősége mindig fényes marad s együtt él az el
nem fogyandó napokkal!