Isten hozzád szép Francziaország; bátor férfiak, szép asszonyok hazája!
Isten hozzád dicsőség mezeje, hőstettek napjai!
Isten hozzátok ti boldog városok, hol a magyart még ellenségképen is oly
szivesen látták!
Soha sem voltak ott olyan víg dalidók, soha sem voltak a templomok oly
látogatottak, mint a magyar huszárok ott léte alatt.
A vitézeknek vissza kelle térni hazájukba.
A jó Simonyi búcsut vett szép védenczétől, a marquisnőtől. Csak a végső
pillanatban, midőn az érzésnek többé nem lehet parancsolni, tudta meg,
hogy mennyire szeretteték.
Midőn egy kis németországi falun keresztül utazva, ugyanazon gazdához
szállt be, kinél sok év előtt volt szállva, mint fiatal őrmester, a kis
leánykák – most már mind eladó szüzek – ráismertek, s örömtelten
kiálták: «a jó őrmester megérkezett!»
És az egész falu népe, boldog emlékektől buzdítva, kiáltá utánuk:
«Itt van a jó őrmester.»
A jó őrmester már akkor világhírű hős volt, és a legfényesebb urak
egyike, ki szegény ismerőseit mégis oly szivesen fogadta.
A hazatérő hősre nagy becsület várt ide haza; a vezénylete alatt levő
ezred főlakhelye eddigelé Gácsországban volt, most azt az uralkodó
különös kegye kitüntetésül egyenesen a birodalmi fővárosba, Bécsbe tette
által.
E fényes városban sok szép látni való volt akkor is, de a legszebb, a
mit látni lehetett, mégis csak Simonyi huszárezrede volt.
Mikor az bevonult hosszú diadalútjáról, elül harminczkét lovas zenésze,
ősmagyar kaczagányokban, gazdag arany sujtásokkal, kiket egy termetes
szerecsen, fényes keleti ruhában vezényelt ezüst buzogánynyal kezében; a
tisztek csojtáros mentékben, kócsagos kalpagokkal; az egész ezred
tetőtül talpig újan öltöztetve, a lovak sallangos csojtárai ragyogók,
maguk is délczegek, s mikor végig hangzott Bécs fényes útczáin Lavotta
magyar indulója, melyre minden paripa úgy kezdett tánczolni, mintha ő is
tudná, hogy huszárt visz a hátán Bécsnek városába; a délczeg vitézek
szemei örömtül szikráztak; hajh akkor a jó bécsi népnek kevés volt az
ablak, még a házak teteje is megtelt emberekkel; úgy szórták reájuk az
özön virágot, úgy hangzott eléjük a sok «hozott Isten!» Az is magyarul
szólt, a ki egy szót sem értett.
Különös dolog az, én magam sem tudom okát adni, honnan, miért vagyon?
hiszen más katonák is lehetnek vitézek, szeretetreméltók, de nem tünik
az úgy fel, mint a huszár; egyetlen huszár látása jobban felvillanyozza
az embert, mint más akármiből száz.
Volt ez időben egy hirhedett szinmű, mit a bécsi szinpadon épen oly
sikerrel adtak, mint a közelmult években a ravennai viadort; czíme volt
annak «a kisbéri ballet».
Mint a czím gyaníttatja, e szinmű Magyarhonban játszott, a császárné
útját tárgyazva, midőn a háború elől Kis-Bérre vonult; voltak abban a
kor izléséhez képest fényes menetek, csaták ábrázolatai, némajátékok,
dalok és mindenféle tánczok. – Adták ezt a darabot talán kétszázszor is
egymásután.
Egyszer Simonyinak eszébe jutott, hogy mikor ezt a szinmüvet újra adják,
elviszi huszárjait a szinházba.
Hogyan? Az egész ezredet?
Nem egyszerre az egészet, hanem egyszer az egyik felét, másszor a
másikat.
Egy napon jön a parancs a huszároknak: «este hat órára kirukkol a fél
ezred egész parádéban, de ló nélkül – gyalog».
Gyalog! mi lesz ebből!
Simonyi a karantán kapu melletti szinházban a felső karzat alatti
második emeletet e napra egészen kibérlé s azzal parancsszóra beülteté
szépen három sorba a deli huszárságot, mint mikor hadi rendben ülnek a
lóháton.
Napi parancs ez volt:
«Egyenesen ülni; mindent jól megnézni, semmit sem beszélni, publikum
fejére le nem köpni.»
Ott ültek már a huszárok, midőn a többi közönség kezdett a szinház
minden egyéb részeibe gyülekezni.
Szokatlan jelenet volt ez a kedélyes bécsi előtt; egy egész
huszárhadrend a karzaton, nyalkán kipödrött bajuszszal. Mind olyan
csendesen ültek, nem fecsegtek szomszédjaikhoz, nem nézegettek
szemcsövekkel, nem tehénkedtek a padok karjára, mint a többi uri és
közrendű népek.
A szép ballet előtt valami szerény kis bohózatot adtak, egyet azon
hézagtöltő darabocskák közül, a mik a végre születtek, hogy a más
egyebet nézni jött közönségnek keservessé tegyék a várakozást.
