Napoleon, a győzhetlen, megbánthatá valamivel azt a csillagzatot,
melyben eddig annyit bízott, a szerencse elfordítá tőle arczát,
legyőzetett.
A futó oroszlánt saját országába követték üldözői.
Simonyi seregének paripái olyan büszkén szedegették lábaikat, mintha ők
is tudnák, hogy ezen út Párisba vezet!
Február 15-kén, a mint a hajnali nap besugárzá a vidéket, Simonyi a
fényes hajnal ragyogásában egy tündöklő palotát láta maga előtt; valami
tündérkastélyt azok közül, mikről az ezeregyéjszaka regéi mesélnek,
aranyzott magas tetőkkel, érczrácsokkal, pompás faragott szobrok
homlokzatán, márvány oszlopcsarnokok tornáczain, s magas ablakai, szines
üvegekkel.
A császár kastélya volt ez Fontainebleauban három dúsgazdag királynak
kedvencz mulatóhelyén, kiket hogy a fényben, pazarlásban a kis káplárból
lett nagy császár híven tudott utánozni, azt e kastély is bizonyítá.
Simonyi nyargalva vágtatott be a kastély udvarára; előttevaló nap még
Napoleon maga volt abban. Harczi népe tábort ütött a császári vadas
kertben, ő maga törzstisztjeivel felment a kastély lépcsőin.
A palota kormányzója, forradalmi osztályvezér, most pedig Napoleon
udvarában tökéletesen kiképzett udvaroncz, engedett a helyzet
kényszerűségének s kinyitá a termeket a magyar hadfiak előtt.
Minden szét volt szórva a termekben, mint sietséges munka után szokott.
Az ágy még vetetlen, melyben a fogoly pápa aludt, kit az előtt négy
órával vittek odább a francziák magukkal.
A kormányzó végig vezette a tiszteket a fényes termeken, hideg
lenézéssel tudatva velük, mennyire érdemetleneknek tartja őket azon
tiszteletre, hogy most a császár termeiben járjanak.
Végre a császári elfogadó terembe érkeztek.
Ott állt a fényes trón, bibor mennyezettel, aranynyal és ezüsttel
kivarrva, a vert arany angyalkák csak úgy görnyedtek a gyöngyös bojtok
terhe alatt, mik a földig értek.
A kormányzó csak várta, ha leborulnak-e a barbár magyarok a
leghatalmasabb franczia trónja előtt, s megcsókolják-e annak zsámolyát?
Simonyit vérig sérté a franczia büszke dölyfe.
Egyet gondolt. Föllépett a trón lépcsőjére, feltevé csákóját fejére s
leülvén a szép himzett aranyos vánkosra, előkeresé kurta szárú tajték
pipáját tarsolyából s nyugodtan rágyujtott és füstölt belőle a bibor
mennyezet alatt.
A kormányzó a milyen vörös volt eddig, olyan sápadt lett e látványra.
Egy barbár a császári trónban ülve és pipázva!
Mily rettentő gúny azon ember büszkeségére, a ki azt azért emeltette
magának, hogy őt ott az egész világ bálványozza.
Simonyi odainté a kormányzót.
– Szeretitek-e a császárnétokat? kérdi tőle.
– Igen.
– Hát a császárt?
A franczia kitérőleg felelt.
– Mi óhajtjuk a békét.
– Úgy nem szeretitek a császárt, mert Napoleon nem szereti a békét.
A kormányzó udvaronczhoz illő nyelven viszonzá.
– A franczia úgy beszél, a hogy kénytelen, de úgy gondolkozik, a hogy
akar.
Simonyi kiverte pipája hamvát a trón-oszlophoz, leszállt belőle s
parancsolá a kormányzónak, hogy mutassa meg nekik a császárné szobáit
is.
A kormányzó azzal vigasztalta lelkét, hogy e hadfiakat magában silány
durva rablóknak rajzolá, kik rabolni jöttek ide s ittlétükkel nem a
termeket, de saját magukat bélyegzik meg.
A császárné termeibe érve, a himzett mennyezetes ágy akkor is fel volt
vetve, melyben a császárné szokott aludni. Az ágy előtt állt egy pompás
selyemszőnyeg; Mária Luiza saját kezének himzése.
Simonyi dicsérte a szőnyeget, hogy az milyen szép.
A kormányzó azt hivé, hogy megértette, mit akart ezzel mondani? Azzal
szépen összehajtá s megkinálta vele Simonyit: tessék. Jó lesz tábori
takarónak.
Simonyi büszkén utasítá azt vissza.
– Nem jöttünk mi ide rabolni. A császárné a mi fejedelmünk leánya, s
annak ágyszőnyegével nem fog egy jobbágya is takarózni! Tartsd meg
császárod számára palotája kincseit, s ha jön utánunk más, mondd meg
neki, hogy magyarok voltak itt, és nem vittek el semmit, hogy magyar
huszár kiverte pipáját császárod trónjának karfájához, de levett
süveggel, tiszteletet adva állt meg császárnéd termében!
Simonyi és huszárjai hidegvérrel mentek végig a fontainebleaui kincsek
és ritkaságok tárain, megtapogatták a drágaköves régiségeket, a kirakott
billikomokat, vert arany ékszereket és nem mondhatta senki, hogy csak
egy boglár is eltünt volna onnan, mikor eltávoztak.