Hej kemény régula a hadi régula! de legkeményebb az a törvény, a mit
győzelmes urak diktálnak a legyőzöttek elé.
A francziák nehezen szokhattak azon gondolathoz, hogy ő nekik már most
idegen parancsol, s kivált faluhelyen nem egyszer megtörtént, hogy
Simonyi gyalog horvátjai közül el-eltettek egyet a láb alól, a ki azután
nem jött elő, mikor a lénungot osztották.
E miatt azon vas törvény lőn kimondva, hogy a mely faluban ily orvtett
követtetik el, azt porrá kell égetni, és a bűnösöket minden irgalom
nélkül főbe lövöldözni.
Egyszer Simonyi elé is három ilyen ellenszegülőt hoztak: egy öreg
földmívest és két ifjú legényt.
Tettüket nem tagadták, lőttek Simonyi embereire; valakit meg is
sebesítettek; úgy fogták el őket, fegyverrel kezükben.
Ezeknek az életéért sem adott volna már senki egy eltört dorombot.
Elitélték őket mind a hármat, ki is tették már a siralomházba. Az öreg
franczia csak azon könyörgött, hogy az ő tetteért ne gyujtsák fel
szülötte helységét, ne büntessenek miatta annyi ártatlant is.
Mikor már ki voltak téve a siralomházba, jön gyászba öltözve a tizenkét
delnő ismét Simonyihoz.
A bájos marquisnő lábaihoz borult és sírva könyörgött az elitéltekért.
– Hiába, nem lehet!
Simonyi maga szeretett volna inkább a delnő lábaihoz borulni; de a
törvény szigorú volt.
– Nem lehet, nem lehet.
Azzal bocsátá el a hölgyeket, hogy nem adhat kegyelmet. Még a marquisnő
is hiába nézett rá könyes szemeivel, hiába szólt hozzá reszkető
szavával, hiába szorítá kezét dobogó kebléhez.
A törvény szigorú!
A mint a delnők eltávoztak, Simonyi felhozatta magához a három
lánczbavert rabot.
– Elkészültetek-e a halálra? kérdé tölük.
Azok felelék, hogy készen vannak.
– Óhajtjátok-e látni az angyalokat?
Azok egymásra néztek, és mit mondhattak volna egyebet, mint, hogy
óhajtják.
– No hát menjetek el * * marquisnőhöz, és csókoljátok meg kezeit, mert
bizony mondom, hogy ő volt a ti őrangyalotok, a kinek köszönhetitek,
hogy most életben maradtok, és visszatérhettek családaitokhoz, és
falvaitok el nem pusztíttatnak. Hagyjátok itt a lánczokat, azokat nem
adom oda.
A marquisnő szomorúan ült odahaza, a midőn a három megszabadult
boldogtalan az öröm és hála könyeit sírva jő hozzá és lábaihoz borulva,
köszöné nagy zokogás közt az ő jóságának megmentett életét.
A vén földész sírva mondá el, hogy őt hét árva gyermek várja otthon,
kiknek anyjuk sincsen, azoknak hálaimája egyesülten hat fel az egek
urához jóltevőnőjükért.
A marquisnő el volt ragadtatva Simonyinak e tette által.
Mások gyémántokat ajándékoznak kedveseiknek, mások igaz gyöngysorokkal
iparkodnak megnyerni imádottaik szivét; Simonyi drágább gyémántokat és
gyöngyöket tudott adni annak, a kit tisztelve szeretett: a megmentett
honfiak hálakönyeit. – És a szép delnőnek bizonyára kedvesebb volt ez a
szép ajándék a tengerek és a hegyek minden rejtett kincseinél.