A mi huszárjaink sem nem mosolyogtak rajta, sem nem ásítoztak rajta. Úgy
ültek ott, mint megannyi tudós társasági tag, a ki kritikát jött irni.
Meg volt nekik parancsolva, hogy egyformán viseljék magukat.
A bohóczok végre letüntek a szinpadról, most következett a ballet.
Mindenféle átlátszó ruhás angyalok libbentek ki a szinpadra, forogtak,
repkedtek, lábaikkal mutogattak erre arra: – még itt csak a bajuszaikat
pödörgették a huszárok; egynémelyik nagyot pirult s szemérmesen lesütve
a szemeit, dörmögte a szomszédjának:
«Az angyalát! Bizony hosszabb kantust is vehetett volna magára a
hugomasszony. Az ember szinte rá sem mer nézni.»
«Bizony szégyen gyalázat az, annyi becsületes ember előtt olyan reggeli
pongyolában ugrálni.»
«Talán nem is tudja, hogy «úgy» van? Rá kellene kiáltani.»
«Ni a szemtelen, hogy fölemelte a lábát.»
Végre egy vén őrmester megnyugtatá őket, mondván: hogy hiszen ezek nem
igazi asszonyok és leányok ám, hanem csak alakok; szemfényvesztés az
egész.
Hanem azután kirukkol egyszerre a szinpadra húsz magyar parasztlegény
tarka zsebkendőkkel gomblyukaikban és húsz magyar leány, szalagos
hajfonatokkal, pillangós ingvállal. Rárántják a zenekarban a legszebb
toborzó nótát s elkezdenek arra azok délczegen tánczolni.
De már e hangokra, e látványra villogni kezdettek a hadfiak szemei. A
zene oly lelkesítőn hangzott, a tánczoló párok úgy csattogtatták
tenyereiket; a huszárok is szerettek volna egyet-egyet belekurjantani s
tapsolni tenyérrel. Ámde meg volt parancsolva, hogy szépen viseljék
magukat, s az átelleni páholyban ott ült maga Simonyi és vigyázott
rájuk.
No de azt nem láthatta meg, a mi a pad alatt történik. Egyszer csak
elkezd valami új hang vegyülni a zenébe; a huszárok elébb halkan, aztán
erősebben verték össze sarkantyúikat; az egész fél regement sarkantyúja
olyan szépen kiverte a tactust, mintha a karmester dirigálta volna.
A közönség ekkor elkezdett a huszároknak tapsolni, a kik folyvást
mozdulatlan arczokkal, szótlanul, komolyan ültek sorban, mintha nem is
ők volnának, a kik azt a nagy sarkantyúzenét elkövetik; hanem a mint
egyszer Simonyi maga is kihajol páholyából, és elkezd tapsolni és éljent
kiáltani (még akkor vivátnak hívták az éljent), nosza a fél regement
huszár is, a ki megszokta volt vezére példáját követni, elővette
tenyereit, beletapsolt a zenébe, s olyan vivátozást mivelt, a melyet sem
az előtt, sem azóta nem hallott a karantán kapui szinház.
Játék végeztével megdicsérte Simonyi szépen derék vitézeit, hogy jól
viselték magukat s a jövő előadásig volt azoknak mit beszélni az ezred
másik feléhez a látottakról.
A következő előadásba azután Simonyi elvitte a többi hadfiakat is. A
bécsi közönség megtudva, hogy mikor jönnek a huszárok a szinházba,
minden zugába összesereglett annak s az a furcsa eset támadt, hogy ezt
az előadást majd minden ember háttal a szinpadnak nézte.
Történt azonban egyszer, hogy a bécsi banknál azon időben nagyon sürgős
levén a dolog a pénzbeváltás miatt, a néptolongás ellen kénytelenek
voltak az urak lovas katonákat állítani a kapuk elé.
A bátor bécsi nép azonban, pénzről levén a szó, nem sokat félt a kivont
szablyátol s egy napon az őrül kirendelt vértes lovag úgy járt, hogy a
tolongó nép lovastól együtt felemelte s bevitte a bank udvarára.
Másnap huszárt állítottak oda. No nem vitték azt be.
Mikor a vitéz hadfi vette észre, hogy nagyon attakirozzák, neki parancsa
lévén, hogy állomását minden módon megtartsa, elkezdett jobbra-balra
kardlapozni, erre még jobban szorították, akkor azután az élivel vágott
közbe. Persze rövid időn tiszta is lett körüle a tér, hanem két
polgártárs halva maradt és tizenkettőt lepedőben vittek haza.
A fensőbbség elismerte, hogy a huszár jogosan cselekedett, hanem azért
mégis átlátták, hogy biz ott a bécsi nép közé rendet tartani kissé erős
dolog a huszár.
Simonyi is, meg még mások is megegyeztek abban, hogy sokkal jobb lesz ő
nekik hazájukba térni, s az egész ezred úgy jutott megmaradása helyéül
szülötte földére, annak is a kellő közepére, a szép Nagyváradra.