Azok az igazi jó barátok, a kik egymásról a legnagyobb veszélyben is
megemlékeznek.
A lipcsei háromnapos ütközet második napjára érkezett oda Simonyi
hadosztályával.
Rögtön a hadsorba állították, s a mint oda állt, rögtön kezdett az öreg
golyó és gránát feje körül süvölteni.
E pillanatban jön hozzá egy ifjú tiszt, a ki mondja neki, hogy őt a
táborból futárul küldik Magyarországba, nem izen-e haza valamit?
– De izenek, szólt az ezredes s leszállva lováról a földre, egy lapot
kiszakított tárczájából s a következő sorokat irá a legkedvesebb
barátjának, Kállay Miklósnak, ki akkor Szabolcsmegye első alispánja
volt.
«Az eső esik, az ágyúgolyóbis egymást éri körülöttem, de mégis a gyepen
hasmánt irok méltóságos úrnak ezen főtiszt által, hogy tudja meg, hol
vagyunk.»
Egy párszor oda csapott mellé az ellenség otromba golyója, telerugta
felturt földdel a levelet.
Az izenetre váró fiatal tiszt nógatta Simonyit, hogy menjenek onnan, de
az mosolygott, lerázva leveléről a földet: «legalább nem kell porzó».
Érzé talán, hogy soha olyan közel nem állt még a halál fenyegető
arczulatához s keze irását akarta róla adni, hogy halála óráján sem
félt.
Nem sokára riadót fúttak, támadni kellett; Simonyi szokás szerint, mint
a ki arra számít, hogy az egész hadsorban minden osztály aként teljesíti
kötelességét, a mint ő, nyolczszáz huszárral bevágott az ellenségbe,
négyszázat tartalékul hagyva.
Midőn azután az ellenfél hadsorát keresztülvágta, akkor vevé észre, hogy
három ezreddel áll egyedül szemben s sehonnan sem jön számára segítség.
Egy szoros út volt mögötte, melyen keresztül kellett vonulnia.
Itt gonosz csatája támadt. Az ellenség túlnyomó ereje egészen reá
nehezült, a szük uton minden századát külön vezette csatába, mikor az
egyik kifáradt, a pihentet hozta elő, a többi az alatt vonult vissza,
míg emezek verekedtek s ha nehány lépésnyire megfordíthatták az
ellenséget, ők is nyargaltak utánuk.
Ez gonosz egy tusa volt.
Csak a vezér örökké éber lelke őrizte meg az egész ezredet az
elveszéstől; ki személyesen harczolt minden támadásnál, mintha a halált
keresné.
Midőn már biztosságba hozta menekvő csapatját az utolsó roham után, egy
franczia lovas vadász visszafordulva nyergében, neki czéloz karabinjával
Simonyinak s úgy lövi őt melle közepén, hogy kezéből rögtön kihull a
kard, s a hős hátra hanyatlik nyergében, elborult szemekkel, elsápadó
arczczal.
Rémült vitézei odaugranak hozzá, leemelik lováról eszméletlenül; sok vén
barázdás arcz, ki maga sem tudná, mikor könyezett legutoljára? keserű
könyekkel áztatá vezére kezeit.
«Elesett Simonyi!»
Csak vén huszárja, az öreg káplár, János, ki hajdan Pancsova alatt
megmenté a töröktől a «tintás szájú diákot», nem akarta azt elhinni,
hogy Simonyi meghalhatott volna.
Meghalt volna? még pedig nem is dicső kardvágástól, hanem mert egy
ostoba golyó megbotlott benne, nem lehet az!
«Nézzétek, még most is jár a szája, mintha azt mondaná: előre fiaim!»
Kigombolta sietve mentéjét s im a gonosz golyó ott volt Simonyi
tárczájában, keresztülfurva azon húszonhat lapot, s megakadva a
huszonhetedikben. Az ezredes csak a szivén történt ütéstől ájult el.
A mint öltönyét kibonták, föleszmélt, körültekintett: a harcz még egyre
tartott ott elől, első szava volt kardját, lovát kiáltani, felszökött a
nyeregbe újra s visszanyargalt a csatába.
A francziák, kik látták őt nehány perczczel elébb elesni, lováról
lelövetve, megrémültek sírból fölkelt halavány arczától s hanyatthomlok
futottak el abból a csatából, melyben a holtak is újra feltámadnak
folytatni a verekedést.
Bizonyára Simonyi nagyon is közel volt hozzá, hogy halott legyen, csak
egy papirlap, csak egy olyan vékony levél, a milyenre ezt az eseményt
leirtam, választá el őt a sirtól. – Az ostoba golyó nem bírt azon
általtörni. A pánczélt megjárta volna, s a papiros csuffá tette.
Tiszteljétek a papirost!