Még egyszer elszabadultak a harczok denevérszárnyú angyalai.
Még egyszer ki kellett húzni azt a kardot, mely már annyi véres nyomot
hagyott az ellenség földén. Még egy véres csata, melyen négy óriás
birkózott egymással.
Azután elcsendesült minden; a legnagyobb hős elbukott; Napoleon elveszté
a waterlói csatát, elveszté országát, elfogták, bezárták nagy tenger
közepébe, ott elmult, elveszett. Elcsendesült minden.
Hüvelyébe csuszott a kard, kizöldült a véres mező, Francziaország
városaiban idegen urak parancsoltak.
Simonyi Marcigni városába rendeltetett kormányzónak, s a körül fekvő
három vármegye (departement) parancsnokának, melyet négy zászlóalj
gyalogsággal, saját ezredével s hat ágyúval tartott megszállva.
A nagykállói köznemes fia, a tudatlan diák, három vármegyének volt ura
Francziaországban!
Marcigni városba érve, első éjjel mindjárt jelentik neki, hogy a
franczia lakosság zendülést forral, s a kis helyőrséget, melyet Simonyi
odahozott magával (serege nagy részét könnyebb élelmezés végett a
falvakra osztván szélylyel), éjszaka meg akarják támadni.
Simonyi rögtön tudatá a maire-rel (városbiró), hogy ő békét jött
csinálni, de ha úgy kivánják, tud háborut is csinálni. Ha nem tetszik a
lakosoknak az, hogy ő csak oly kis sereggel tartja városukat megszállva,
a kedvükért hozhat oda még többet is: ám ők lássák, hogy élelmezik?
Meg is tette, a mit mondott. Szélylyel levő csapatjait mind berendelé a
városba s beszállásolá a házakba, s várta, hogy hát ez hogy fog majd
tetszeni?
Nehány nap mulva tizenkét ifjú delnő, a város legszebb,
legtiszteletreméltóbb hölgyei jelentek meg a parancsnok szállásán.
Egy fiatal marquisnő, olyan elmés és szelid, a milyen szép és bájoló,
szólt Simonyihoz az igazi érzés hangján.
Elmondá előtte a gyászt, melyet nemzetének elestén minden honleány szive
érez, csaknem mindegyiknek testvére, férje, édes atyja maradt el a
csatában. Minden háznak van halottja. Hivatkozott a magyar bajnok nemes
szivére, hogy nem fogja a megalázottak szomoruságát új szégyennel is
tetézni s örömét találandja benne, ha azokat, kiket vitéz kardja
elejtett, gyöngéd kezeivel fölemelheti.
Simonyi perczenkint növekedő megindulással hallgatá a bűbájos delnő
szavait; midőn az sírt, nem állhatá meg, hogy ő is ne könyezzen, midőn
az könyörgött, nem állhatá meg, hogy szive el ne lágyuljon, midőn az őt
nemes férfinak nevezte, valóban az is volt.
Meghajtá magát a hölgyek tiszteletreméltó arcza előtt, s azt mondá
nekik, hogy a kik kegyelmet kérnek tőle, azokhoz kegyelmes fog lenni.
Egy hálateljes pillantás ama minden gyémánt ragyogásánál fényesebb
szemekből jutalmazá ez igéretét. – Ezen tekintet varázsa soha sem mult
el Simonyi szivéből.
Hisz még akkor csak harminczhét éves férfi volt, s huszonkét év óta
folytonosan a csatamezőn, nem ismerheté még, hogy mi a szerelem?
Még aznap visszaparancsolá összevont seregeit a falvakba, csak nehány
századot tartva maga mellett. – Éjjel pedig tábori zenekarával sorba
járta a tizenkét delnő házait s ablakaik alatt mindegyiknél három dalt
fuvatott; kivéve a szép szónoknét: – ott hatszor hangzott a zene.
Simonyi azontúl naponkint találkozott szép ideáljával, a francziák
megszerették a magyarokban ellenségeiket, s nem mult el nap, hogy
valamely háznál dalidó, műkedvelői szinjáték, s egyéb társas vigalom nem
tartatott volna kedvükért.
A hős, ki bevégzé Herkules tizenkét munkáját, legyőzetett a
tizenharmadikban: legyőzetett a szép asszony szép szemei által.
Ő, ki Montbilliárd várát egy nap alatt el tudta foglalni, egy sokkal
gyöngébb várnak, egy asszony szivének meghódításához alig mert kezdeni.
Ha szép volt őt látni a férfiak elleni harczban, csupa gyönyörűség
elnézni a nők ellenében.
A milyen bátor és elszánt amott, oly gyöngéd és félelmetes itt. Amott
nyilt arczczal rohant az ágyútűznek, itt csak titokban mert lépést
haladni.
A marquisnőnek édes atyja falusi uradalmán lakott, nagyon megfogható
okokból félrevonulva a fővárosoktól, mikben idegen seregek tanyáztak.
A marquisnő igen szerette édes atyját, az öreg marquis pedig igen
szeretett vadászni.
Ez időben pedig olyan állapotba jutottak a jámbor francziák, hogy még a
vadászfegyvereket is elszedték tőlök. Az öreg marquisnak csak nézni
lehetett a szalonkákat, de nem utánok lőni.
Simonyi megtudta az öregnek ezt a kinos állapotját, s rögtön elküldött
egy tisztet hozzá irott engedélylyel, mely szerint ez a derék békességes
hazafi tarthat annyi puskát, a mennyit csak akar, s lőhet vele minden
állatot, a mi neki megtetszik.
A vén marquis el nem tudta gondolni, honnan jön ez a kegyesség egy oly
vad idegen embertől, a ki neki soha hirét sem hallotta; de a kiről
hallhatott ő annál többet.
Midőn azután a marquisnő egy napon édes atyját meglátogatta, bámulva
hallá az öreg úr által Simonyit magasztaltatni; kit szivében ő is a
legderekabb férfiak közé számított.
Simonyi pedig azalatt, míg szivének bálványa atyját látogatta, megtudva,
hogy mely nap fog visszatérni, épen rózsavirágzás idején a környékben
minden rózsát összevásároltatott s Saint-Piertől egész Marcigni városáig
behinteté vele az utat, úgy, hogy a visszatérő delnő igazán «térdig
járhatott a rózsában», mint a nóta mondja.
Ki tett volna fel ennyi találékony gyöngédséget arról a férfiról, a ki
eddig csak véres fejekkel szokta behinteni az utat, a merre járt?
Ez eszme becsületére vált volna akár egy költőnek, – akár egy római
császárnak.