Volt Marcigni városában egy póéta. (Boldog Francziaország, ő sem
szűkölködik versírókban.) Ez a poéta csak annyiban különbözött a
magyarországi versíroktól, hogy neki tulajdon háza volt, és kocsit,
lovat tartott.
Simonyi táborkarában pedig volt egy magyar születésű törzstiszt, a ki
különben igen jó és jámbor erkölcsű ifjú volt, de arcza rettenetesen
alkalmas volt arra, hogy a gyönge szivű embereket arra a gondolatra
vezesse, hogy Magyarországon vannak olyan vad emberek, a kik emberhússal
élnek.
Sűrű kondor haja, vastag szemöldöke, kiduzzadt ajkai, ripacsos ábrázata
nagyon jól hitelesíték e félelmes elővéleményt.
A sors, ez a poéták által különösen elhasznált eszköz, most az egyszer
boszút állt egyik üldözőjén s úgy hozta, hogy az ijesztő hadnagy épen az
ő házához jutott szállásra.
A gyönge szívű Bressau (a poéták gyöngeszívűek szoktak lenni) úgy
megrettent rémületes vendégétől, hogy ijedtében ott hagyta házát,
mindenét s kifutott egy özvegy grófné jószágára, onnan írt siralmas
verseket a párisi divatlapokba, mikben keservesen zengedezé meg, milyen
pogányok ütöttek tanyát muzsái csendes templomában, hogy festenek
bajuszokat az irószobájában felaggatott tudósok arczképeinek vandal
kegyeletlenséggel.
A pajkos tisztek e verseket azzal torolták vissza, hogy a poéta kocsiját
elfoglalva saját használatukra, ráfestették nagy betűkkel: «a múzsák
szekere», úgy jártak vele városszerte, hogy minden ember kaczagott, a ki
látta.
A torzonborz fiút pedig egy becsületes szatócshoz szállásolta be
Simonyi, a ki épen úgy megrettent tőle, miként Bressau, a poéta.
Minden ember megszökött előle a kétemeletes házból, s a jámbor tiszt két
napig nem lelt senkit az egész rengeteg épületben.
Harmadnap nagy félve benyitja rá az ajtót a gazda, s látva, hogy a tiszt
az ablakon kikönyököl, bátorságot vett magának megszólítani őt diákul.
«Qualem religionem habes? Comedes ne suillam?» (Mi valláson vagy?
Eszel-e sértéshúst?)
A tiszt hátra nézett: a gazda kiugrott az ajtón, le a lépcsőn, s úgy
elszaladt, hogy soha sem látta az többet. Nyilván csakugyan azt hitte a
jámbor franczia, hogy a magyarok pogányok, a kik nem eszik a disznóhúst.
– Oh a francziáktól kitelik az ilyen tudomány!
Történt azonban egyszer, hogy a hirhedett magyar hőst ugyanazon udvarias
grófné, a kihez a póéta menekült, meghivá tiszti karával együtt
ünnepélyes mulatságra.
A tréfás tisztek oda is elvitték magukkal a múzsák szekerét, a min az
egész jókedvű világ utczahosszant nevetett; a ki nem nevetett csupán, az
hihetőleg maga volt Bressau poéta.
Senki sem tudta, hogy ő ott van. Tudtak is nála nélkül mulatni; ő pedig
az alatt, a míg az urak vigadtak, egy szomszédszobában ült és rágta a
tollat, és írt verseket.
Valjon miféle verseket írhatott?
Az ebéd vége felé járt már, a midőn a grófné intésére kinyilt a rejtek
szoba ajtaja s kilépett rajta – Bressau poéta: egyik kezében nagy
borostyán koszorú, másikban a megírt vers. – Odajárult Simonyihoz,
szépen meghajtá magát előtte; a koszorút letevé a tányérjára, a verset
pedig elszavalta szépen az egész társaság előtt.
A vers pedig igen szép volt. Simonyi az egekig magasztaltatott abban egy
franczia költő által, a miért a francziákat olyan vitézül aprította;
hasonlíttatott Nagy Sándorhoz, Achilleshez, Bayardhoz, s más afféle ó és
új világi híres verekedőkhöz; elhalmoztatott a vitéz és dicső
melléknevek minden a szótárakban feltalálható változataival s utoljára
több vitéz társaival együtt «Francziaország megmentőjének» nevezteték
el.
Simonyinak önmagán való uralkodását igen fényesen tanusítja az, hogy e
poétával nem bánt kegyetlenül, sőt inkább leülteté őt maga mellé, s a
grófnénak azt mondta, hogy ő a tudományoknak és a szépirodalomnak nagy
kedvelője s következőleg Bressau urat is magasra becsüli s óhajtja, hogy
a franczia irodalomnak több ily jeles költői legyenek, miként Bressau
úr.
Ennél jobbat, a körülményekhez képest, nem is kivánhatott volna a
szegény francziáknak.
A múzsák kegyeltjét azután borral is kinálták. Ivott a jámbor; annyira
ivott, hogy utóljára ő maga kérte azt a rettenetes tisztet, hogy menjen
vissza hozzá szállásra; s fogadta Simonyinak, hogy az egész háborút le
fogja mind írni versben s tönkre teszi vele az Iliást, Odysseát s más
afféle ponyvára való firkálmányokat; geneologiáját pedig felviszi
Simonidesig, a ki nagy bölcs volt és poéta, még pedig görög
nem-egyesült.
Simonyi mind e mellett elismeré, hogy Bressau úr igen tudós és derék
ember, s olyan kiméletes volt, hogy még ezután is mindenkinek azt
mondta, hogy a francziák legnagyobb költője Marcigniban lakik.