A francziák végerőfeszítése nem használt már, mindenütt tért
veszítettek: Augerau tábornok végre Lyonba vonta össze hadseregét, azon
kétségbeesett szándékkal, hogy ott az utolsó emberig fogja védeni magát.
A szövetséges sereg a Rhone folyam innenső partjáról nézett vele
farkasszemet, s azon folyt a tanakodás, hol lehetne e folyón általkelni
Lyon ostromára?
A Rhone vize körülbelül olyan nagyságú mint a Tisza, de olyan sebes mint
a Kőrös, s a mikor megárad, hajóval is nehéz rajta általkelni.
A francziák minden hidat leégettek maguk mögött, a dereglyéket átvitték
a tulsó partra s a folyam tavaszi áradása miatt tábori hidat lehetetlen
volt rajta verni.
Többször megpróbáltatták kozákokkal az átusztatást, de azok mindig
kénytelenek voltak visszatérni a ragadó ár forgói közül s azt mondták,
hogy az lehetetlen.
Ekkor érkezett meg a Hardegg-hadtesthez Simonyi.
Megérté, hogy miről van szó: még folytatását is tudta adni.
Nem elég átmenni a tulsó partra, de meg kell támadni Lyon városát s
megrémíteni a magát biztosságban hivő ellenséget.
Ez a munka az ő számára született!
Márczius 20-kán a Rhone vize szokatlanul sok jégtáblát sodort hullámai
között, annak jeléül, hogy valahol a magasabb részeken az álló jég
megindult.
Késő este, alkonyat után nekiindult Simonyi e jeges árnak három svadron
huszárjával és egy ezred kozákkal, hogy a tulsó partra átusztasson.
A vezényszóra soronként bocsátkoztak az elszánt vitézek a hideg habokba,
középen a vezér, ki oly hidegvérrel kormányozott ott is, mintha a köves
országuton járnának.
Nemsokára az egész csapat a víz közepén uszott; nem látszott más ki a
habból, csak a lovak tüsszögő fejei, a huszárok övig elmerülve, a
kozákok lovaik nyakára borulva, messzenyuló dárdáikkal.
Egy-egy éles jégtorlatot vitt közéjük a sebes hullám; egy-egy paripa
horkolva bukott el gazdástól. Az elmerülő lovag tudta, hogy kiáltani
vétek s uszott a másik lovába kapaszkodva, vagy elhalt, ha a hidegtől
görcs állt tagjaiba, egy jajszó nélkül.
A többi csendesen haladt előre.
A túlparton még csak őrei sem voltak az ellenségnek felállítva, annyira
hihetlen eszme volt, hogy itt valaki átjöhessen.
Az első sor végre partot ért, s sietett a többit kivonszolni a vízből.
Elgyalázva a hidegtől, gémberedten jutott partra az egész vakmerő
csapat, facsaró víz minden ruha s fölöttük a hideg éjszaka, csipős
tavaszi szelével.
Simonyi azt gondolá, hogy a munka kimelegít s rögtön szétküldé száz
lovagját, hogy nyargalják be az utakat, s hirdessék mindenfelé, hogy az
egyesült hadsereg átkelt a Rhone folyamon, s a Párisba vivő országutat
fenyegeti.
A huszárok egész Lyon kapujáig száguldoztak, s a külváros előtt
felállított őrszemekre kezdtek lövöldözni.
A rémület leírhatatlan lett Lyonban, annyival inkább, mert ez oldalról
legkisebb veszélytől sem tartottak.
Augereau rögtön felpakoltatott s még azon éjjel kivonult hadseregével a
városból s reggelre a szürkülő hajnal megmutatá Simonyinak a távol
országutakon végig vonuló hosszú csapatokat, mikből kivillogtak a
szuronyok.
Az ellenség hadserege elhagyta Lyont.
De Simonyi még azt is megakarta tudni, hogy ki maradt ott?
Csapatjait vigyázatosan felosztva a város körül, maga kétszáz huszárral
és száz kozákkal megindult Lyon városába betekinteni.
És ez nem volt huszáros bohóság, a minőt egykor Homburgban követett el.
Ez egy bátor merénylet volt, melytől az egész egyesült hadsereg
előhaladása függött.
Meg kellett tudni: minő erő áll ellent Lyonban? és e tudósítást
megküldeni a fővezéreknek.
A feladat első fele könnyű, de a második nehéz.
Hogy fog Simonyi a vizen keresztül visszamenekülhetni, ha üldözőbe
veszik?
Ezt mind jól meggondolta és tett felőle.
A Faubourg de la Guillotiere elővároshoz érve, semmi ellentállásra sem
talált.
Hogy az út tisztán maradjon háta mögött, míg a hosszú tekervényes
főutczán végig haladt, mindenütt pisztolylövésnyi távolban egy-egy
kozákot hagyott hátra maga után.
Így jutott el egész a kőhidig, mely a belvárost a külsővel összeköti.
Itt egyszerre János káplár, ki hat legénynyel, mint előőrs lovagolt
előre, megpillantja a piacz közepén álló franczia lovasságot.
Egy egész hadoszlop volt ott még.
Azok is, a mint megpillanták a huszárokat, egyszerre megrohanták őket.
Ez volt a legválságosabb óra.
Simonyi átlátta, hogy itt most visszafordulni annyit tesz, mint biztosan
elveszni.
Ha ők a városból ki engedik magukat szoríttatni, az ellenség meglátja,
hogy mily kevesen vannak; s ők fáradt, elcsigázott lovaikkal mielőtt a
parthoz érnének, össze lesznek aprítva, és ha ujra meg akarják kisérteni
a folyamon való átusztatást, egy sem menekül meg közűlök.
Itt csak a kard segíthet ki!
Hirtelen összegyüjté embereit s egy svadronyával dühösen szemközt csapva
az ellenséggel, azt merészen visszaverte.
A francziák megfeszíték minden erejüket, hogy Simonyit kiverhessék a
síkra, de ő is elővette minden vitézségét, hogy őket semmi áron ki ne
bocsássa a szűk utczából.
Ez volt rá nézve az élet, vagy halál kérdése.
Végre a francziák fáradtak ki a kétségbeesett viadalban s nem tudhatva
meg, kik és mik következnek azon pár száz vitéz háta mögött, a kik a
főutcza torkát elfoglalva tartják? elcsüggedve tértek vissza, felgyujták
podgyászszekereiket s a vienni országuton kivonultak a városból.
A következő pillanatban már Simonyi nem tudott semmit arról, hogy minő
halálos veszedelemben forgott, s hogy magához következetes maradjon, még
ő rohant a futók után s elfogott belőlük tömérdek tisztet, tábori
készletet és vagy háromszáz katonát.
Még aznap délben segítséget kapott Simonyi Hessen-Homburg herczeg által
s másnap reggel Lyon városa piaczán osztotta ki parancsait; – zsákmányul
nyerve ágyukat, táborszereket, s megszabadult hadi foglyokat mindenféle
nemzetekből.
E merész harcz jutalmául nyerte ott a csatahelyen a Lipót-rend
kormányzói keresztjét.