Különös világ az ilyen háború. Ma ellenség, holnap jó barát száll a
házhoz; mind a kettőre egyformán kell mosolyogni; soha sem tudja senki:
a közelgő dandár jó szót hoz-e, vagy tüzet a városra?
Simonyi abban kereste a becsületet, hogy népét, bármerre jár, az
ellenség tolvajnak, rablónak ne mondja. Különösen őrzé katonáit attól,
hogy durva szenvedélyeikkel a szép nemet meg ne sértsék. A huszárnak a
nélkül is olyan jó módja van, hogy a hol meglátják, mindjárt
megszeretik, hogy sértené meg hát az udvariasságot, a mivel a női
erénynek tartozik?
Hanem ez természetesen nem áll a kozákokra nézve. E nagy szakállas,
torzonborz hadfiak előtt futottak a franczia menyecskék s azokra nézve
szűkek voltak az udvariasság korlátai.
Bourg en Bresse városába érve, csodálkozva vevék észre a hadfiak, hogy
ebben a városban nincsenek fiatal leányok. Hová lettek, hova tünhettek
el?
Simonyi azt remélte, hogy itt nehány napig fog pihenhetni, azért
embereit jól bekvártélyozva, kiadá nekik a parancsot, hogy magát
mindenki tisztességes emberhez illően viselje, kiváltképen az asszonyi
nem irányában.
Az természetesen nem volt mondva, hogy borokat nem szabad inni; tehát
egynehány huszár, János vitéz vezetése mellett, megsejtve valahol egy jó
tágas pinczét, megszólítá a tulajdonost, hogy engedje őket oda egy
kicsinyt betekinteni.
Az ember térdre esett, úgy könyörgött, hogy ne kivánják azt tőle, neki
ott igen drága borai vannak.
«Hiszen csak nem fél tőle, hogy mind megiszszuk? Ide a kulcscsal.»
A gazda remegve nyitá fel előttük az ajtót s im, a bámuló huszárok
hordók helyett harmincz szép fiatal leánykát pillantának meg maguk
előtt, kiket a város lakói ide zártak féltükben.
– No már ez nem nekünk való, mondá erre János vitéz; ne sirjatok
porontyaim!
Azzal becsapta az ajtót, bezárta azt s elvivé a kulcsot Simonyinak.
Simonyi mosolyogva hallá e fölfedezést, s midőn bealkonyodott, saját
maga sietett az ártatlan szüzeket kiszabadítani önkénytes fogságukból, s
azután haza kisérteté őket udvariasan tiszteivel szüléik házába,
biztosítva mindenkit, hogy ha katonái közül egy pajkos szóval is meg
meri bántani őket valamelyik, azt rögtön főbe löveti.
Ez emberséges rendtartással különösen megnyeré a becsületes polgárok
szivét, a kik már most nem bánták volna, ha mindig ott marad is.
Minthogy pedig maga Simonyi is azt hitte, hogy egy napot legalább ott
tölthet, két szép arany óráját elküldé az óráshoz, hogy igazítsa meg.
Délben azonban, a mint épen ebédnél ülnek, egyszerre hangzik a riadó:
jön az ellenség.
Rögtön lóra kellett ülni és gyorsan vonulni ki a városból, folytonos
csatározás mellett.
A jámbor lakosok akkor nem hogy megtámadták volna Simonyi menekvő
seregét, sőt maguk segítettek a huszároknak lovaikat fölnyergelni, s
siettették az elmaradozókat.
A mint Simonyi a város kapujához ér, odaugrik hozzá az órás s nyujtja
neki mind a két ott hagyott arany óráját.
Azokat bizony ott feledte volna, ha a jámbor franczia utána nem szalad
velök.