«Igyatok uraim, vendégeskedjetek! Képzeljétek magatokat úgy, mintha
otthon volnátok.» Így szóltak a francziák Fontainebleauban a diadalmas
hadfiakhoz.
Száz tiszt számára volt rendezve a nagyszerű lakoma, de hozzá ülhetett
volna háromszáz is, rakott volt az asztal, csak úgy görnyedt bele, nem
is volt pecsenye, ha csak nem fáczánhús, nem is volt bor, ha csak nem
champagnei.
Maguk a főfő polgárok szolgáltak fel az asztalnál, a kormányzó
nyitogatta a pezsgős palaczkokat; – úgy durrogtak azok mint az ágyúk,
úgy folyt a piros bor, miként a piros vér.
Jó kedve volt mindenkinek, a huszárok összeölelkeztek vidám gazdáikkal,
pajtásságot ittak egymással, a kozák tisztek igen szépen tánczoltak és
daloltak nemzeti nótákat.
«Igyatok, vigadjatok, nagyságos uraim!»
És az alatt szép csendesen huzódott össze a háló Simonyi tábora körül; a
kormányzó értesíté a Melunnél álló franczia hadtestet különös vendégei
felől, s az rögtön átkelt a Rajnán, hogy a míg a császári várban
megtelepedett hadosztály vigan dőzsöl és vendégeskedik, egyszerre ott
nyomja az egész szentségtörő csapatot, melynek vezére a császári trónba
mert felülni. Nyilván más magas hely volt számára szánva.
Ezért kinálkoztak oly nagyon is örömest a franczia urak:
«Igyatok, vitéz uraim!»
Simonyi érzett valamit, mert a midőn tisztei az asztal felett egymást
czukorsüteményekkel hajigálták, tréfásan mondá nekik:
Majd megennétek még holnap!
A palaczkok még durrogtak, midőn a vén János káplár, kinek csak a
suviksztól volt még a bajusza fekete, jő nagy vágtatva a kastélyba s
jelenti az ezredesnek titokban, hogy az ellenség átkelt a Rajnán s
minden oldalról közelít.
– Ne szólj senkinek a teremben, sugá neki a vezér. Azzal odaintve
egyenkint hadsegédeit, vidám arczczal mondá el nekik hirtelen, mit
tegyenek? A szétosztott hadcsapatok hirtelen vonuljanak Namur város
felé, a többiek huzódjanak át Fontainebleaun; mikor minden rendelés
meglesz téve, adjanak jelt egy ágyúlövéssel.
A hadsegédek siettek a parancsokkal.
«Igyatok, vitéz uraim!»
A víg urak ittak tovább, hajigálták az üres palaczkokat a falhoz; és
megtanulták a kozákoktól az éneklést.
Simonyi szép csendesen egy darab kenyeret, a mi senkinek sem kellett
már, a csákójába csempészett.
Egyszerre hangzott az ágyúlövés.
– No urak, mostan félre a palaczkkal, előre a karddal! Vége a
vendégségnek, most kezdődik a táncz!
A gazdák szaladtak erre, a vendégek arra; a poharak helyett csörtettek a
kardok, a mámor kirepült a fejekből egyszerre.
Simonyi készen volt.
Tudta, hogy körül van fogva, de azt is tudta, hogy máskor is kivágta ő
már magát ilyen bajból.
Roppant tömeg lovas és gyalog had jött ellene, tömérdek ágyúval, s
Simonyinak egész seregével a városon kellett keresztülhuzódni, hogy
Moret városába juthasson, melyet hogy mi oka volt neki minden áron
elérni, később azt is megmondom.
A mint seregei dob- és trombitaszó mellett csendesen vonulnak végig
Fontainebleaun, egyszerre csak elkezdenek rájuk az ablakokból
lövöldözni.
A jó franczia háziurak, kik az imént oly vigan durrogtatták a pezsgős
üvegeket, most még egyszer oly vigan durrogtatták a puskákat uri
vendégeik ellen.
Egy franczia zászlóalj belopódzott a császári kastélyba s veszedelmes
gátot vetett a visszavonulóknak.
Kívül-belül a veszedelem, a városon kívül ostromló sereg, belül utczai
harcz, akárki is el vesztette volna itt az eszét, csak Simonyi nem.
Hirtelen leszállt lováról s három század gyalogságot az Eszterházy
ezredből magához véve, megtámadta velük a császári kastélyt.
Az ellenség háromszor kirontott onnan, a kormányzó által vezérelve,
mindannyiszor vissza lőn verve, a harmadik rohamnál a vörösképű maga is
elesett s arcza fehér lett örökre.
E dühös viadal alatt idejük maradt a többi csapatoknak békében átvonulni
a városon, s midőn az egész hadtest kihuzódott, Simonyi ismét lóra
kapott, előre nyargalt, s a moreti országuton útját álló francziákat
széllyelverve, szerencsésen megérkezett Moret alá, mely város a Loing
vize mellett fekszik.
Már most megmondom, hogy miért kellett neki Moret városába menni? Mert
Simonyi nem csak azért volt jó katona, mert bámulatos hőstetteket
követett el, de még inkább azért, hogy mikor valami nagy erőfeszítéssel
hallatlan dolgokat vitt ki, mindig tudta, hogy ez áldozatra ott szükség
volt, s hős karjával nagy bajt hárított el az egész seregről.
A velünk szövetséges würtembergi herczeg hadserege ott állt Montereaux
városában s a Simonyit üldöző sereg rendeltetése az volt, hogy e
hadsereget megkerülve, két tűz közé szorítsa.
A Loing vizén azonban csak Moretnál lehetett átmenni. Simonyi feladata e
szerint az volt, hogy az ottani hidat védje, a míg a herczeg értesülhet
a fenyegető veszélyről.
Idáig folytonosan védve tartá magát; itt szemközt fordult és megállt.
Nyomról-nyomra engedé csak elfoglalni a tért, utczáról utczára vívatá a
harczot, s midőn a várost nem tarthatá többé a túlerő ellenében,
hirtelen torlaszokat rakatott a híd előtt egy malomból elhozott
buzászsákokból s e sajátságos bástya mögött folytatta a harczot.
A golyó, a gránát és tüzes röppentyű mint a jégeső hullott a hídra, az
ágyúk rést törtek a sánczban s a franczia hadoszlopok rohammal foglalták
el azokat. Simonyi népe csüggedni kezdett.
Ekkor ő maga szuronyos puskát ragadva kezébe, a gyalogság élére állt s
megrohanta az ostromlókat és elverte őket a hídról.
A golyó oly sűrűn dongott körülötte, mint a méhraj, de valamint a méhek
megismerik gazdájukat s nem szállnak rá, a golyó is kikerülte Simonyit,
s midőn mellette úgy pusztult az ember, hogy a halottak állva maradtak
egymás mellett, neki még a hajaszála sem görbült meg.
Késő estig megtartá a hídfőt. Ott állt a halál kapujában harczolva és
lelkesítve bajnokait.
Midőn az est leszállt, akkor feladta a hidat s jól tudva, hogy az
ellenség sem képes őt tovább üldözni, egy rossz félreeső faluig
vizszahuzódott fáradt seregével, melynek házait előtte keresztül ment
hadak már jól kipusztíták.
Itt egy ajtó- és ablaknélküli házban megszállt, kifáradva testben, de
lélekben nem.
A tegnapi lakoma óta egy falatot sem evett még. Most eszébe jutott, hogy
egy darab kenyeret a csákójába dugott s azt most elővevé onnan.
János káplár nem engedte, hogy ezredese oly szárazon vacsoráljon; talált
egy ablakban valami mécsest, abban volt egy kis zsir, felkutatta a
padlást, egy pár tojást lelt még ottan, abból rántottát készített vitéz
ezredesének. Hires szakács volt János gazda, olyan jól esett gazdájának
a mécses rántotta, mint hajdan ujoncz korában a puskaporos gulyáshús;
még az ujjait is megnyalta utána.
– Nagy szakács kend János vitéz; jobban izlik a főzte, mint a franczia
szakácsok minden fűszerszámos mártaléka!